2009. május 31., vasárnap

ÉS AKKOR

Budapest, 1992

én azt akarom csak
hogy neked
neki
nekem is jó
legyen
hogy sose elbújni ne
kelljen sehová
olyan mint te
kicsi is
mindig csak
azért
akarok
mert ez egyedül
van
nekem
hisz senki
aki
mert mindenki olyan mint én
s azt
akarja
amit én
elbújok is veled
a napfényre
hogy senki ne
lásson felnőtt
mégis mindenki
meglát
a felnőtt is
meg akarnak
enni
és nem hiszik
újra nem
hiszik
nem akarják
hogy semmi se
sikerül
nekik
és akkor gyengék
lesznek
rosszak
azt hiszik
hogy ezzel
erősek
de pedig
én úgyis
tudom
hogy gyengék
ők még akkor
is
ha mindig
gyermekköntös
mindenki azt hiszi hogy
az
és azt akarja
bizonyítani
és akkor hogy mégse
rosszak
és megint sírni
de nem
sose
még azért se
míg kicsi voltam se nem
sosem
mindig csak titokban
emlékszem mikor
egyszer apám
akkor egyetlenegyszer
éppen mert ideges
és én is csak
ordítottam
amúgy nem is hangosan
hogy
üssél csak üssél
mert tudtam
akkor egyetlenegyszer
hogy nincs
igaza
ilyenkor mindig nagyon
bátor
én
és ettől nem volt ő
magánál
hiába makacs
sose nem engedtem
akkor se
és arra születni is
csak kevesen
és azért senki nem
hibás
én tudom hogy
ilyenkor
nekem vissza kell
és bújni
gyermekköntös
mindig bizonyítani
hogy ne
de amíg még tudom
hogy bele
félek hogy senki
csak egyszer ott benn
vagy ha mégis
és segítenek
akkor nem
vagy későn
de addig

ITTHON

1996. augusztus 7.

immár fel nem mérhető szomorúság
reggeli ébredéskor
jó pár nappal később is
ugyanaz
hazaérve
vonaton s mindenütt
akárcsak most
tehetetlen nyugalom
üresség
ébredés egy más
arra a valóságra
mit sosem mertem volna hinni
bennem magaménak
hogy nem érhet el
idő
mikor végleg elvette
szüleidet
testvéredet
aki mindig ott volt
messze is
távolból
közel veled
fokozatosan
ha később visszanézel
hátrafelé
folyamatosan bennük
csak a távolból
nem láttam
otthon
már első két nap után
apám megöregedett
apró dolog kifacsarta
arcát
pedig régen milyen más
vidám örökké pajkos
vagy csak jobban
tűrt szegény
most hogy visszagondolok
megijedtem
kétségtelen gyűlölet volt
szemeiben
mint akkor egyszer itt
ráismerek ugyanaz az arc
tökéletes hasonmás
mikor eljött
aggódott értem
mondta
ha tudná mennyire nem tehet semmit
mit nem tehettem
mi történhetett
amit a sors
ha van ilyen
s ő is min mehetett át
míg eljött
mivé tett minket az idő
végtelenség
még onnan is túl
arcára
múltkor még nem érintett
most tagadhatatlan
csak ez a távolság képes
így megalázni
cselekedetem
sem kereshetem
vagy mégis
ha jobban szembe nézek
akkor sem értem
ha lerajzolnám
éppen tudnám
az a jóságos kerek lényecske
aki légynek sem árt
milyen kicsike
szemeknél többet nem is lehetne
rajzolni
csak azaz arc
istenem
miért hagytál ilyen
idegenül
takarsz feddhetetlen
idő
hisz engem teljesen kihagytál
fel sem készítettél

