ma feltéve a tollingára, kötet előszó

tested felett lebegsz valami kitapinthatatlan egyensúlyban
(naplótöredékek)

van olyan néha
amikor az embernek valóban nincs mondanivalója
és van
amikor valaki kimondja helyetted amit gondolsz

minden erőfeszítés hiába

sötétben élt azt hitte mert nem ismerte a napot
ő még hitte nem ismeri a napot
felvette szép ruháit
arca krémek nélkül is fénylett
sugárzott
nem látott mást
önmagát és a fényt
hisz az csak a benne élő fény volt

* ”Impresszionista
víziószerű
más tudatállapot
álom-lebegés-tűnődés
melankolikus
csak komponálni komponálni…
belül történik minden
kevés hozzá a képi kapaszkodó
olyan mintha egy kamera lennél
de nem válogatod a képeket

(** jut eszembe akkor ez filmszem... Vertov
köszöntelek itt az irodalomban)

szerkeszteni szerkeszteni…
visszafogott akvarell…

konkrét vagy jelképes a kép? bezavar

esetlegességnek is konstruáltnak lenni…
tudati kontroll… hogy aztán esetlegességnek hasson

lágy-szellő-pillangó ki--------lefelé stilizálni”


az interjúban tegnap
nem pont így: az egyszerűséghez eljutni a legnehezebb
igen…
minden valahol innen
érintés
önreflexió
itt is csupán visszanézve élesednek a kontúrok

kinézek
süt a nap
vehetem ezt is úgy
hogy most már szabad vagyok?

(* költőszeminárium, Tóth Krisztina szavai nyulacskához,
pontosabban nyulacska „milyen üres” című verséhez)

(** nyulacska közben messzire kalandoz)