Megpróbálok valamiféle választ, rengeteg sokat írok a jegyzetfüzetemben, tele fecnik, üres kallódó lapok, füzetek, naplók, mikor mi elől, ez olyan mint az ürítési inger, vagy az éhség, ha írás, így inkább az előző, utóbbit jól bírom nélkülözni. De sajnos nincs idő, alkalom ezeket rendbe, tisztába tenni, van hogy emiatt, napok, hetek maradnak ki. Így aztán sosem érem utol magam. Nos ahogy itt elnézem a lapon, igen hosszú leszek. Ezeket reggeli ébredéskor jegyeztem. (nem írom át, maradjon meg tisztán) de merek most már hosszú lenni, válogatatlan (idő hiányában), ahogy te is itt megtetted a naplódban, nem kérek elnézést érte, bár e tekintetben rosszérzésem megmarad. Borzasztóan haragszom ugyanis magamra, ha indokolatlanul vagyok hosszabb a szükségesnél. Először olvasd végig, aztán reagálj csak, mert lesznek több oldalról megközelítések, melyek látszólag, elsőre kellemetlenül hangzanak, vagy ellentmondanak egymásnak. Az összkép csak a legvégére áll majd össze. Mint a folyamban magában is, a gondolkodási folyamatban.
Czapárynak: én is dolgozom hasonló formán, és akkor most itt írás, mióta váratlanul lepett meg, akárcsak régebben a többi használatos műfajban, rajz, film, először a dokk irodalmi kikötő tenyérnyi magocskák naplókban, érettebb állapotban inkább a vége felé, de már a csírák a legelején. (és 13 éve amikor szintén váratlan, a nyulacska mesék nyelve, de az más).
Azonban, és itt most vissza hozzád, a puszta forma, körkörös folyamat, vagy ha rólad, nem is körkörös (az inkább nálam, pontosabban spirál vagy kör), esetedben inkább elfolyás, természetesen, akár a víz, mégis, úgy érzem, önmagában, ha írás, nem elég. Amikor nagyon hosszú, egy idő után ez a hömpölygő folyam unalmas lesz, nem köt le eléggé, nem képes maradéktalanul ottmarasztalni. Az érdeklődést viszont fenntartja, mert szokatlan forma, nekem pl. egészen sajátom (csak kicsit más, vagy egészen más, majd írok erről később valahol). De mivel kíváncsi, én, akárcsak az olvasó, rád, így végighúzza az egeret, csakhát kimaradnak részek. De lehet ez is az időhiány. Az embert, olvasót nagyon erősen szükséges elkábítani, azaz inkább értem ezalatt izgalomba hozni, hogy ottragadjon minden egyes szónál, úgy hogy közben elfeledkezzék magáról, hogy ott, és hogy olvas. Mint maga az írás is, amikor belefelejtkezünk szövegeinkbe. Amikor ránk is hatással saját gondolatunk. Azonban téged elnézve, neked se új ez a hatás. Közben magad is rákérdeztél ezekre, olvasói vélemények,…és mégis. Mindezt most máshonnan:
Czapáry így Czapáry ahogy van. Ezzel -és itt most abszolút pozitív megközelítésben- ezzel a néhol már-már unalmas szóáradat, folyammal. Tudod, rólad az az emlékem, először amikor hallottalak, éve azon a házi felolvasó esten, egyetlen szó is ami belőled, nemhogy nem unalmas, de igen hatásos volt. Hosszú folyam volt az is, mégis képes volt elvarázsolni. Azért foglalkoztam most ilyen sokat veled, nem először, ahogyan te is foglalkoztál velem, nemrégiben nyulacska és az arcaink szavainkon című írásom kapcsán, mert van, lehet valami közös, de hogy legalábbis magyarázat, hogy hatottunk egymásra, legalábbis ha egyik arcomat tekintem, és itt akkor vissza kellene rajzok, filmhez, egészen az írásig. Úgy tűnik, most is improvizálok, hiába a reggeli jegyzet papírfecniken. Ami felgyűlik, valahol ki kell jönnie, ahogy ez nálad sem ismeretlen. Nos, kicsit olyan írásmódod, mint az árvíz. Ha pusztán a víz ami folyik, egy idő után elbűvöl, ugyan, a látvány, mondjuk, ha filmen vagy fotón, de nem izgalmas. Szükségesek tehát az árvízhez tartozó kellékek, az elszenvedő, nem csak a mozgató elem. Adott esetben a hús-vér emberek, tárgyak. Félreértés ne essék, teljességgel hagyományos móddal ellentétben a más, a szokatlan híve vagyok, nem véletlen volt rám hatással pl. a francia filmkultúra. Nálad mégis olyan, mintha mesterséges álomút lenne, behunyt szemmel, ami különös, szép (ha már az előbb film, persze pl. Godard vagy Alain Resnais a filmben már 50 