hogy ápolhassam
becsaptál
elvettél minden biztos menedéket
bizonytalanság
előtte
előttem
mi lesz tovább
pár napja olyan mintha elmentek volna
vagy én nem találom magam az enyémben
elvetted
amitől sosem voltam egyedül
nagyapám szegény
ő megmaradt olyannak amilyen rég
de a szüleim élnek
és én itt vagyok
csak mert ők közelebb hozzám
távolság
csak azért viselem rosszul
változás
néha mikor otthon
vidám
egyszerű
vagy itthonról telefonon át sugárzó boldogság
mit tettél
tettem
ami lényeges nem változik már
meg akarom érteni
olyan jó
hogy anyám arcát míg elnéztem mikor aludt
és a bőrét lábán
a szemeit a sok apró vonalkával
és az idő
akkor eszembe jut hogy énnekem mostanában fiatalok
csókolomot köszönnek
egy lány is a minap
lehetett úgy tizenhat
mosolya szégyenlős volt
válasza bátortalan
lesütött szemű
mint aki felnőttel beszél
én is így tehettem
akkoriban
és már együtt kell élnem azzal hogy ez rég
mostanában én is érzem
magamon hogy beszédesebb
bátrabb vagyok felnőttekkel
azokkal akik idősek vagy sokkal idősebbek
már meg tudom őket hallgatni
másként mint akkoriban
még ha pillanatra elvarázsolt tekintet
vagy valami hasonló
zavart sem úgy mint máskor
vagyok
beszélek
kegyetlen ez az érettségre ébredés
emlékszem még említette ezt más is nekem
csak akkor nem éreztem így
hasonlót
akkor is rossz ha később elemezni vagyok képes
és már nem megyek el
csak az a megdöbbentő hogy a felnőtté válás
kikerült
látóteremből valahogy kívül
csak elszáll felettem
majd egy gödörben
hagy ráébredni
de nem enged
együtt egészségesen
lépcsőről lépcsőfokra
fokozatosan vele
más
mindennapos mosolyok
mint ahogy mások
emberek
együtt és
egyedül
felnőtt szerep nélkül
magamért vállalhatok felelősséget
test nélkülivé válva
közel
hiánnyal
nehezedik a szeretet
amit hazatérve s onnan vissza
nem találtam
gondok
apró kis gondok
gondjaik nem engedtek
magukhoz
értünk
nélkülünk
vagy csak én nagyítok fel mindent
az előbb könnyeztem
most újra
pedig milyen rég
írtam verset könnyezve
anyám eltorzult arca előttem
takarodj ki és többet sose gyere vissza
még bocsánatkérő tekintete sem volt
akkor
ma?
hiába kerestem
csak a három vagy négy napi távollétem
és a visszatérő csendem találkozott a megbánó belsejében
valahol kint
de már nem az enyém
nem emlékszem
testvérem is
valósággal várta hogy elmenjek
pedig nemrég még kézen fogva jártunk
mint szerelmes pár
testvérként
természetesen nem úgy
csupán játék
titkon büszke is voltam hogy van aki azt hiszi
persze nekem fel se tűnt
akkor
nem is gondoltam semmit erről
még csodálkoztam is később mikor valaki megjegyezte
hogy azt hitte
mint ahogy természetes volt
emlékszem
egyszer unokatestvéremmel és szerelmével is mentünk így hármasban
kéz a kézben
én középen
igaz akkor zavarban voltam
hisz mégiscsak idegen
egy unokatestvér
ilyen közel
izzadt is kezem
szólni nem mertem
csak büszke
gyermekek voltunk
boldogan
most vissza
testvérem
olyan titokzatos volt a szeretet szemeiben
viselkedése mássá lett
igaz mostani szerelmével hármasban is önkéntelen
mikor megjegyzésem kedvező
volt
hálából
nekem is megfogta kezem
de hát az idő múlik felettünk is
és mi elfogadva azt ami vele
aztán minden helyzetet
megszokik az ember
hogy változnak az idők
velünk
egyre közelebb
csak mi vesztünk el egymásnak
hogy ez is milyen sorsszerű
majd egyszer
talán később
minden máshogy lesz
örülünk
egy félszeg nevetésnek
amikor a gyerekek néznek
vissza
aztán az ők gyerekeik
akkor csodálkozom majd ezeken a
szavakon
de most
még elfogadom hogy hajtani kell
dolgozni
a családért
hogy már csak a templomban sírnak
figyeltem
és megértő fájdalmat éreztem
csak ne kellene most is könnyeznem
aztán megnyugszom
régebb oly kicsi elég volt hogy boldogok legyünk
vagy akkor csak mi is
kicsik
talán én is éppen így
a gyerekeimmel
aztán csak a vers
ennek is örülni
tegnap este
elaludtam gondolataimmal
nem volt erő
nappal átrendeztem a szobám
átköltöztem
igaz ez már két napja volt vagy három is
anyámról apámról már egyre jobban magamra vélek
hasonló
jegyeket
apró kis jelek
amint látom őket öregedni
magamat is mások szemében
aztán a tükör
régi fotók
néhány megjegyzés
különös hogy a testvéremből nem látok rajtam jeleket
talán mert még fiatal
arcával mozdulataival
írhatnék levelet
de ő is csak szerelmes
még az útnak innenső felén
hogy veszíthet
csak agresszivitást válthatnék ki belőle
bátorítgatom magam
legalább a reményt hogy hagyhatnám meg
már nélkülük
abban is látom ahogy anyám ápolta anyját
aki már valahol egészen máshol jár naponta
miközben néz
előre
másként mint nagyapám
aki halálakor is
ugyanolyan volt
lélekben
szellemben
hiába pillanthattam be a takaró alatti ijesztő anyagba
ami egy csontváz
idegen anyag
felismerhetetlen
megmagyarázhatatlan
hol hová találnak ezek a lelkek
és mind végül
egyedül maradunk

MILYEN ÜRES

Tihany, 1991

milyen üres az ember
miután úgy dönt
maga helyett és magával
hogy megbocsát
mint ami magától értetődik
és ettől lágy lesz
a levegőnek szaga
illata is elvegyül
még azt is észreveszem
elszáll egy pillangó
most épp elgondolom
biztosan repdesett máskor is
csak akkor magamtól
nem vettem észre
így odaadni olyan kellemes
hallani a madarak zaját
elhallgatni
boldog érthetetlen csevegés
mintha érteném a nyelvet
amin szólnak
nem úgy mint aki
meg is akarja érteni
fölhúzni szoknyámat engedni
lábamnak szellő lágy
elsuhanását testén
mintha nem az enyém volna
megadni neki azt is
odaadni
közben nem érezni hogy
minden olyan megalázott
a fának mikor
szellő tépi
pedig lehet hogy csak
bájosan játszik vele is
akár a lábammal
olyan szép így együtt
és én csak nézem
hogy talán ők is
kiszolgáltatva érzik
magukat velem

gyermeknap



2009. május 30., szombat

Van egy pont, mikor az emberrel már mindegy, mi történik, jó vagy rossz,
pontosan azért, mert jó szeretne, de nem megy. Iszonyú nehéz, amikor fuldokolsz, pedig ki szeretnél, minden erőddel, és a mocsár lefele húz. Pedig már a mocsár sem mocsár, szinte tiszta, és te is már egészen fehér vagy, még sincs amibe fogódzkodni.

Minden egyes szó imádság

ezúttal neked, talán segít. hihetetlen mennyire sokat fejlődtél. emberileg. a szavak is, persze, de azt itt és most nem ítélem. igen, kell ehhez is a sikerélmény, hogy az ember egyre tisztultabban szóljon. hogy magát már képes legyen becsülni. volt hogy közben a nagy lendületben eltévedtél, de ez már nem vesz el abból, ami már megvolt.

