2008. július 31., csütörtök

mindenki magáéval

Rossz vagyok. ugye milyen igaz, amikor leírom magamról, és akkor az már irodalomféle, hogy nem vagyok elég jó ember... arcaink szavainkon írásom első szavai, itt még Kukorellynek is tetszett. ezek a részek... (milyen érdekes, hogy ebben is milyen mások, Czapárynak meg pont nem ez... hogy nem mondunk ki olyant, nem vagyok jó ember... nem szolgáltatjuk ki magunkat... ilyesmi... na. hát valami ilyesmik az én kiszólásaim. magam, vagy az olvasók felé. álom és valóság között. ugarabugra. ahogy kőrössi mondja. amit például ő nem ért. pedig egyszerű, csak be kellene hunynia szemét. és benne látnia. mert ilyenkor előtűnne saját arca. és minden kitisztulna. más arcaiban is saját arcunk. minden olvasásnak ez a titka.)
nos. kőrössi hozzám igenis jó volt. sokszor adott könyveket is. semmiért. csak úgy. vagy most már nem tudom, összezavarodom kicsit, amit ugye Borbély Szilárd is, adni-kapni, a napokban kétségkívül eléggé körüljártam. a témát. de lehet, hogy még nem merítettem ki. jöhet az ICA...a folytatás...

dehát ez tény. sosem volt rossz hozzám, azt sem mondhatom, figyelmetlen volt. akkor miért hogy bánt a visszautasítás? miért nem fogadom, nyugszom bele? hogy nem. ...talán az idő. igazolhat-e az idő engem? mint akkor, az első nyuszimesémmel is, az animáció szakon, a diplomafilmemmel. akkor is voltak rossz pillanatok. szinte egyugyanezek a pillanatok. a hitetlenség. ismétlődnek. és ugye annak is a vége milyen szép volt, jó. milyen igaz. mint csak a nagy, nemes dolgok. minthacsak film. szinte már nem is igaz. ahogy az is aztán elromlott. mert a filmnek is egyszer vége lesz, nem tart örökké. jönnek más filmek. más napok, időszakok. aztán az is csak egyszer. a nyuszimese. (egyszer... visszacseng. ezt jónás tamás is említette...egyszer. milyen rég, azok az idők milyen szépek is voltak. olyan tiszták. legalábbis én így éltem meg a tenyérnyi magocskák minden pillanatát. igaz, azt is mondta -és ezek valóban az ő szavai-, nem szereti, mert nincs bennem élet. tűz. hogy nem szereti azt sem, amikor megjelenek. s hogy éppen sosem is ezért nem szeretett tőlem semmit. -ezt én teszem hozzá következtetésként. fájt, persze, mai napig is, mintha ütés. hogy akiben úgy bízol, egyszercsak fény derül, milyen messze. hogy sosem is értett. de igaz-e ez? ez is? hogy nem értett? különben miért foglalkozott volna azzal, hogy tűz-e vagy sem. na és a messzeség is, innen nem-e épp arra bizonyíték, hogy közel? mégis visszakérdezek: éppen tűz ne lenne bennem? hogy nyulacska unalmas?). azóta sem volt olyan nagy sikerérzésem. mármint a nyuszimese. a filmbemutató. talán a netnapló. egy kicsit. most hogy közel. dehát 10 év, istenem, mit csináltam 10 évig. 1-2 önálló kiállítás, pontosan három, az agyagvarrás megszületése, a megnyitók, amik bár mind szép, emlék, mégis nem az igazi, egyik sem. talán a Mamü lett volna, de hiába hogy minden adott, nem voltam rá felkészülve, s a sors keze (mert ugye nem voltam szabad, a tanítás), végül addig halogattam, míg késő, aztán észrevétlenül az írás. dokk, ami halott (jellemző, amiben valami szép, mind nem él), aztán tollinga díjátadó, felolvasások. a Mamüben azért még hiszek, hogy egyszer élni fog ami akkor csak terv, képzeletben. nos, folyamatos keresés, végig az úton. talán ez is csak egy próbatétel velem, mint akkor. és hiszen ő is csak vár. kőrössi. nemigaz? és talán még ő is... egyszer. megért.


milyen furcsa, hogy végül én mindig mindenkinek igazat tudok adni. hellyel-közzel. na és ugye itt is. mert hogyan is lehetne tűz, ami fűt, úgy értem kifelé, amikor minden tüzet befele élek meg. a visszatartás egyetlen (ez sem pont így) erényem. s minden erő a fényből. végtelen? sok ez mára. és mégis. minden ebből, ami terem, írás is. gondolkodás, minden. én a fejemben őrzöm a tüzet, szememmel?..., nem a testemen. baj-e ez? ha magam így jól, bőrömben. dehát ezt megbeszéltük. hellyel-közzel. nemigaz? és aztán különben sincs semmi baj. mindenki magáéval.

örökké szeretet,
ny.

(litera Egy mondatok. mindennap ezzel kelek. mintha követne. vigyázza gondolatom. segít amikor hibázom. akárcsak a dokk... akkoriban. pedig jónás erre is csak azt mondta, s miért is ne igaza, hogy a követés is csupán bennem. mert hiszek benne. és ettől aztán meg is történik. pedig nem. a valóságban nem létezik. csak beleképzelem. valójában minden csak bennem. hogy ezt pontosan tudja, mert ő is átéli.)

jöhet aminek jönni...