évvel ezelőtt is csinálta, nem azért, és különben is már annyiszor ismétlem magam ez ügyben, jó lenne erőt venni magamon, s kicsit frissíteni), azonban ha magamra vetítem, és ehhez kit mást mint magamat hozhatom fel legközelebbi, kézenfekvőbb példának, még álmaim közt is fel szoktam ébredni. Sosem alszom teljes nyugalomban (természetesen szükségszerűen sarkítok, kivételek mindig akadnak), azonban mindig vannak kilépések, még ha csak reggel ébredek is, és nem éjszaka különböző időközönként, vagy hajnalra, pl. szavakra. Nos, nálad mintha a szenvedés is csak mímelt. És mégis. Annyira erős ez a forma ami élteti, és amiben hiszel magad is, hogy ezzel együtt hiteles. Mindenesetre ha téged nézlek, innen, elhiszem. Czapáry arc. Annyira erős ez az arcod, hogy amikor írás akad kezeid közé, és ezt saját bőrömön tapasztalva (mikor tőlem írást kértél, hogy kíváncsi), hajlamos vagy teljességgel erre a saját arcodra formálni. Hogy csak álom, és folyam, s az összes kilépést ebből, kihúzni. Nálam szükségesek ezek a hirtelen vagy szükségszerű kilépések, a mérleg tudatlanul is, így egyensúlyban. Természetesen csak szeretném ha így, nekem se sikerül mindig. Fontos, hogy amikor látszólag eltévedek is az álmokban, tárgyilagosan kívülről tudjam szemlélni. Ehhez elég egy-egy kiszólás. Nem részletezem formailag, hogy milyenek is ezek a kiszólások, most nem tehetem, hogy idézek, talán ha már végképp nem nyitja ki szárnyát a dokk, leszek kénytelen a régi tenyérnyi magocskáknak külön naplót nyitni. Azonban meglehet az is, ez sem történik meg sosem. (a nyulacska című honlapomon közöltem egy írás erejéig, egy pedig nyomtatásban jelent meg tavaly egyik íróakadémiás könyvben) Az arcaink szavainkon írás megjelentetése viszont még várat magára. De még remélek. Csakmert az összes írást egyenként újra feltenni (és itt vissza tenyérnyi magocskák) hatalmas munka időben is, szinte lehetetlen megoldás, nembeszélve hogy így nem lenne az igazi, csupán másolat. Az igazihoz hozzátartoztak az olvasói megjegyzések, kritikák, az egész világ ami körülötte, felépítette, ami a mozgatórugója volt az írásoknak. Az olvasók. Anélkül a dokk sem lett volna ami. Együtt csináltunk mindent. Hiába a működtető, úgy fizikai mint szellemi jelenlétben, ugyanúgy voltunk részesei, elemei mind. Csak éppen hatalmunk nem volt. Hatalma általában csak egynek van. Hiába hogy ember, s hogy mind egyformák. Ahol ember, sok ember, ott igazság sosem lesz. Egyigazság. És mégis. Remélni kell, szüntelen, más mi éltetné úgy általában is az embert, és nem éppenígy-e az író embert. Hogy mégis lesz, van valahol igazság. Szónak, írásnak, létezésnek.
Nos nálam szükségesek a folyamból kilépések, szünetek, mély csendek (mégha adott esetben álom is), vagy ellenkezőleg rácsodálkozások, hirtelen megdöbbenések, de a folyam közben marad. Az alaphang. Gondolkodásnyi idők beékelése, hogy az agy dolgozni tudjon. Ha az alany csak beszél beszél, és az olvasó nem jut arra közben, hogy rákérdezzen, mert a folyam csak árad, akaratlan, tehetetlen és telhetetlen vonz, tovább, fittyet sem hányva arra, hogy áldozatok vannak, szemlélők, „olvasók”. Élvezők, befogadók. Persze amikor írunk, nem gondolunk az olvasókra, sosem gondolok velük magam sem, csak az írás foglal el, örülök, ha így is eleget tudok tenni, a hatalmas folyamnak, ami ilyenkor ellep.
Nálad ha jelen vagy jövő is, ugyanúgy folyik el. Múlt időben. Magával zúdítva érték, értéktelent, mint az árvíz. Csakhogy ezek a tárgyak nem küzdenek, és az emberek is tárgyak ebben a folyamban. Élettelen tárgyak. Én még küzdök. Még időnként levegőhöz kapok, vagy megmondok, kimondok. Nekem ezekben a múlt, jövő utazások közt is, remény-reménytelenség, álomfolyam, is élni kell. És ez a legnehezebb. Fennmaradni a víz tetején. Sosem adni fel. Ehhez nagyon nagy erő kell. Te még fiatal vagy, erőd teljében, tele hittel, önbizalommal. Ahogy magam is, kortól független. Azonban néha elveszítem, elhagy ez az erő, de aztán újra csak az, élni.
