Most értem csak miért is volt mindigis legkedvesebb mesém gyerekkorom óta a király és annak három lánya. Mindig az voltam, aki úgy szerette apját, mint sót az ételbe. De sosem igaz apámat képzeltem, mindig valaki idegen apát. Játszottam, mint gyerek a képzelettel. Azóta hiába nőttem fel, nem változott semmi. Pontosan tudtam, akkor is mint most, s ha nem volt is kitaláltam hozzá, ki az a másik lány, aki úgy mint cukrot. Nem volt nehéz, különben, cukros lányok mindigis voltak körülöttem. Aztán ezek is szépen kiegyenlítődtek, a mese megmaradt szép mesének, s dacára mi, mint ahogy én is, szeretnék sosem felnőni. Csak szenvedni, arctalan élni, elhagyott vidéken, hol senki nem ismer. Várni örökké az egyetlen pillanatra. De alkalom sosem lesz, mert az emberek nem szeretnek mesében élni. A valóságot, mit szintén teremtenek, akárcsak a kudarcot, inkább vállalják, büszkébbek, önhittebbek, mintsem mesében higgyenek. Kell az embereknek itt a földön, legyen kinek panaszkodni. Legyen miről panaszkodni. Az emberek nem szeretnek az égben élni. Így aztán a mese is csak mese lesz, s mi ugyancsak mesét teremthetünk magunknak. Földön, égben. Mindkettő csupán mese lesz.
Különbség, az egyik közben valósággal is belehal, mesében, égben, másik életerőt nyer. Minden pontosan előre van tervezve. Hogy az írás, mese, regény, szavak, hang, …erről talán majd egyszer.
Nem történt még, hogy földön igazság lett. Nincs igazság, csak a valóság. Minden visszatekintve kap jelentést.
Hogy történt egyszer.
S hogy majd ezek a szavak is mind valahol máshol, holnap, holnapután, 1000 évre, visszaköszönnek… már nem lesz értelme. Hallgatásnak, tekintetnek.
2 megjegyzés:
S olyanba, ki ki/mondja, mutatja, érezteti is. Irodalmi Büfé tag, Zsófija, mosollyal.
Te jó ég! most jut eszembe. igenigen, így utólag és is mosollyal. mégha erőtlen is, mosoly mindig.
Megjegyzés küldése