ÜLTEM ÉS VÉGIGHALLGATTAM NYILVÁNOS MEGALÁZÁSOM, AMI UGYAN NEM VOLT KIMONDVA, DE AZ ÜZENET PONTOSAN CÉLBA ÜTKÖZTETETT VOLT. OTT ÜLTEM, BEAVATATLAN, MIT SEM SEJTVE AZ EGÉSZRŐL, JÓ SZÁNDÉKKAL, BARÁTSÁGGAL TARSOLYOMBAN MENTEM EL AKKOR ARRA AZ ESTÉRE, LEMONDVA EGY ÉLETEM IGEN FONTOS SZAKMAI TALÁLKOZÁSÁT EGY KÖLTŐVEL, AKI MEGLEHET, MEGMENTŐM LETT VOLNA. MERT MIÉRT NE HIHETTEM VOLNA, HOGY NEKEM IS LEHET MEGMENTŐM. NEM LETT. KIMARADNAK A MEGOLDÁSOK ÉLETEMBŐL. ÍGY VISSZA KELL ESNEM MINDEN EGYES NAP UGYANABBA A GÖDÖRBE. AZTÁN MINDENNAP UGYANÚGY KIMÁSZOM, MAJD UGYANÚGY VISSZAESEM. ÉS EZ ÍGY MEGY ÉLETEN ÁT. MINDEN EGYES NAP. EGYSZER VILÁGOSSÁG, AZTÁN A SÖTÉTSÉG. VILÁGOSSÁG, SÖTÉTSÉG. ÉS AKKOR VÉGIGNÉZTEM SAJÁT HALÁLOM. A TAPSOT IS VÉGIGÉLTEM, AMI AZT A SZEMÉLYT ILLETTE, AKI OTT SZEMBEN NEKEM ÜZENT. AMIKOR ELHANGZOTT MÉG UTÁNA, HOZZÁNK JÖSSZ? MÁR TESTEM KIHŰLT. ÖRÜLTEM, HA KITÁMOLYOGHATTAM LEFELÉ A LÉPCSŐN. ELÜTHETETT VOLNA AUTÓ. NEM ÜTÖTT. NEM SZÓLTAM, NEM SZÓLHATTAM, PEDIG ADÓDOTT, OTT VOLT ORROM ELŐTT A MIKROFON. MERT NEM VOLTUNK EGYEN RANGBAN EGYMÁSSAL SZEMKÖZT. ÉN CSAK EGY NÉZŐ VOLTAM, Ő HÁROM SZEMÉLLYEL OLDALÁN, VÉDVE VOLT, A PÁRTFOGOLT. ELLENEM. OTT, SZEMBEN. SOSEM BÍRTAM ELVISELNI AZT, AMIKOR TÖBBEN, CSAPATOSTUL EGY SZEMÉLY ELLEN. NEMRÉG, SZINTE CSAK PÁR NAPJA LÁTTAM IS EGY FILMET, SOK HASONLÓ FILMET LÁTTAM, HOGYAN CSINÁLNAK KI EGY ÁRTATLAN FIÚT TÁRSAI, EGY EGÉSZ OSZTÁLY, NÉHÁNY FŐVEZÉRREL AZ ÉLEN, TARTVA EGÉSZ OSZTÁLYSEREGET ÖNKÉNYES URALMUK ALATT BIRTOKUKBAN, HATALMUKBAN, ELŐBB CSAK CINKOSTÁRSKÉNT, MAJD A PSZICHÓZIS NYOMÁN FÉLELEMBEN, FOGLYUL, RETTEGÉSBEN, AMIKOR MÁR NINCS VISSZAÚT, NYAKIG A BŰNBEN, CSAK AZÉRT MERT EZ A FIÚ MÁS MINT A TÖBBI, MERT JOBB, MERT TÖBB, NEMESEBB, ÉS NEM AKART MEGTÖRNI, SAJÁT TÖRVÉNYEI SZERINT KÍVÁNT SZABADON ÉLNI. MERT NEM SZÓLT, MERT TŰRT, MERT NEM ALÁZKODOTT, NEM VÉDEKEZETT. A VÉGÉN A BEKÖVETKEZETT TRAGÉDIÁIG. KÖNNYŰ AZ EMBERNEK ÁLLÍTANI, ADD KI MAGADBÓL AMI BENNED, ÉS MEGSZABADULSZ. PERSZE NEM KÖNNYŰ, CSINÁLNI, DE AZ MÁS. OTT, AZZAL A TÖMEGGEL SZEMBEN NINCS ESÉLY. A KIMONDÁSRA. HISZEN ERRŐL SZÓL A HATALOM. BILINCSEK KÖZÖTT CSAK AZ ISTEN, AKIHEZ SZÓLHATSZ. AZTÁN MEGHALSZ. VAN HOGY ERRE SINCS IDŐ, MERT HÁTBA LŐNEK. A HASONLÓ FILMEK MIND HALÁLLAL VÉGZŐDNEK. EBBEN AZ ESETBEN TÖMEGHALÁLLAL. ITT AZ ÜZENET PONTOSAN HELYÉRE KERÜL.

AZT TANULTAM, SZÜLEIM, AZ ÉLET, VALAMI AMIVEL AZ EMBER SZÜLETIK, VEZETETT, AZ ÉLETBEN IS HA TEHETED, MINDEN PILLANATBAN – PERSZE NEM TUDOD, MÉGIS A SZÁNDÉK –, DE NYILVÁNOSAN VISELKEDJ MÉLTÓN, HOGY AZT TÁRSADNAK SE KÍVÁND, AMIT MAGADNAK NEM. Ó NEM, NEM A HUMOR, AZT A LEGNEHEZEBB JÓL CSINÁLNI.

MÉG EGYSZER MONDOM, NEM HARAGSZOM SENKIRE, DE FÁJDALOM VAN BENNEM, AZT KI NEM TÖRÖLHETEM, PEDIG MEGTENNÉM, HA SEGÍTENE, HA ILYEN EGYSZERŰ LENNE. E FELOLDÁS HATALMÁVAL NEM RENDELKEZEM. MÉG NEM, MERT A MEGTISZTULÁS, ÖNTISZTULÁSNAK SAJÁTOS ÉS EGYETLEN ÚTJA VAN. PARANCSRA NEM KÉNYSZERÍTHETŐ. AZ IDŐ? HOGY SEGÍT-E, VAGY VALAMI EGÉSZEN MÁS. MÁSOK TEHETTÉK VOLNA MEG, KEZÜKBEN VOLT, MEGADATOTT. ÉS AKKOR FELSZABADULOK. AKKOR ÁLTALAM IS MINDENKI FELSZABADUL. TUDOM, HA EGYSZER ÉGRE EMELKEDEM, MINDENKI MEGMENEKÜL. NEKEM EZ AZ UTAM. MINDENKINEK VALAMI MÁS, AMITŐL VILÁGOSSÁG. NEKEM EZ. ÁLOM. PERSZE HOGY NEM SZABADUL FEL SENKI, PERSZE HOGY NEM EMELKEDEM FEL, PERSZE HOGY NEM LESZ VILÁGOSSÁG. DE ÉN MEGTÖRTÉNEK. ÉS AKKOR MÁR NINCSEN SZÜKSÉG AZ ÜZENETEKRE. HISZEN MAGAM LESZEK AZ ÜZENET. AZ ÜZENETNEK PEDIG HANGJA VAN. HOGY ÁLTALA MÁS IS MEGTÖRTÉNHESSEN. FÖLD.


aztán történt valami egészen más. ha éppen akad egy arra alkalmas, rátermett szemfüles, és ilyen mindig akad, a nyilvános megalázásból lehet csak igazán dicsőséget, hírnevet szerezni. szellemi alkotással. olcsó trükk, de jó. hatásos. és úgy tűnik, egészen jól jövedelmez. a csoportos szellem pedig, ha tervez, bevehetetlenül erős.


Amit nem mondunk ki, abból baj nem lehet. Mégis kimondunk, mert ki kell mondani.



Minden egyes szó maga a halál
Minden egyes szó maga az ördög
Minden egyes szó szeretet
Minden egyes szó fény
Minden egyes szó
Örökkévalóság


Minden egyes szó egy hajtás, BIMBÓ, SARJ, RÜGY.

ha kell, az ember ellen, ellenembeN, MAGAM ELLEN, az emberért.
hogy miért teszem? szinte már azt hiszem, nincsenek álmok. részemre minden álom csak a halál.
aztán mégis tudok ennyire naiv lenni. na itt sem vagyok, a naplót is elrondítottam, s az autó helyett újra visszaültem a babakocsiba. majd integetek. magamért, érted, valamennyiünkért, valamelyikünkért.

VÉGTÉRE IS, NEM IS ANNYIRA ROSSZ, A BABAKOCSIBAN. CSAK LEGYEN AKI TOLJA.





Lehetséges, hogy kisfiú lettem, különben lenne aki nekem is tolja. Meg kellene nézni, de a kocsi eltakarja. És én azért le nem vetkőzöm. Csak a sziklán, ott senki nem lát.

SZERETLEK.

2009. május 28., csütörtök

álmok, de azért földön járni

amikor mackó hív, kicsit kibeszélhetem magam, mindjárt jobb. mackó mindig megnyugtat, amikor nagyon fáj. amikor csak kicsit fáj, veszekszik. múltkor két tenyere közé vette a fejem, hosszan tartotta, és tényleg elmúlt. másnap is csak egészen enyhén fájt. aztán már egyáltalán nem fájt.

hogy láthatatlannak is lenni, de azért mégsem szereted, ha átnéznek rajtad. nem könnyű két dolognak egyszerre megfelelni. magadnak, és annak amit csinálsz.

tanulópénz

(...) Valakinek a mai napból. válasz, egy majdani találkozásra.

Sok fájdalom van bennem, irányodban, mert szeretet volt feléd. Még ha időnként máshogyan is fordultak a fények. Adtam akkor is, amikor csak elvettél. De szerettelek volna látni. Itt vagyok. Kíváncsi.



A lelkem tiszta. Amíg élek, egyenes úton megyek. bárhogyan is görbül bármerre ez az út. Lépteim egyenesek. Az álmaim? – vezetnek.

Egy levelezésből.



2009/5/20 Matkovich Ilona
Szia Zsuzsa!

Tegnap nagyon érdekeseket meséltél a könyvedről. A népszabis cikkbe beleírnám a tapasztalataidat néhány mondatban. Írd meg légy szíves a telefonszámod, hogy felhívhassalak. Ha van, inkább vezetékest.
Köszi előre is. Matkovich Ili
------------------------------------------------------------------------------
Szia Ilona,

szívesen, csak vezetékes van: 303-00-83

a Zalai Írók Egyesülete, Pannon Tükör művészeti könyvek sorozatában Gulyás Tamás – Becsey Zsuzsa Láncszemek című első általam szerkesztett és piacra önerőből nehéz körülmények között eljuttatott könyvről beszéltem

a kiadó vezető, Pannon Tükör szerkesztő Péntek Imre segített az indulásnál, kis pályázati pénzzel a Zalaegerszeg M.J. város Millecentenáriumi Közalapítványa által támogatva (200 e Ft), melyből 164 példányt sikerült nyomtatni, de mégiscsak egy lökést adott a folyamat elindítására, hiszen ha nincs, nem is jön létre valószínűleg a könyv, aztán a kiállítással egybekötött könyvbemutató velünk, szerzőkkel, ahol a szerkesztő mutatta be a könyvet, és nyilvánosan mintegy kerekasztal körül, beszélgetett velünk, igen maradó, barátságos találkozás volt, mindezt a zalaegerszegi Színházban magyar kultúra napján megejtve, szép este volt, majd segített megjelenni a Pannon Tükör folyóiratba is, cikkem a könyvről fotók-versekkel, valamint a következő számban szintén bemutatkozó lehetőséget adva verseim-rajzaimnak, ezt még várom, illetve volt szó arról is, legalábbis szándék, hogy az anyag eljut kritikusokhoz, recenzió, cikkek jelennek meg. én mégsem látom, hogy a könyv eljutott volna a szakmáig, sem az emberek köztudatába.

a probléma, hogy úgy a szerkesztés, mint nyomdára előkészítést követően a nyomdai munkálatokat követően a terjesztést is nekem kellett kézbe venni, gyakorlatilag az egész könyvet magam kiviteleztem, egyenként vittem értékesítési területekre (művészeti, kulturális helyszínek, boltok), és ahol sikeres volt az üzletvezetővel, átvevővel a tárgyalás, ott bizományba vették be. mivel a könyv nincs a köztudatba, nem is juthat el a célközönségig. ez a probléma, hogy hiába van könyv, ha nem tud eljutni az olvasókig.


mindezt azért írom, hogy voltak szép kezdemények, de sajnos ahhoz hogy működőképes legyen a könyvkiadás, szükséges egy olyan komoly kiadói-nyomdai-terjesztői háttér, aki kezébe veszi teljes felelősséggel a reklámokkal, recenziókkal való terjesztést, hogy ne az alkotóknak kelljen kuncsorogni könyvesboltokban, hogy egyáltalán szóba álljanak velünk, és bevegyék a könyvünket.

puszi, jókkal,
zsuzsa.

------------------------------------------------------------
Menni kell, tovább, csinálni. Ami adatott. Mindig ami adatik. Becsülni. Egy következő könyvvel.

kicsit mindenhonnan más

amikor már lépnék, valami visszatart. nincs kijárat.
talán másra van szükségem. máshogyan. ez is csak az arcok. arcaink. hogy honnan nézzük. kicsit mindenhonnan más. a fények miatt. máshogy esnek a fények. árnyékok előtt.

pedig érthetőek, szépek a mozdulatok. van hogy elképzelem, megcsodálom, szinte forgok a térben. aztán csak az álmatlan éjszakák. nincsenek fények.

szerelmes vagyok a világba. istenem, milyen régen volt.

emberekhez eljutni. már csak ez maradt. az egyszerű, befogadó emberhez. sok embert megérinteni. amennyi csak adatik. közelről-távolról.

(szeretettel lenni)

nincs bennem félelem, de azért tartózkodom. nyitott vagyok. adni. amennyit a magam módján tehetek.

az éjszaka azt mondtam mackónak, szeretem. pedig sokat vitatkoztunk, aznap. pontosabban ő vitatkozott velem. mindketten feszültek voltunk.

nem könnyű annak, aki írásra adja fejét. vannak rosszabb dolgok is.

2009. május 26., kedd

írás varázsa, élet béklyói?

amikor már minden zsigered azt kívánja, kiszállni, menni kell tovább. az írás ezt kívánja. az élet mást. az írás és az élet nem egy és ugyanaz. az írás zsarol, az élet elszenvedi.
az írás önmagáért való, az élet? vágyni szabadság, függetlennek lenni.
az írás csak-csak, az élet semmilyen bilincset nem tűr.

ha egyszer az írás azt adná, amire szükségem van, megköszönném.

2009. május 23., szombat

ha résnyire is








Milyen erőltetett, mikor valaki még a semmi után is folyton arról beszél, hogy nem érthető. Sosem is értett. De azért mindent pontosan tudott irányítani, nehogy kitudódjon, éppenséggel mennyire is hogy értett. Már nincs hányingerem, a tegnap is egészen hamar elmúlt. Túlzabáltam magam, ennyi. Csak a bodzaszörp maradt ki. Napokig fogom emlegetni.
Vannak utak, melyekre miután kiderült, zsákutca, sosem térek vissza. Mindig csak azoknál az utaknál maradok végül, ahol fény. Bizonyára vannak, akik holtan szeretnének látni. Mégis valami megérint. Pontosan érzem az érintést. Utolsó pillanatban.

2009. május 17., vasárnap

sötétségben is fény






balek ide vagy oda, végtére is nyulacska, mégiscsak pozitívat sugárzol, nemigaz? tele vagy szeretettel. különben miért mosolyognának utcán arcodba emberek. mint oly nagy áhitattal, beleéléssel szoktál időnként beszámolni.

ezúttal nem magamról, azaz magamról, másképp



különös. milyen védtelen az ember, mikor magát figurázza ki. mikor lépten-nyomon a balek szerepét szánja rá írója. az olvasó természetszerűen ezt az arcot ruházza a szerzőre, így vagyunk a filmek szereplőivel is. azonosul a látott arc az őt játszó karakterrel. mennyire nem szerencsés ma, amikor ahhoz, hogy a siker kapuja közelébe juthasson, ma már szükségszerűen az író is, kifele magáról csak frankót, de legalább jót, ha nem szépet, ildomos sugározzon. erre van vevő. hiszen az olvasó a főhősbe bújik, s hát ki szeret a balek szerepében tetszelegni. viszont az olvasó szereti, ha az író mást figuráz ki. burkoltan, abszurd, vagy éppen szeretetteljesen szembetűnő módon. valaki másik szereplőt, aki nem mi vagyunk. akkor garantált a katarzis élmény. miért van az, hogy ma elsiklunk, ha szembesítenek minket. lapozunk. szétválasztható-e a valóság az irodalomtól, ha nem, mennyiben nem, ha igen, hol, létezik-e határ. tudunk-e húzni vonalakat, vagy csupán szintek vannak, akár a szimbólumok esetében.

esetleg esélye van, és itt akkor még az író, ha nem lehet egyik szereplőben sem egyértelműen azonosítani.


Sok mindent elmulasztottam, ami hiányérzetet hagy maga után. Kimaradt a rókatündérek, a szörprájzparti, és nagyon sok más. Rengeteg más, ami mulaszthatatlan. Bíborka, Isten késik. Különös volt abban az időben ott lenni. Ezek olyan pillanatok, melyeket nem szabad kihagyni. Csak azért jegyzem utólag, mert még ez sem történt meg. Ma már nem mentegetődzhetem a többszeméllyel sem. Az idő is, be kár, hogy számunkra véges.

Volt más is, ami hatott, utóbbi időben, kellemetlenül, jól, mindről nem beszélek. Jó legyen egy, Havasi Attila, végülis sikerült befogadnom, módjával, Kókai sárgarépás nyusziját is. na meg a pöttyöt. különben ma hangokban is megidéződött reggel, a nyuszi tojik. hogy mit hogyan is tojik a nyúl. s hogy ez nevezhető-e tojásnak. de ezekről magam is még a kilencvenes évek vége felé irogattam.


Garaczit jó hallgatni. Türelmes, intelligens kérdező. És szerény. Visszafogott. Csak annyit ad, amennyi segíti a beszélőt.


Sajnos én túl sokat beszélek, ismétlem magam, és nem sikerül befejeznem gondolataim. Elharapom a végeket, elhallgatom azt, aminek ki kellene jönni. Végül a lényeg bennmarad.


De az álmok felolvasása jó volt. egy lány szemében csillogás volt, mosolygott, amikor kimentem.


Fogalmam sincs hogy fogok, mit beszélni a stafétáról, amikor olyan megfoghatatlan. Amikor tele titokkal. Mi az, amit kifele lehet adni, akkor amikor minden befele működik. És ami felszínen, alig látta szemem. Csak amire a jelek vezettek.


Nem tudom, miről jut eszembe, ezt itt bizonyosan törölni kellene, mostanában a kritikusok közül kimaradt látóteremből Károlyi Csaba. Igaz, nem is olvasok. Hallgatni szoktam, ezt-azt, néha. Voltak tiszta, érthetően levezetett gondolatai. Na igaz, szeretem a kuszát is, homályosat, titokzatosat, zavarosat, mindenkit azért, ami. De ez is csak a több személy. Hogy mindegyikből kicsi belőlem. Meglehet, egyszer elmarasztaltam. Ezt most töröljük. Akkor sem úgy szántam. Amikor kimondok valamit, másik oldalon az ellenkezőjét is érzékelem, csak ez a lineáris olvasatban, mint amilyen a beszédmód, ugye lehetetlen.


Szép melled volt. ezt még muszáj elmondanom. Kár, hogy az ilyen mellek többet érdemelnek. egyetlen egyszer szépen néztél. Őszinte volt. de mindig szeretet van a szemedben, hamiskásan is.



kása tegnap volt, mackó csinálta, vissza is passzoltam, kirándulás helyett ma ez.




2009. május 12., kedd

2009. május 11., hétfő

Vártam, hogy majd eljössz hozzám, hogy feloldasz. Olyan kevés kellett volna a megbékéléshez. Volt, hogy már teljesen átadtam magam. Igen, össze kellett volna fognunk. Nekünk is. Valahol összeérünk, a szívünkben.

2009. május 10., vasárnap

2009. május 9., szombat

távozások

ma amikor hazaértem, mackó arcát simítottam. kétfelől, egészen a szájáig vissza. megpuszilta, majd a kézfejemet fogai közé vette. csak amikor elvettem, éreztem meg a vágást. mondom, ez fáj. mondja, többet akkor nem is harapja. szeretem amikor... mondanám vissza, aztán pontosan átlátom.

na. hogy így most ellibbent a szerelem is, ment maga útján, ... nem, nem. egy kapcsolat pont addig tart, ameddig az arc kifordul.

---------------------------------------

Lássuk csak. András legutóbb egészen felszabadult volt, végig mosolygott. Ruhája sem szürke volt, fekete, valami zöld pólóban világított, arca sugárzott. Szlovákiában töltött hetet, boldog volt. Mesélt volna is… de aztán máshogy alakult, egészen más mesélt. Együtt meséltünk. Különös rokoni vonásra leltünk, ez jóérzéssel töltött. Mentori kölcsönösség, mondta, jók a témák.
Igen, ezúttal a téma is könnyed, játékos volt, András is elégedett. Miután elemeztünk kicsit, visszanéztünk, megjegyezte, fejlődik. Én kicsit összetettebben látom, önelemzése kétségtelenül fejlődőben, de rajz technikáját meglehet, rossz útra tereltem. Mióta animációval foglalkoztunk, megjelentek a figurái, igen sajátos, mégis eltűnőben az egység, az ösztönös többrétűség, amitől teljes értékű műveket alkotott. Hihetetlen, mennyire erősen jelentkezik ezeknél az érzékeny embereknél egyetlen vonás, egyetlen szó, amit kiejtek. Ahogy megjelent egy új elem, eltűntek azok a meghatározó elemek, melyek elengedhetetlen tartozékok. És hogy a nyomás sincs rajta, igen, ez pontosan érezhető. Talán természetes ez a folyamat, nincs ok aggódásra. Klára is adta régi énjét, rajta amúgy is nehezet fogni. Bár mintha mostanában nem nyúlna vízfestékhez. Talán mert módosítottam legutóbb kézjegyét. Vagy csak mert ma egyszerűen lusta volt. Nem, Klára egyáltalán nem lusta, egészen különösen szorgalmas. Megbízható, olyan észrevétlenül fejlődő. Mégis meglepődöm. Szinte Nórát ismerni fel legutóbbi vonalaiban, és a formák, színek... Fecó nem jött, nap körüli útját járta, vagy valami más, hasonló. Nóra sem jelent meg, mint máskor, hogy kérdezze, ismerem-e, miközben felsorol tucatnyi névsort.

2009. május 8., péntek

amikor a test, a szem, és a szó

borzasztóan szégyenlem. hogy egy szempillantás alatt szerelmes leszek. egészen meglepődöm, ha egy fiút érintek, ahogy szemmel tart, nem ereszt el. olyan tiszta volt ez a szem, kihívó, és olyan férfi egyszerre. egészen kirívó és egészen visszafogott. intelligens, okos, jó megjelenés. különösen ritka. de nagyon fiatal. legalább tízzel kevesebb nálam. a látszat egészen éles, és egészen homályos. kicsit mindvégig éreztem, mégis az, amit látok. például színész. ez a fiú más mint aminek láttat. hogy a valóság titok, csak figyelmességből, törődésből téveszt meg. vagy mégis az, aminek látszik, ezért olyan különös.
amikor kiment, hátrafordult, és köszönt. mindannyiszor élesen, szemembe. csak pillanat, nem volt időm meglepődni. mindig elment.
azt hiszem, sírnék a félelemtől, ha fölém hajolna, hozzám érne. már a közelségétől ellazulnék. könnyeznék, és nem fordulnék, odaadó lennék. beleájulnék testébe.
...a megalázott helyzettől, hogy így szerelmes lettem, mármint nem lettem, de hogyha lettem, amit nekem nem szabad. amikor hozzám ér. gyöngéd lenne, figyelmes, ujjbegye árammal vezetne, és erős. mindig is szerettem, amikor egy férfi tud a testtel bánni. a női testtel. amikor a férfi szeret a női testtel. bánni.

ült, akkor már egyedül, bent, éppen csak bementem eldobni a poharat, amikor váratlan szólított. mintha csak várt volna. egyenesen hozzám. kedves volt a szeme, olyan egészen nyugodt. a hangja. magam is meglepődtem, ahogy a legnagyobb természetességgel fordultam felé. beszélgettünk. kérdezett, feleltem. gyámoltalan lehettem, és mégsem. a szeme pontosan megtartott. magammal. egészen egyensúlyban. különös, ahogy nem féltem, ahogy az erő tartott szeméből, megtartott, hogy ne eresszen el. ha mégis lebegnék.

nem tudom. talán 1 hónap? fél év? év? meddig tarthatna egy ilyen kapcsolat. azt hiszem, boldog lennék. titokban. senki nem ismerné, rólam se tudna senki. és elfelejtenénk. csak a testünk emlékezne. ami beleolvadt, végtelenbe. ami nincs.
egyszer, pár év múlva találkoznánk, véletlen, ő is mással lenne. mosolyognánk. onnan, túloldalon.

2009. május 7., csütörtök

egyszerűen csak ki lehetne esni az ablakon. de nekem még ebben sem lenne szerencsém. mert mi lenne, ha nem halnék meg.

2009. május 6., szerda

örülök, hogy mindenkinek minden nagyon jó. itt állok a semmiben, mosolyok azok vannak, csak éppen egyetlen ember nincs aki nyújtaná kezét, amikor nekem lenne szükségem. nem tudok munkát vállalni, értem azt sem, amihez kedvem lenne, öröm, amihez értek, nincs aki számlát adhatna, önállóan ez ügyben még nem állhatok lábra, sohasem voltam számlaképes, enélkül pedig úgy tűnik, meg sem lehet mozdulni, munkáim, ötleteimből bármerre nézek, mondhatnám azt is vérem, verejtékemből, akárcsak mosolyomból, mások profitálnak. valahogy egészen máshol kellene elindulni. mert nincs út, de egyetlen bokor amibe kapaszkodni. egyelőre csak süllyedés. ennyit dióhéjban magamról.

a többi, ami valóban papírra vettetett, hanyagolva fenti okból. értelmetlen, ha magam nem vagyok képes megvédeni, kiállni mellette. egyedül, a magamfajta, semmire nem megy.

2009. május 5., kedd

már megint cím nélkül

tegnap annyira elvette eszemet a masszőrtudat, mint olyan, hogy ilyen közelség, megfeledkeztem a nyúlról.

nézzük csak (vállalkozói tréning):

1. nyúl: szubmisszív, azaz céltalan, passzív, alárendel(ő ...T) mint múlt idő

közelebbről: nem mer kiállni jogaiért; nem partneri szinten van a másikkal, hanem magát leértékeli; összes magatartás hátránya ebből fakad; úgy véli, más értékei jobbak...nem jön ki belőle ami benne van........gyűlik a feszültség, nyeli-nyeli, majd kiborul.
ez terméketlen magatartási forma, senkinek nem jó, neki leginkább nem, nem vállal a konfliktusokban szerepet, hogy belőle magából is ezáltal kihozza az értékeket, ........
(hmm. itt kacarászok azért magammal... már megint egy fülöncsípett sztereotípia. de azért ki lehet nyúlni belőle ezt-azt...persze kitoldva. mindenképpen a mérleget egyensúlyozva)

...továbbá 2. agresszív magatartás jellemzői, a farkas..., aztán 3. az asszertív, önérvényesítő fajta, oroszlán.




na és még a Bélát is ki kell csempésznem tegnapról tollaim alól. ez már csak holnap. mert nappalból is, éjszakából is egy nap egyszerre csak egy (ma).

2009. május 4., hétfő

ki gondolta volna, hogy a pénz világában is lehetséges, mi több, adatik, a felhőkön tapintatosan lépdelni. ma ez történt velem. azt hiszem, képes vagyok hatni az emberekre. különös. egészen nagyon különös.
hogy jó hatással vagyok az emberekre. ma szinte nélkül mindenki, még utcán is, csarnokban, rám mosolygott. meglepő, ahogy az emberek hirtelen fordulva, arcomba néznek. hát az történt ma, hogy hétre tovább kísért a pénz világa. először csak mint szépirodalom csalogatja be magát, aztán egészen a velejébe csöppenek, egyenesen vállalkozói tréningbe. hogy mit kezdjen az ember magával egyedül, ha már nincs amibe kapaszkodni. amikor a semmiből kell megélni, teremtve. de ez sem jelent semmit, hogy lehetne bármit is kezdeni vele, építeni... egyelőre csak hagyom hatni, értem behatolás. úgy esett meg ez rajtam, hogy a kiadványszerkesztői kurzushoz egy kis ingyen ráadás. de még milyen. finomságokkal szünetekben...miegymás. még plusz ráadás, csapatunkhoz éppen kik társultak? a masszőrök. ha jól megnézem... egy belevaló pasi masszírozást végezne rajtam, olyan igazit, ...egyszer? több? volt hasonlóban részem, amikor gyakran jártam 15 alkalmas gyógyfürdőkbe, ott akkoriban sok masszőr ment végig hátamon, közöttük, 1-2 egész testemen. volt hogy elöl-hátul. olyankor bezárta az ajtót. ... szóval egyszer alig bírtam ki, egyiknek a kezéből jött valami áram, testemen átütött, és folyamatosan beljebb hatolt a bőröm alá, egyre beljebb, egészen elernyedtem, hogy ájulás határán voltam, úgy csinálta. alig érte lábam a földet amikor felállni kellett és továbbmenni. a rosszabb az volt, amikor a szemét nem lehetett kikerülni. pedig igazán nem akartam. minden erőmmel lepleztem, amennyire lehetett. hogy biztosan így kell jól csinálni. azért volt, hogy muszáj volt megállni. meg ellenállni is kellett. de volt aki ellenállással nélkül is áramot vezetett.

aztán haza a féltve őrzött kacatokhoz, amik idővel hozzám ragadtak, le nem lehet mosni, törölni, mennyire kettős én itt is, aztán ott túl vágyni az üres falakkal átitatott hófehér műteremlakásra. amiben halál, végtelen, csönd, némaság. hogy melyik az élet, melyik a határ. egyrészről a kacatok, hogy elnyomjanak, legyen amibe kapaszkodni, amikor már semmi nincs, ami van, azt se lehet, de még ott a remény, vágyni a kék-fehér fellegekre, a hatalmas mohatakaróra lépni, ott fenn a sziklán, ahol az álmok, jövő áll előttem, szabadon, bilincsekkel. egyiken az élet megszűnésével a halál hatalma, a sötétség, a lyuk vonzásé, másikon a fehérség, ösvény az ismeretlenbe olvadáshoz. aztán fordítva, fekete a fehérben, fehér a fehérrel, feketén.
vonzások, kacatok, nyomások. ösztön a fennmaradáshoz.

2009. május 3., vasárnap

"én nem hiszek abban ami tapintható és látható, csakis abban hiszek, amit látni nem, csak érezni lehet"

a kislányról közben egészen megfeledkeztem... az ének...
-------------------------------------------------
aztán mégis vissza kell térni, ma is egy nap.

Gustave Moreau.

mégiscsak ereje volt az ajándéknak. igaz, a szülést nekem kellett végezni, ráadásul jókor időzíteni, különben lóg a levegőben.
az történt ugyanis, hogy mackó főnöknője, az egészen egészen nagy főnöknő, aki a teljes épületről felel, saját jegyét ajándékozta mackónak.

nem is értem, igazán, ezeket a dolgokat, amik mostanában velem. a fennvaló a megmondhatója, hogy sohasem vonzódtam sem a bibliához, sem a mítoszokhoz, mi több, nem érdekelt, és különösebben sohasem volt képes hatni rám. csak valami szörnyek voltak, ?szentek, akiket kitalált valaki, aztán nem sok közöm volt hozzájuk. nem is jegyeztem a történeteiket sem. értem mind elpárolgott, csak rejtélyes üzenetek maradtak belőlük, amik végül üregekbe fészkelték magukat bennem, de sosem összefüggésben. a szimbolizmust is, szecessziót, csupán tanítottam, anélkül, hogy benne éltem volna világukban percre is. hogy aztán az utóbbi időben ezt is a bőrömbe írja. saját pórusaimon keresztül hatolva vegye birtokba testemet, agyamat. fokozatosan, mint az ópium adag. tudom is én, arra sem volt sosem szükségem.
nos, egyedül nagyapám hatott istenihez mért erővel, amikor szemei meséltek, és hozzánk imádkozott. ezek különös szavai, mozdulatai voltak a csendeknek.
minden más földi-égi ábrázolásra, vallás, áhitat, érzéketlen voltam, maradtam. csak, és kizárólag a kortárs művészet fogott meg, érintett, tett kíváncsivá, mi több, megvallom, az összes múlt nemcsak hogy hidegen hagyott, de idegesített.

hogy aztán ezek az idők, most, elemi erővel hatalmasodjanak rajtam. azok, amik eddig sohasem is léteztek. jelek, üzenetek... áthallások, utalások tömkelege. és minden meghatározott pontossággal követve az előzőt, ahhoz szervesen kapcsolódva.

miért pont én?miért éppen engem. akkor. na jó, lehetséges, hogy valahol elzárva titokban voltak hajlamaim, mert pl. jóslás, átok, babona, na és az a szentség, ami először sem a templomban érintett, valamiféle erős hit a fehérségben, ilyenek, kisgyermekkorom óta, ezek valahogy eddig is idáig, képesek voltak rabul ejteni. de mégis.

na és tudom, hogy nem vagyok bűnös. már sokszor gondolok rá, azokba az időkbe, és tudom, hogy egyszer le is tudom majd írni. kegyetlen lesz, az ahogyan eltoltam a bűntudatot, hárítva, vissza a fekete kézre, ahonnan jött, miközben az szentül meggyőződött, hogy az összes vért és koszt sikerült rám tapasztania. hogy már soha le ne moshassam, hogy ő kiosonhasson összes bűnével szabadon a magam mögött hagyott nyitott ajtón. igen, nyitva hagytam, igaz, amikor távoztam. de tudtam, hogy hová vezet majd egyszer ez az ajtó. nem, nem tudhattam. akkor csupán az ösztön vezetett. könnyed mozdulattal tettem, azt, ott, miközben a másik ajtó váratlan elragadta testemet. a jelek. a fekete nyomok a tetemekkel, amik nem voltak ott már. a helyszínen. benne azok a tekintetek. hogy én voltam. akkor még nem is tudtam, hogy ő volt. évekkel később tisztult ki, amikor már gondolni is tudtam, rá. emlékezni. nagyon sok év. miközben akkor, ott, azt a bűnt, azokat mind, amit az emberek, az a sok sötét ruhás ember arcomba dörgölte, hogy csak kapkodtam a levegőt, míg nem volt más, akkor sem, mint az ösztön. hogy nincs itt mit keresni. akkoriban mindig be tudtam simán magam mögött az ajtót. hogy friss levegő. ami ködszerűen vonta a testemet előre. mindig képes volt a világosság felé kivezetni.

aztán ma van hogy megtörténik, már nem nyúlok az ajtó felé. nézem magamat kívülről, kintről.
mintha már nem lenne jelentősége semminek. azokhoz az időkhöz...

na de mit jegyeztem ma a naplómba.

Szemelé bukásában a földi és érzéki szerelem veszik ki a világból. az érzékek halálával, az anyagszerű lét pusztulásával a világ minőségi változáson megy át: újrakeletkezik. a mulandóság a halhatatlanságba fordul.

(muszáj itt leírnom, egyik festményről jut újra eszembe. hogy nem beszéltem még arról a lányról, aki a Kányádi esten, akkor, felolvasott. talán olvasott, talán mondta, nem emlékszem. csak azt, hogy szép volt. talán olvasta, mert a mondásban van valami kétségtelenül betanult. a más szövege. hogy ritkán, igen ritka az a pillanat, amikor akár tévében színészek esetében, másutt, bárhol, ahol ember kiáll, és szól, most nem a hang, az ének, mert ott előfordul, hogy látok ilyen csodát. hogy megérint. hogy olyan, akár ami nem evilág. amikor a szöveg megtalálja azt akiből megszólal. ez most ilyen volt. a legapróbb mesterkéltség sem képes elbújni szemeim elől. a legapróbb hiba, ami nincs kívülre írva. azt hiszem, ez most olyan volt, hogy jobb volt, mint ha én olvastam volna. legalábbis, ott, pillanatra ezt éreztem. hogy a szöveg lényébe ivódott, anékül, hogy bármit tett volna érte. ilyen lehet a szentség. semmi hangsúly, semmi színészet nem volt benne, csak a puszta jelenlét. talán még egyszer volt, ilyen, szintén egy lány esetében, valahol, talán említettem, de az sem volt ilyen. hogy jobb mint én. pillanatra. azt hiszem. bár nem tudom, gondolhatok-e ilyenre, hiszen magamat nem láthatom. nem tudom, képes vagyok-e ilyen jelenlétre. érzem néha, kétségtelen. de magamról sohasem tudhatom.)


költészet, művészet...mellyel az ember erőt vehet a halálon.



















milyen különös, ma láttam először, hogy olyan igazi profi nyomtatón, amilyenen olyan nagy plakátot szoktak, a cián, bíbor, sárga, fekete normál patron jelzésen túl a halovány rózsaszín és a halovány kék is ott, mellettük. még sosem láttam ilyent.

2009. május 2., szombat

a szikla, a kereszt, a labda... újabb beteljesülések


mikor tehát útján haladván elérkezett a kúthoz, (...) nyomban a kút mélyére zuhant, kerek labda vagy gömbölyű gyümölcs módjára






finom, zöld színű ruhába öltözve, mezítláb, drágakövekkel (...) gazdagon díszített aranykorona volt a fején egy hasonlóképp díszített
aranykereszt is volt nála, amelyet méltóságteljesen a bal kezében vitt. a kereszten és a koronán ragyogó fény csillogott, villogott, szinte a Nap fényét is felülmúlta.
...úgy látszott, boldog és szép arca felderíti és boldoggá teszi az egész világot.












csupán testük valódi, sajátos alakját veszik fel, amelyben mint élő emberek jelennek meg, máskülönben testi szemekkel nem lehet látni őket, s nem is jelenhetnek meg.








2009.05.01, olvasgatva az ismerős sziklán, dombok, a város, mohatakaró szőnyeg felett, amire nem lehet lépni


és akkor az üzletben a lila-rózsaszín fehér alapon szőrtelenítő krém. amikor nem lehetett fájdalommal, tépéssel, mert a 14 nap. amikor választhattam volna a narancs-kék alapon dobozt is. mégis a kezem végül a haloványabb lilás alapú dobozt érintette. most, csak most értettem.

és amikor a lilára, rózsaszínre, vörösre rásüt a nap, és narancssárga, meg sárga lesz, és amikor a zöld meleg akár a sárga, narancs... nem, tévedés. a nap fehér. minden tisztulás fehér. ha belenézünk a napba, is minden fehér. az összes színt a fehér öleli magába.
csak, és kizárólag a tárgyszíneknél létezik a sárga. mert csak ezt vagyunk képesek érinteni. megfogni, birtokolni. de hiszen a magenta is tárgyszín. tárgyszín? nem, nem, a bíbor nem létező szín a spektrumban. a fényben nem látható szín, a szemünkben nem létező szín.