Szóval te ellenben semmin se lepődsz. Mintha magad is unnád, azért kell folyton magad biztatnod. Különben hasonló nálam is van, bizalom nélkül semmi nincs. Egy kicsit úgy gondolom, olyan vagy mint a kábszeres, de legalábbis gyógyszer hatása alatt írnál. Pedig a kábszer maga az emlék. Az emlékezés megszűntethetetlen folyama. Volt azon a Rózsaszín hús performanszon egy idős pár, úgy mutattad be a körülülőknek, csakmert távolabbról figyeltelek, akaratlan is oda kellett néznem, hogy szüleid. Valóban ők a szüleid voltak? Csakmert mostoha szülőről írsz. Lehet hogy csak én vagyok figyelmetlen. Csoda-e ebben a hatalmas folyamban. Egyszerű embereknek tűntek, mint akik nem nagyon értenek a művészethez, de annál kíváncsibbak s büszkébbek lányukra.
Jaj, és ahogy a vízfolyamról írok, jut eszembe, a könyv is, Nyuszi mesél hárompéldányos, amit visszaadtál (végül 1 év után), az is szinte mondhatni, elázásban jött vissza, elkoptatott borítóval, csaknem olvashatatlan rózsaszínben. Tehát nálad álomban is, valóságban is minden ázik.
Álom és vízfolyás. És akkor most akaratlan jut eszembe a mondás: „hazudsz, mint a vízfolyás”, hogy ez is rád nézve milyen hiteles, milyen igaz. Valamit tudhattak elődeink, nemhiába. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy nálad ez is elfogadható, hiteles.
És az is, hogy maga után hagyja azt az érzetet, hogy ez a kontrollálatlan folyam (legyen álom vagy más) hamisnak hat egy idő után. Pedig minden szava igaz, mondhatnád joggal, és így is van. Ez pusztán a forma sajátossága, másképpen a forma bizonyos nézőpontból a hamisság érzet szükségszerű eleme. Függetlenül, hogy rólad vagy más. Természetesen neked ezt az utat kell járnod. Tehetnél-e másként, mint ahogy belülről. Nos Czapáry ezekkel a modorosságokkal czapáry. Ahogy nekem is megvannak a magam nyelvi szükségszerű modorosságai, mégha Rózsaszín nyulat is tekintem (ami azért már 13 év, akárhogy is). Tehát pontosan értem amit csinálsz, ahogyan csinálod, nem véletlen hatottunk egymásra, és akkor akaratlan az arcaink szavainkon emlék… amit aztán sikerült pozitívan feldolgozni, ahogyan meg is beszéltük. Számomra nem különös, hogy a folyamáram miatt nehezebben követhető a szöveged. Viszont ezt az álhamisság érzetet, amit a forma működtet, jól műveled, mi több, hitelesen. A formai újszerűség szükségszerű hordozója olykor, hogy nem követhető, vagy nehezebben a szöveg. A kicsit sok, sokk, már persze elgondolkodtató, de ezt neked magadnak kell megoldanod. Ahogy írod is, javítani, átírni magunknak kell, egészséges. Ha egyáltalán szükséges megoldani, vagy egyáltalán gondolkodni róla. Nekem kicsit más ugyan a filozófiám a folyamatírásról (bár vannak azonos elemei), ki tudja, egyszer, valamikor ez is napvilágot láthat. Nem tudni. Mert ugye a tenyérnyi magocskák ami igazolna, halott. És halott dolgokat élesztgetni, ha nem kel fel magától, is csupán halott emlék. Nosztalgia. De nem maga a dolog, nem valami olyan, ami él. Semmi esetre sem a maga közegében.
Jó munkát neked a továbbiakban, olvasód, figyelőd, nyulacska.
Akinek sok arca, gyerekkor, múlt, emlék és jövő a jelenben, múltban is felnőttkor, más emberek, más táj, s a túloldalon, itt a közelemben, s amiben jelenleg élek is, megint mind más. Aztán a keveredésekből, letisztulás, s még távolabb a nagy kerekség, ami valójában végtelen.
Legyen ez a végtelen hozzád is zárszó.
S hogy kiadót találni? Aki érti is, értékeli amit csinál az ember, s színvonalas is, s vállalja is az újszerű, szokatlan, nem mindennapi nyelvet, ami éppen adott esetben az effajta írásnak éppen erőssége, úgy vélem, szinte lehetetlen. Néha van, hogy ilyen tekintetben egészen más országban élnék. Ahol ezek a becsülendők. A másság, többszempontúság. De hát én itt élek, és szeretek is itt élni. Tehát itt is kell boldogulnom.