Na, most hogy kellő erőt szereztem...

Kőrössi P. József levele hozzám (megcélzott- Rózsaszín nyúl könyvterv):


„Szia Zsuzsa! Meg szoktam kapni a leveledet, két

netnaplódat is elovastam (pl. a mait), a nyuszival
is foglalkoztam, akartam is írni róla, de mindig
halogattam. Az a helyzet az, hogy számomra nem
egyértelmű. Sem a nyuszi, sem a napló. Ezek az
ugrabugrálások akár egy mondaton belül is akár a
jelen és a múlt idő között, a mondatok
befejezetlensége zavarnak. Modorossá válik a nyelv
egy idő után. Szóval azért nem írtam, mert nem
akartam megírni, hogy nem, még nem. Aztán biztos

lesz jobb is, és nekem is tetsző. Azért dolgozz,
sőt! Dolgozz sokat! Szép nyarat! (Kőrössi Jóska”



(„nekem is tetsző…” de hát kinek írok én. Kőrössinek?)


Temesi kitalálja gondolatom, valahogy éppen mikor baj, terem:

…szarással kezdődik, és ez jó. Jel. Még akkor is, ha ez Temesinél kicsit másszínű. Ahogy imént előbb Nádas is erre operál. (bocsánat, én tényleg nem alkalmazom ezeket a szavakat, kissé prűd, ilyen tekintetben, elismerem)


„Szia Zsuzsa,
szarj a hitetlenek véleményére, mindig lesznek, mindig voltak, akárhogy is írj. Minden igazi műnek saját nyelve van, és nálad ez megvan. Ne törj le hát. Kétszerezd meg az erőd, a hited, a munkád.
Én most a regény előkészítési szakaszában vagyok. Hogy milyen volt B. sorsa New Yorkban, arról elég annyi, hogy tegnap kis híján elsírtam magam. De nem adom fel, hisz ő se adta fel
Van egy haver, a Kaiser Laci, és van neki egy Hungarovox nevű kiadója és ő százezert kiadná, de számozott példányban (kisebben) kevesebbért is..
Most írom a heti penzumon, mi a címe: (Ny)elv. A torkom fáj, de majd elmúlik..
Holnap Lázár Ervin fiával és Vathy Zsuzsival beszéljük meg Ervin éléetművének, biztos és erős anyagi hátterét, és a szerzői jogokat. Szerencse, hogy Zsiga ügyvéd..
Üdv,
Feri”


Nem tudom, a sors hogyan, miféle szándékkal irányított Temesi Ferenc felé, de tudhat ez a láthatatlan kéz, valamit. Azt hiszem, kedvelem ezt az embert.


Hogyan tovább?


Gondolkodik Kőrössi P., és az nem baj. Hogy együtt a múlt és jövő? S hogy ugrabugrál? Csinálja Kőrössi utánam. Mondat befejezetlensége? Hiszen ez az ars poétikám. Már régen amikor még rajz. Még a 90-es évek eleje, amikor először hozott össze a sors. Valami munkakapcsolatféle, aztán akkor sem ment. Valahogy sosem jöttek össze (ugyancsak sors akarata) vele a dolgok. Akkor, akkor sem értett semmit? Amikor a szitanyomatomat kérte, s közölte a borítón? Rossz vagyok. Ez a sok kételkedés. Hiszen nem akart, nem akar ő semmi rosszat. Csak ő is, mint ahogy mindannyian, gondolkodik, kételkedik. Az jó. Gondolkodni különösen. A modorosságról, nyelvről, formáról pedig már az előbbiek során eleget ecseteltem. Mert például melyik idő után válik modorossá... a nyelv? az a 15 év amíg nem találkoztunk? hiszen a nyulacska mesék nyelve automatikus nyelv volt már első pillanattól, szükségszerűen normálistól eltérő. azok után és közben amiket átéltem. na és a múlt-jövő... emlék-álom... a keresés, létezés belül történik, az írás csupán ennek lenyomata. igaz, hiteles lenyomata. hogy Kőrössinek modoros? nem érti? hát aztán? s az hogy csak most jutok odáig, hogy kiadásával foglalkozzam, is életutam sajátosságának magyarázata. Most elfér ide egy kis csönd. ebben a nagy izgalomban, felfordulásban. (s hogy még közben a betűk is mondat elején kicsire váltottak, csoda-e, hogy vissza nyulacskához)



?


Kedvelem Kőrössi P-t, igazán nem haragszom. Azért ami ő. Amiért nem ért. Amiért másmilyen.


De hát annyi ember ért már engem, nemigaz? Majd csak eljön az idő, amikor ő is megért.


Szervusz kis naplóm egyelőre, most már én is csak azt mondhatom, mint Czapáry: „csak a naplóm ért meg” igazam van-e? hát nem pl. Temesi is megért már? piroscipőcske…(aki ha néha el is bizonytalanodott, valahogy mindig visszatért, hitt bennem. na és ott van Marion. akivel együttutaztuk a 2 órát Esztergom és Budapest között. akinek éppen a nyuszimesék. azt mondta -valami ilyesmi- ártatlan, tiszta világ. valami útkeresés. neki minden úgy tetszett ahogy írva. és hogy különös hatás rá... éppen olyanokat mondott, amit magam is átéltem, éreztem. amiért és ahogyan minden egyes szavát papírra. akárcsak....akkoriban Varga Csaba... szavai. milyen szép idők.)

És akkor ott még azok, kikről mind nem tudok.


Jó lenne most már kicsit foglalkozni ICÁval. Aztán jöhet a könyv. Rózsazsín nyúl. Egyelőre. Jó lenne végre lezárni. Nyulacska már elég erős ahhoz, hogy maga álljon lábra. Aztán meglátjuk.


("Azért dolgozz..." nem túl biztató)

litera fórumról újra itt: Minden csoda csak egyszer van? Nádas Péter arca az m2-n, 2008.07.30

Kicsit magamnak, vigasztalás.


Azt hiszem szeretek élni. Élni annyi, mint gondolkodni.

A művészet? Maga a gondolkodás, a folyamat. Nem a teljesség igaza. Az igazi művészet nem pontos végterméket produkál, nem valami végeset, hanem elgondolkodtatja az embert. S ha megáll, mert nem ért valamit, is éppen nem javát szolgálja-e.

Hogy is beszélt minderről, hasonlókról Nádas Péter tegnap a portrékban? (m2-TV)

(~megközelítőleg idézem, jegyzetemből)

(legújabb könyvéhez kapcsolódón)
Az önéletírónak nehezebb. A tartás miatt. Merthogy nincs szerepjátékra lehetősége. Mint ahogy a regényírónál, önkéntelenül is ott a fantázia. Az önéletírónál teljes az önazonosság. Valóságra, valóságélményre támaszkodhat.

Mit is mond tovább? Hogy saját válságaimon is röhögök, ha tudok. Kétségbeesés elodázható, rövid ideig tart. Ez egy mindennapos munka vagy tréning, saját magát elhülyíti az ember, ha azt hiszi megtanulta a leckét. Egy dolgot lehet megtanulni, az ember nem szarik be. (ezt itt szó szerint idézem). Egy életkoron túl. Ha rossz, megnézi melyik rész a hibás, mi nem hiteles.

Párhuzamos történetek, 18 évig írta, befejezett, de nem lezárt történet. Nem mindentudás, szögezi le. Ezt annál inkább, meggyőződéssel.
Embernek sokféle szereplehetősége, egy és a sok viszonya izgatja. Nem a teljesség. (saját ars poétikám rajzok, grafikáimban a 90-es évek elejétől, mióta csak művészet). Csak időlegesen tudunk szimmetriákat létrehozni, vagy ha létrejönnek, zavaróan hatnak. Széttúrjuk ezt a klasszikus káoszt, melynek szerkezete nincs, de összefüggései jobban láthatók, mint egy szerkezetben.
Hogyan is magyarázza az egy és a sok viszonyát Nádas?
Az ember páros kapcsolatra vágyik, aztán ezt tönkre is teszi, mert felmerül egy harmadik. Ami jobb lesz, mint az azelőtti. És így tovább, negyedik, ötödik, sokadik. (valami végtelen, teszem hozzá, ugyancsak rajzaimból, semmint tökéletes). Kötés-vonzás-választások. Melyek később felbomlanak.

Aztán az ember felébred egy izolációs álomból. Ez a 18 év elég irreális. Legalábbis ennek érzi Nádas. Életét idealitás szintjén élte le, fogalmazza, miközben körülötte embertársai reálisabb, valósabb életet éltek. Végülis, szögezi le, azt csinált amit akart, szabad ember volt. Annak ellenére, hogy diktatúrában nőtt fel.
S bár sokmindenben elvesztette érdeklődését, az ami az írással összefügg, nem. Ha leül asztalához, boldog. Otthon van.


...még otthonról



















































































































































A











Kálnoky kastély





















Mackó bekukucskál az ablakon











































Mackó, nyuszietetés

a kedvenc

cikórialevéllel,

már itthon,

Sopronban élő

barátnőm szüleinek

sepsiszentgyörgyi családi házánál.













Én és mackó

































Én és a hinta



az uzoni ház udvarán, testvérem párja családi házánál







































































Hinta a család legkisebbjével











Ugyancsak ezzel az aprósággal





























































A lányok apámmal, otthon a szüleimnél



































Én a picivel és anyámmal, otthon az udvaron

































Anyámmal, otthon a ház előtt



































Testvérem, párja szüleinek uzoni házánál, még u.ott





















































A gyerekek anyja













Janka és Dorka testvérek









Barátnőm gyermekei Sepsiszentgyörgyön a nagymamánál, a családi háznál, akik már Sopronban születtek

















































Meg kell még írnom a Kőrössi ügyet, a Rózsaszín nyúlét. Csak erőm legyen. A július 22.-i levél ügye. Apró dolognak látszó, mégis igen nagy jelentőségű az életem egy fontos szakaszán. A levelet követően másnapra, reggelre lett kitéve az utolsó, 7. napi Netnaplóm. Még nem olvashatta. Idézni fogom. Csak kicsit mindentől el vagyok maradva. Mindent, mindent pótolni kell. Ha lenne erő. Temesit is idézem, ő az, aki azt mondja, nem kell foglalkozni minden kishitű véleményével. De én bíztam Kőrössiben, pedig az élet vele kapcsolatban régebben is leckét adott, tanulságosat, és mégis. Hittem szavának, csábításának, hogy küldjem csak a könyvtervet. Azt hittem, ő is bízik bennem. Na persze ettől még lehet neki igaza, és mégis. Valakiben hinni kell. Különben hogyan, mire erő. Ha elfogy ami él.

Kőrössinek, talán más a profilja… igen, nem arról van szó, hogy rossz ember, hiszen annyi emberen segít, éppencsak úgy esett, hogy nem vagyok az embere, ez számos más alkalommal is kiderült, milyen más… milyen mások. Nem is tudott kialakulni munkakapcsolat közöttünk. Pedig volt idő mikor hívott a szerkesztőségébe. De valahogy a sors sem akarta. Nos, ahogy a múltkor valóban nézegettem, egy kiadott könyv mesék rajzokkal, nemhogy tucatszerű, de még, igen, ahogy említettem, csak megerősíteni tudom, giccs. S hogy az enyémnek nyelve, nem-e ez éppen erénye? Hogy számára nem érthető? Nem lehet-e esetleg benne a hiba. Más ízlés, más ízlés, de itt nemcsak erről van szó. Mindegy. Azt hiszem a művészi érték megítéléséről eltér véleményünk. Ezt egyszerűen csak tudomásul illik vennem, aztán egy mozdulattal, továbbengednem. A siránkozásnak semmi értelme. Kudarcom ami nála, kissé innen szánalmas is, vicces is (nevetséges). Már megint úgy akadtam össze Kőrössivel, s a sors adta ezt is, összetalálkoztunk annyi év után, egészen véletlen, újból, ezúttal íróakadémián, a szerkesztő kurzuson adott elő, és kérte a folyosón amikor beszélgettünk, írásaimat. De aztán váratlanul meglepte, nem kaptam díjat a díjkiosztón, innentől másként viszonyult. Mit is számít egy díj. Ugye. Egy kiadó vezetőnek. Pedig a mesék, sőt egyáltalán prózám nem is volt beadva értékelésre. S amikor megemlítettem, hogy a mesék alkotói támogatásat kaptak, csak igen régen, amikor még írtam őket, már késő. Aztán már hiába szereztem azt is, díjat, tartotta magát a visszautasításhoz. Innen már az isten is jöhetett volna, velem, értem tenni, se fogadta volna el. Pedig vittem, küldtem neki szakmai véleményt, mindent mi szem szájnak. Onnan tudtam, kell legyen valami más. A háttérben. S hogy ez a díj csak ürügy volt-e? Sosem tudom meg. De nem foglalkozom most vele, elég az én bajom, s különben is, neki is minek rosszat, amikor úgy összességében szép emlék van, nos akkor, hogyan is most tovább. Nembeszélve a litera Netnapló is amit említ. De hát ez az ember, s itt most szögezem le magamban, nem is ismer. És miért is kellene ismerjen? Amikor csak a munkám. Milyen ismerős ez, nyulacska mesékből, a helyzet. Na mindegy, átéltem már egyszer, úgy látszik a sors ismétli magát olykor-olykor. Nos akkor is amikor más felemelte, amit ő le, hogy szabadkozott, gratulált, fogott kezet. Az a másik. Na mindegy. Emberek, emlékek. Sok sok emlék. Mind tévedünk. Tévedhetünk. Lehet hogy elgondolkodtatták a nyulacska tanmesék? megijedt? Hiszen éppenséggel őróla is írhattam volna azokból az időkből. Jaj, egészen boldog leszek, lehet hogy valamelyikben magára ismert? De miért is bántom ezt a kedves embert. Én valóban kedveltem Kőrössi P. Józsefet. Igazán. S hogy ezután? Nem tudom mi változik. Talán 10 év múlva ugyanígy összefutunk, és megintcsak fülig ér a szánk. Azazhogy (s úgy látszik most sem tudok egykönnyen kilépni) meglehet, a16 évvel ezelőtti becseyzsuzsát ismeri, a 20 éves fiatal lányt, akit még ha nem tartom magam, bizony el is csábít. Az akkor 40-es éveinek is elején járó szerkesztő. Különös, szép emlékek, persze. Mint a szobrásszal is, aki még autót is ígért. Mosolygom ezeken az időkön. Milyen ártatlan évek. Az a néhány, a 90-es évek elején. 3 év. Aztán mint az égből csapás, minden ami csak embert ér. Nehéz idők. Rózsaszín nyúl ezekről szól, azaz ezeknek is csupán töredékeiről. És mégis. Indulásból ez is milyen sok. Van aki ezzel sem tud mit kezdeni. Ennyi vallomás, mesében. Nyúlbőrben. Hát persze hogy akkor a nyelv is. Szükségszerűen idomult. Hogyan máshogy mindezt átélni, írni. Az igazán legnagyobb dolgok megírása várat magára. S ki tudja, valaha megíródik-e. Amikor legutóbb elváltak útjaink, 15? éve, akkor meg hiába kértem, próbáltam visszakapni, szerezni egy grafikai munkámat, színes szitanyomat, ami (innen nem csoda-e) díjazott volt, hiába. S az idő is oda dolgozott. Azóta is ki tudja megvan-e, vagy kallódik, esetleg kikötött valami szemétben. Aztán még ki tudja milyen emlék, amire ennyi év távlatából az ember nem is emlékszik. Meg aztán az idő is elmos sokmindent. De az érzés megmarad, hogy egy ember szépet, kellemest, vagy inkább kellemetlent idéz. Szerencsére igen kevés ember van, akit életemben, ha szembe, szívesebben elkerülnék. Talán mégha akad is, ilyen távlatból márcsak szembe néznék. Régmúlt árnyékából, csendesen. És várnék. Vagy egyszerűen csak tovább illannék. Az idő hatalmában minden fegyver.

Más, írnom kell (és itt képek is) régmúlt magyar időkből maradt emlékről, 1916-ból egy tanítói diploma, mindjárt ezt is teszem ide, Barabás Miklós fia, Márton és leszármazottja, ifjú és idős Barabás Mártonék kiállítása a Sepsiszentgyörgyi Képtárban. Magyar királyi korona pecsétjével ellátva, kiadva Sepsiszentgyörgy városa iktatásában.

Több kattintásnyi próbálkozás, melyiken látszik jobban. A szöveg.

(ilyen láttán nem érzékenyül-e el az ottani ember. Persze én csak kattintgatok, nekem könnyű)















































































Képtár, Sepsiszentgyörgy, részlet a Tetemrehívásból, Gyárfás Jenő



























u.a. képtár, Anna Margit kép











































Na és Nagyenyed, ahol Kőrössi Csoma is tanult,









































































Kőrösi Csoma Sándor emlékházában





















































az emlékház







































































akárcsak a többnyelven beszélő teológus és tudós-politikus nagyapám, Becsei Pál. Régmúlt idők, 1930-40-es évek. Hátrahagyott napló, önéletrajz. Aki hol enyedi börtönben református lelkész, hol magyar iskolák létrehozója, igazgatója, hol egészen más, tudós-politikai pályafutás a legkülönbözőbb beosztásokban. Későbbi élete nagyrészében gimnáziumi tanár a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium Gimnáziumában. Latin, történelem, földrajz, francia, német nyelvek tanítója magyar és román tagozaton egyaránt, itt (és most a napló évei) mindkét oldalról megfelelő szaktudású és kulturált emberekről számol be, azokból az időkből, és hogy a kapcsolat a tanügyben kollégákkal nagyon jó volt, részletesen idéz tanügyi tevékenységéről. Enyed akkoriban igen nagy elméket, művészeket, tudósokat nemzett. A „nagyrész” sokmindent takar, a meghurcoltatás éveit is, a politikusi pályafutásét is (bukaresti román parlament magyar képviselője?- valami ilyen emlék, utánaolvasok a naplóban, mintha egy évnyi megbizatás?... kiderül, de ami biztos, hogy minisztériumi megbízásból országos szaktanfelügyelőként működött a RKP Központi bizottságában, beszámol részletesen az akkori helyzetről, szervezetműködésről, politikai helyzetről, leváltásokról, valamint a háromszéki R Szoc. Dem párt megyei elnökeként, aztán Háromszék megyei főtanfelügyelőjeként számol be tevékenységéről, majd a zsidókérdésről, ebben való munkálkodásáról, kapcsolatairól, baráti szövődésekről). Akkoriban még nem terjedt el a kisvárosban a filmezés, egyáltalán a film mint olyan, közszereplés, csak és kizárólag Ceausescu elvtárs szerepelhetett. Na és az Olimpia, sportok. A nagy hősök. Nemzet óriások istenítése. Sem tudós, sem gondolkodó, művész, senki tévében, különös-e micsoda nagy dolog volt nekem 90-ben, amikor itt Pesten az egyetemi előkészítői, majd az egyetemi felvételemkor először láthattam kerekasztal beszélgetést írókkal, tudósokkal, szellemi emberekkel. Hogy emberek képesek, tudnak egymással beszélgetni. Kisebb vagy egészen nagy dolgokról. Magukról.

Apám fénymásolta nekem nagyapám utolsó napjaiban, heteiben lejegyzett naplóját. 10 éve már elhunyt, de most már éppen ideje elővenni. Csupáncsak elkezdhette a naplót. Nem volt alkalma befejezni. 100 oldalnyi önéletírás, beszámoló igen jelentős megbízatásokban. Korkép egy országról Európa és a világ tükrében. Megér egy kiadást. És ahogy elnézem, kiadási állapotban is, a saját kezű kézirat. Micsoda érték, mintha tudta volna. A fiókban hagyta, amikor már nem tudott írni. Apámra maradt. Különös ember különös naplója, beszámolója egy korról, amiben élt, és tevékenykedett. A legnagyobbakkal személyes kapcsolatban. Román és magyar részről egyaránt. Beszámol a bécsi döntés, nemzetgyűlés, Gheorghe Gheorghiu Dejtől Petru Grozán keresztül Tisza Kálmánig (ez nem tudom hogy jön ide, mindenesetre utánanézek, mindennek igyekszem utánanézni, kutatni), börtönévek, minden, ami ezekhez az évekhez tartozik, kint, és bent. Azaz kintről és bentről nézve. A napló pontosabban 33-tól számol be, amikor 23 évesen elindul pályafutása. Aztán 44-48-ig, majd egészen az 50-es évek elejéig. Nos igen, a világpolgár nagyapám, aki mindent csakis a nagyösszefüggésekben szemlélt, legyen az európai vagy világszem, aki szájából sosem hallottunk olyant, hogy román és magyar, csakis a nagyvilág, nagykultúra szemszögéből nézett. Történelmet, embert, nagydolgokat, összefüggéseket. De azért a meghurcoltatásairól, bár csupán halovány emlék, ritkán, amikor életében, talán 1-2 alkalom, mégis mesélt. 2 lányunokáját, akiket nevelt, román iskolákban járatta, hogy jobban boldogulhassanak ott ahol élnek, egyik orvos, másik gyógyszerész, mára már csak törik a magyart, angol vagy román akcentussal, egyik Kanadában él családjával, másik egy román városban, Ploiesten, mindkettőnek román nemzetű férj, akik mérnökök, orvosok. Gyerekeik nem beszélik a magyart, de tudnak különböző nyelveket. Jómódúak, boldogok.











Rajz nagyapámról, 1980-as évek vége

Életének többi részét már nem volt ideje megírni.

























Kicsit zavar, hogy nem szóltam a litera Netnaplóban Györe Gabiról, bocsánat hogy ezt itt most így csak odabiggyesztem, akinek annyi mindent köszönhetek, törődést, figyelmet. Hogy egyáltalán nagy igyekezetemet értékelte, s hogy alkalmat adott megjelenni, írni. Mentségem, hogy a legnagyobb dolgokat életemben, mint szent dolgokat, őrzöm. Vannak nevek, amiket csak igen nagy erőfeszítés árán tudok kimondani, s azt is csak bizonyos közegben, helyzetben. De melyek annál többet jelentenek nekem. Közöttük vannak olyanok, akik rossz és jó emlékeket egyaránt idéznek, de vannak olyanok is, akik csak kellemetlent. De mégis a szép dolgok, emlékek a legigazabbak. Mint amilyen a litera, vele együtt elengedhetetlen, Gabi is.



S így ahogy lassan kihajnalodik, szinte már nem is haragszom Kőrössire. Rajtam se így, se úgy, már nem segít.





2008. július 30., szerda

Még otthonról maradtak jegyzeteimben



Hogy szomorú vagyok-e. Sokminden. Nem is igazán az, ahogy Kőrössi P. elintézett. Múlt, miegymás, ki tudhatja. Ezt is pozitívan kell felfognom, tehát a sors nem akarja, hogy Kőrössi a norannál kiadja Rózsaszín nyúl könyvemet. Ő kérte, neki ért fülig a szája ott és akkor a folyosón, aztán mégsem. Valaki másnak szánja, de kinek? Ahogy elnézem is, jellemzően inkább hagyományosabb nyelvezetű munkákat ad ki a noran, de ez sem minden esetben egészen így, mindenesetre főként ez lehet a háttérben, legalábbis a látszat ez. Nem tudott mit kezdeni nyulacska nyelvezetével. És ahogy elnézem norannál kiadott mesekönyv rajzokkal, legalábbis 1-2 amihez volt szerencsém, áttekinteni, rajzok is, szöveg is bennük közhely közhely hátán. Csodálkozom, mert Körössinek meggyőződésem, nincs rossz ízlése. Legalábbis azok a versek, szövegek, annakidején, saját tollából, igen hatottak rám. 20 évesen. Volt bennük valami gyerekhang, ami ha kihallszik, azonnal magával ragad. A tiszta hang. És mégis. Ez a levél akarva akaratlan, valamit mégiscsak igazol. Azok a mesék, rajzok igenis igénytelenek, olvasói szememnek pedig egyenesen giccs. Mindenesetre egyik felölről nézve sem ütik a színvonalat, ha gyerek, ha felnőttnek, mert határozottan állítom, a gyerekekhez legalább annyira szükséges igényesnek lenni, mint a felnőttekhez. Egy szóval több, nem kortárs művet láttak ott és akkor, szemeim. Mindegy. 1-2 mesekönyv ide vagy oda, vannak egészen értékes kiadásai is. És mégis. Kicsit később részletezem, túl sok magyarázata, illesztési pontja van visszamenőleg ennek az ügynek. S a szavak mögött is mennyi minden, ami nem látszik. Ezért ezekről inkább csak később.

Szóval nem is ez ami most, amiben, csak ez mozdít ki imént az írásra. Ami az előbb a tilosból. Mert mackó folyton ezt hallgat, barátok, régmúlt őt ehhez köti, asszociálva a humor megjegyzéshez, ami most itt kivételesen negatív, megint wass, csoda-e, az elmúlt pár nap, de márcsak úgy fáradtan jegyzem meg, kicsit fájt, ma már nem nagyon, valahogyan mindig sikerül összképében szemlélnem dolgokat, így a rossz a jóval kiegyenlítődve, szóval nemrégen amikor egyik igen ismert író-költő is az ELTÉn (Schein Gábor vagy éppen Szilágyi Ákos, akiket igazán tisztelek és szeretek, mi több lenyűgözve hallgatok), arra hipnotizálja a hallgatókat, plántálja be már induláskor a 18-20 évesek agyába (mint ahogy a varró dani ellenkultuszt is az utóbbi, hogy a szakma más, a minőség, s hogy varró mennyiben és minek nem felel meg e tekintetben), szóval hogy wass mennyire szélsőséges, hogy nála a román csak rossz, a magyar csak jó lehet (nem értem, miért kell ilyen nagy embereknek politikába ártani maguk, amikor nincs tapasztalatuk az ott élő emberek életéről), s mikor ezeket az írókat megkérdezed olvasta-e, bármelyiket, valamit, akármit olvasott-e tőle, vagy ha nem általános kulturális-történelmi szinten (ami mégcsak hagyján, megállná helyük), egyáltalán tud-e valamit az ott élő emberekről, kisebbség, helyzet, iskolák, egyéb…elbizonytalanodik, hát, talán egyet, de ez azt is jelentheti, a talán, ugye, hogy nem. Borzasztóak, akármelyik részről is, ezek az erőltetett politikai ideológiák. Na mindegy, megbocsájtom, hiszen minden más gondolatuk, amivel megérintenek, melyekkel azonosulok, szinte elvarázsol. (És akkor itt most én kérek bocsánatot.) Csoda-e, akkor amikor szinte belőlem szólnak. Legyen az Szilágyi Ákos, micsoda szép órák, szavai filozófia, költészet, vagy Schein Gábor, összkultúrában fogalmazott képletei, hasonlatai, világszemlélet. Mindenkinek lehetnek fájó gócaik. Maradjunk annyiban, én valóban mindenkit megértek. És akkor már azt sem kérdezem meg, mit szóljunk az egyszerű emberhez, aki garantáltan nem olvasta, s úgy beszél, azt már inkább nem idézem, hogyan. Most már azt sem kérdezem minek. Hogy miért hallgatnak a politikusokra, miért nem kérdezik az ott élő embereket. Mindegy, úgysem változik semmi. A nyelvünk, tudatunk arra programozódott az ősévek során, hogy két fél van, egyik a jó, másik a rossz. Nincs középút. Azaz van, de az embernek a forgalomban el kell döntenie, hogy most a jobb oldalon áll-e vagy a balon. Középen elüti ugyanis az autó. Ez van. Így teremtették ugyanis az utakat. Csak most jut eszembe, de hiszen ha pont középre egyensúlyoz, ahogy magam is, mint amikor Bukarestben a 8 sávos úton elábrándoztam, és átkeltem az úttesten a piroson, egyetemi felvételiről kilépésemet követően, aztán csak a hatalmas zaj, dudák, s egyetlen ami akkor megmentette az életem, hogy középen a fehér vonalra álltam. Igen, egészen középen a fehér vonal. De az hiába, csak megmenti az életet, de nem szabályos.

Nos emberek, akik átéltek, 40-60-100 éveket. Ott. Azokat az időket. És akiket mostanában még a román állam is elismer, újabban, hiszen vissza-visszaszolgáltat ezt azt, amit akkor és ott, azok a körülmények között elveszítettek. Mert mostanában az ottani emberek is jobb módban élnek. Feltűnik nekem, szinte minden garázsban ott a legújabbfajta autó. Szép udvarok, liget, gróf visszakapja birtokát, istenem de szép hatalmas birtok, pl. Mikósváron a Kálnoky kastély, amit ki tudja mióta nem lakik senki, és amit az említett gróf, aki hazaköltözött egykori birtokára, visszaállít az elkövetkezőkben eredeti állapotába.


Úton Miklósvár felé.















Apám a prezsbiterrel az árapataki templomban,

fentebb szintén a templom belül és kívül.
















Elhagyatott kúria az árapataki templommal szemben

Ki a lakoltatásokért, meghurcoltatásért, ki másért, visszakap tehát földeket, kedvezményeket. A román állam láthatóan javul ez ügyben. Elismer néhai rossz tetteket. Miért baj az, kinek fáj és miért, ha valaki mindezt képes volt, élete árán is, hányszor megpróbálták kivégezni, külhonban is, leírni mindezt a 40-60-100 évet, ahogy volt. Bűn az hogy én ott születtem, s bár másodkézből, részese? Hogy némely dolgot koromat tekintve is átéreztem? Élhettem? Gyerekként is apró semmiségekből összetákolt emlékek. Mert mi szeretetben nőttünk fel, nem érezhettük csupán töredékét annak, ami volt, eltitkoltak előlünk sokmindent, vagyis inkább csak nem beszéltek, hiszen amúgy sem szabadott, legalábbis helyénvalóbb volt nem beszélni. Mi mindent amit lehetett, így, csupán az iskolából fogtunk fel ezekből, akaratlan, mert mindent azért úgysem lehetett elhallgatni. De lehet hogy…nem éppenhogy gazdagabb-e…. mindezáltal. E tapasztaláson keresztül. Nem tudom. Néha tudatlan szeretnék lenni. Hogy szeressenek az emberek. De hát elhallgathatom-e, hazudhatok-e 20 évet, ami a gyerekkor. Úgy értem, magamnak. Ha akarnám se menne. Így aztán maradok ezzel a góccal. Hogy nekem is legyen. Hogy ismerem és szeretem ezeket az embereket gondolataikkal, hibáikkal, egyoldalúságukkal, egyszerűségükkel. Mert ezek az emberek jó emberek, és tudnak szeretni. Ami ma nagyon, nagyon nagy kincs, ritkaság. És tudnak adni. Na persze itt kissé elbizonytalanodom, mert mindig kapni is akarnak. Adni és kapni. Így együtt. Akaratlan most Borbély Szilárd jut eszembe. Mégiscsak van neki is egy kicsike igaza. Nem kicsi, de most a forma kedvéért. Én meg nem szeretek elfogadni úgy, hogy közben tudom, adnom is kell majd valamit. Akaratlanul Pelikán elvtárs jut eszembe a filmből, na és a vallomás azokkal az ürgékkel, mindegy. Semmi sem képes tökéletesen működni. Megszoktam már magam körül a tökéletlenséget, hozzá szoktattam magam, hiszen nem magam is állandóan ezt hangoztatom-e. Hogy önmagunkat is akár mást, tökéletlenségével kell elfogadnunk. Mondhatnám úgy is, ne várjuk mástól a tökéletest, ha mi is csak tökéletlenek vagyunk.

Na mindegy, térjek is vissza a naplómhoz, pontosabban mindahhoz, ami kimaradt egy egész hétből. Mert írás nélkül nem telhet nap, össze vagyunk nőve. Csak éppen egy évben két hét, amit szüleimmel, aztán nincs már alkalom beírni a gépbe is, jegyzetfüzet, fecnik, mindenhol, épp mi akad amikor írni. Mert írni azt muszáj, akár utcán. Sőt, legtöbbnyire utcán, hazafelé ballagás közben. Persze marad az éj, vagy hajnal, amikor a szavak, gondolatok ébresztenek.(Azért előfordul nem ritkán, amikor igen jókat alszom. Például amikor sikerült előtte jól kiírnom magam. Ilyenkor kapom a jutalmat, hogy mély alvásból ébredhetek, mosolyogva.)


Lássunk csak egy ilyet, hivatalból hazafelé. Aztán majd sorra, mit találok, ha még kiolvasható, összerakható füzetemből. (ahogy elnézem, erről is csak egy későbbi alkalommal számolok be)


Ha elfelejtettem volna mondani, már itthon. Szabadon, a csend és magam. Mackó is odaát saját csendjével.

Lássuk még innen a többit, néhány fotóval még az otthoniból. Különben nem érdekel már hogy irodalom legyen ez a napló. Az egy kicsit a tenyérnyi magocskák volt, akkor csak egyetlen dolog volt, ami markában tartott, átjárt, birtokolt. Könnyű volt úgy pár hónap hatás alatt (egészen mély lélektani folyamat lefolyása alatt) sajátos formára szert tenni. Felteszem most akkor itt, ami éppen jólesik. Családi fotók, miért ne. Amikor nekem olyan kedvesek. Még átmenetben vagyok, az ott és az itt közt tehát. Az van, hogy ez a napló kicsit mindenbefogadó, egyben mindenfogyasztó. Akárcsak magam az ízekkel. Egyszerre sokminden egy tálon. Mindenből egy kicsi. Na persze ez az írásban azért telhetetlenre billen. Induláskor azt hittem tartani fogom a stílust, formát, hogy bejegyzés rajzzal. Minden egyes bejegyzéshez egy zajz. Semmi több. Hogy arculata lesz. Dehát most ez is olyan lett, amilyen én magam. Sokarcúság egyben. Számít-e ez most. Ha kiadásra írnám, az más, úgy persze, de így, és ugye a Netnapló is épp ilyen volt. Dehát az sem volt előre elgondolt, automatikus írás volt. Abszolút nem voltam olyan helyzetben, hogy megfontoltan írhassak. Ott, abban a közegben, lehetőséggel, nem is lehetett volna másképp. Más amikor itthon. Otthon viszont, amikor mindennap (és akkor arról a néhány napról beszélek ami egy évben a családdal) körülöttem azok a kedves arcok. Pedig ott is, tudat alatt bizonyosan, szerettem volna letisztult formát. De amikor az otthoniak, és akkor ez azt jelenti, hogy nem itt, akkor óhatatlanul is a család. Az emlékek. Na mindegy, elég ha a kiadásra szánt dolgaimnak lesznek meg külön-külön is az arcai. Minek bánkódni most emiatt is, amin úgysem lehet most változtatni. Mackó is megjegyezte a visszafele út még eleje tájt, első pihenő megállónál, olyan mintha nem most közeledne az otthona felé, hanem mintha éppen azt hagyná el. Különös. Mennyire összenőtt velem pestiként is, ehhez a közeghez. Itt egészen más világ. Mármint most itt, ahol írok. Szeretem ezt a nyugalmat. De az ottani táj… semmivel nem pótolható. A hegyek, a fenyők közötti panziók, erdő alján. Hát csoda-e wass is, hogy mivel nyűgöz le. Ki tudhatja, aki nem élt, nem köti semmi ezekhez a vidékekhez, emberekhez. Hibáztathatjuk-e, bárki is? Számon kérhet-e bárki bármit is? Mindenembert tisztelek azért ami. Becsülnünk kell a másikat is az ő hitével. A másmilyen hitében adni meg neki a becsületet, saját becsületét.
















Mackó fotózott, anyám szalmakalapjában










Anyám mackóval, úton a Szent Anna tótól hazafelé
















A grófi ház, Miklósvár, Kálnoky kastély melett








Kálnoky kastély maradványai