Ha kíváncsi vagy kiadói válaszra, a honlapomon, nyulacska blogomon, http://becseyzsuzsanyulacska.blogspot.com, ez nem a Rózsaszín nyúl könyvtervem blogja, nemsokára, néhány nap?, találsz. ???. Ha az ember hisz magában, az írásban, akkor mindig tovább kell lépni. Mint a lépcsők, amik fel. Mert a lépcsők is ha felfele nézünk, is felfele vezetnek. Itt most, tekintve a hosszúságot is, nincs módomban részletezni.
És mi van, ha éppenséggel ismeretlen kiadó, és sors iróniája, ezzel a könyvvel lesz ismert, mert felvállalt, kockáztatott, lehet-e, megtörténhet-e ilyen is? Ha jól végzi dolgát. És akkor miért éppen az én könyvemnél történnének másként a dolgok? Nem tudom, egy biztos, megbízható, korrekt kiadót szerettem volna. Valójában csak egy kiadónál hagytam a tervem, ez is úgy esett meg, hogy a kiadóvezető kérte, és vártam. Bíztam. 7 hónap, akár egy koraszülés. Korrekt akartam lenni. (A legnagyobb kiadókhoz nem volt bátorságom.) Álmaim persze vannak. Nem tudni, mit hoz az elkövetkező.
Az én modorosságom is, ami a nyelvet illeti, a formát, ahogy a tiéd is, úgy vélem szükségszerű, s mint ilyen, egyben hiteles modorosság. Mostanában kezdek megbékélni ezzel a szóval, régebben, még néhány hónapja kézzel-lábbal védekeztem volna, és akkor is igazam lenne. A nyelv magától alakul, észrevétlen. Legalábbis esetemben. Mint ahogy írók mondják, mára ez is elkoptatott, mégis így, a nyelv ír engem. Ezt arra módosítanám, tulajdonképpen nem is én írom a könyvem, szövegeim. Minden valahogy mintha előre elrendeltetve, s én csak eszköz. A kéz ami formálja nem is az enyém. Láthatatlan kéz vezet, láthatatlan arc ébreszt hajnalban, éjszakánként. A nyúlmesék nyelve is akárcsak a többi, mind automatikusan alakult, első mese is amiből film, szinte javítás nélkül, 10-20 perc alatt íródott, csakúgy kipattant belőlem. Olyan traumákat éltem át, mely csupán az íráson keresztül jöhetett ki, és mindjárt nyelvet is formált magának, annak tudom be ezt a szokatlan formai bravúrt, hogy nem mindennapi traumák esetében történhetnek ilyen dolgok. Állatbőr, nyuszibőrbe bújt írás, ez sokmindenre visszavezethető, akárcsak a babák első egyetemi éveim alatt a képzőn, melyek folyamatosan mennek fel a lépcsőn. Sokszorozva, mindig csak felfele tartva. Mindez egészen gyerekkorig vissza, és a szokatlan nyelv is egy védekezés, elbújás, úgy kiönteni magadból, hogy közben mint a strucc, fejedet a földbe. De azért mindent láss is. Kívülről is magad, az elbújás mögött. Másrészről, szinte meglepve hogy ez te, szükségszerű következmény, a kifigurázás. Ez természetesen az automatikus írásnál ösztönös. Vagy amikor már így kitör, egyik pillanatról a másikra, észrevétlen, az már sok év lenyomata. A másik, ha nincs humor, de legalábbis filozófia, s a tartalom mögött forma, az önátadás, leírás is pusztán túlburjánzott őszinteség, ami viszont giccs, ha nincs megfelelő formába öntve. Ez már olyan értelemben keltené a hamisság érzetét, amit lehetetlen lenne kimagyarázni, igazolni. A nyelv is tehát, ami nem hagyományos forma Rózsaszín nyúl esetében, szükségszerűen alakult. Innen nézve, minden nyelvújítás magában hordozza a modorosság igazságát. Másképpen, minden nyelvújítás modorosnak tűnő igazság. Nyulacska mesék nyelve pedig akárhonnan is nézem, nem szokványos. Újítás ide vagy oda, lényegtelen. Van, tehát nem lehet nem komolyan venni, vagy elodázva elsiklani fölötte.
Nos, valahogy kilépek tőled is, szóval nekem még sokmindennel kell megküzdenem, sors-e avagy sokarcúságom okán, s hogy mire marad erő...
Szóval folyjál csak tovább, Czapáry Veronika, neked minden erőd, hited, önbizalmad megvan hozzá. Menj utadon, angyal hírével, isten, aki van, ha van, kísérjen, segítsen utadon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése