2008. június 30., hétfő

rózsaszín hús-üveg

minden ami rózsaszín, hús-üvegből

ha meg ez itt lentebb mind mégse így, semennyire vagy félig egészen, akkor is csupán az, hogy Czapáryval lelki rokonságban. innen vagy onnan, akárhonnan is tekintve. én is hat, ő is hat. hatva hat. birtokolom a szellemi szabadságot.
annyira hogy mindezhogy nemhogy baj, épp ellenkezőleg. nem lenne rossz például egyszer együtt dolgozni. hogy születne valami, amiben minden ami pozitív, összegyűljön. hogy kilökjön mindent ami nem oda való. csak az maradjon ami jó.

és igenis szeretem, még csakazértis szeretem Czapáry Veronikát, a rózsaszín üveget-húst, és a világot. igenis szeretem az egész világot. feloldozok minden fát, minden bokrot, minden embert. magamat is. s minden emberrel is minden embert.
szeretem a barátom barátját, szerelmem szerelmét. igen, hogy ember vagyok-e? emberből vagyok, kétségtelen, hisz mindenem van, ami embernek emberből.
de minden szerelemnél, legyen az múlandó vagy örök, emberfeletti vagy hétköznapi, szebb a barátság. szeretem a békét, mindent ami jó. nyugtató.

magamnak és minden halandónak,
(nyulacska)

2008. június 29., vasárnap

véletlen? egybeesés? Rózsaszín hús - Üveghús

valami emlék

* üveghegy? nincs semmi csak a puszta hús. hogy legyen a húsevőknek.

csödö: meg valaki nemrég aberráltnak állított be, aztán utána tolt egy szmájlit
csödö: nem pergett le előttem egyszer sem az életem
jt: magam vagok. nagyon. hagyom.
csödö: még szerencse, hogy olyanom (ma) nem van
csega: senki sem tökéletes. Ma bárkivel szóbaelegyedek, szerelmi gondja van. F*ck!
csödö: nem vagyok magam. nagyon.
senki: naploókba olvastam,cseteltem. szeretőm nincs.

ma...talán holnapig még van néhány percem.
alighogy kigondolta, hirtelen sötét lett. furcsa hangok, és valami tompa ütést érzett.
egyedül őt ne támadd… voltak utolsó gondolatai.

folyt 09.-én

nem tudja hogy került oda. fehér minden.
pedig emlékezett a buszra és a koppanásra.
mindigis fehér falakat kívánt maga köré, amiben semmi. de itt fal sincs. csak a puszta fehérség.
nem érti hogyan, mindenütt papír. fehéren szállnak azok is, és tollak. mennyi toll. mindigis gondja volt a tollakkal. rengeteget írt, azok meg folyton kikoptak. már halomnyi üres tollak otthon mindenütt. de itt érezni a friss szagokat.
nem volt ereje felvenni már egyet sem. nem tudott mozdulni.
akkor egy hang kezdett benne beszélni.

„soha nem akart semmit tőled. nem akart többet, mégha érzett is. semmit nem akart elvenni magadtól. csupán múzsája voltál. persze eddig nem tudtad mi az, hogy múzsa. hiszen mindigis csak arról tudtál, amit átéltél. neki csak a hited kellett. az adott erőt. egyetlen amiért érdemes volt. nem vágyott másra, mégha fájt is. és akkor volt az a mára már valóságból álomba emelt bizonyíték. egyedüli, ami akkor még valóság. volt hogy próbált neked erőt adni. amikor nem volt. neked is volt ilyen. hogy sírtál. ennyire futotta erejéből. biztosan semmit nem jól csináltam, hogy minden így visszájára fordult. nem volt sok esélyem. ha körülöttem szétnézel. biztosan semmit nem jól csináltál, hogy minden így a visszájára fordult. nem volt sok esélyed. ha magad körül szétnézel. múzsám. bűn volt hinnem, hogy megmaradhatsz mindörökké? azt hiszed bűn volt hinned, hogy múzsád örökkévaló? szép lett volna. és az az erő, üde friss, mindig mosolygó, és mindig szomorú, ma fájdalom.

Anna. tudod te miért lettél Anna? még kamaszodó lány voltál, vagy kisebb. akkor érintett meg, az üres spré flakonok, amikor osztályoztál, és nevet adtál. Anna volt a kedvenced. meg Virág. Anna maradt végül, de ez később. talán már kamaszkor végén. Anna volt az a sötéthajú, tán szürke, állig érő egyenesre vágott fürtökkel, büszke, kék szemű, szeplős lány, akinek arca valahogy megmaradt benned. az ő lánya volt. akiről még beszélek majd. emlékezni fogsz. tudom.”

kihez beszélek? kihez… szólna. de nincs erő. a hang nem felel. eltűnik a fehér semmibe.

„…igazából párodat szeretted, mindigis ő volt melletted. látta rajtad, s megkérdezte, te mindig őszintén válaszoltál. túlleszel rajta, mondta most is. hallod? ugye érted. túlleszel ezen is. ez csak egy epizód életedből. ezt is ő mondta, aztán megreggelizett, s kiment a szokott helyre. süt a nap. reggel még ágyban közölte veled, emlékszel? mindig így tesz, előre sose mond semmit. cinkos mosollyal közelebb húzódott, és kijelentette, szabad napot vett ki. épp mikor megsimogattad volna sajnálkozva hogy már megint mennie kell, talán csörgött is, az idő, de nem, mondta, tehát nem kell mennie. hívott téged is, mint mindig, csakúgy ahogy mindennap megkérdezi, mész-e valahova. nem, mondod, általában, dolgod van, és mostanában a vásárlást is hanyagolod. a számlák sincsenek befizetve. ma se, tegnap sem ettél. ma se mentél. írnod kell, mondtad, pedig nem tudsz írni. ha majd befejezed, gyere utánam, mondta. de ő is tudta, s te is, hogy nem fogsz menni. szeretnél kint lenni, napfürdőben. és nem lehet. itt kell feküdnöd. ebben a fehérségben.”

„…akkor oda nem szabadott volna beírnod. oda, ahol pontokkal van a neve. megtévesztő. nem voltál akkoriban túlságosan figyelmes. csak a verseket nézted. akár egy szakember. akinek semlegesnek kell lenni. bárhogy fáj például az a másik eset, a tegnapi. ami miatt ma meghalsz. nemcsak azért. őérte is, amit ott láttál. a kettő egyszerre volt, és sok. kettőt már nem bírsz elviselni. még ha hazugság is minden. ha annak érzed is, így kell lenni. sejtetted, hogy valami rossz árny, itt most megint a pontos nevű, figyelj, ne téveszd össze, itt most több dolog is együtt, mint egy daganat, ami sok helyről gyűlt össze. benned van, csak én most erőszakkal nyúlok belé, hogy érezz. persze érzéketlen vagy, kimúlt belőled minden, ami ért, amivel még élni. mégis beírtál oda. nem tettél különbséget. de neked nem szabadott volna. ha végignézed amiket addig tett. ilyen hibát még nem követtél el. sok hibát, végzeteset is, de ilyet még nem. még eddig sose bántad meg, hogy beírtál. mentséged, hogy azon az este vagy napon válogatás nélkül ami tetszett, beírtál. ahogy most visszaemlékszel, és akkor most ő, az a másik, aki mikor párszor felbukkant, azzal az ellenszenvvel, azzal az erővel, hévvel amivel nekedment, akkor mégcsak bambán néztél, mi az… miért… ki ez…még az elején sejtetted, érezted, tudtad, lesznek közöttük jól kimunkált, sikerült versei. még előbb, mint ami ma?tegnap kiderült. és tudtad azt is, hogy előbb-utóbb ez a pillanat bekövetkezik, hiszen itt egy szempont van, jó verset írni. az út mindegy hogyan, csak a szabályok legyenek jók, a hitelesség hanyagolható. azt ki is dönthetné el. utókor? közhely. vicc. nincs utókor. mindig a mában vagyunk. azontúl nincs más.
a testünk. mindigis tudtad pontosan, amikor józan, hogy ebben a kettőben létezel. de az egyik mindig a felszínen, másik bent. ott dolgozott. mindkettő hozzádtartozott, de nem fértek meg egymás mellett. külön kellett választanod. néha együtt jelentkeztek. ekkor érezted leginkább zsigereidben, hogy vagy. hogy te vagy. mégis csak ami fenn, azt szeretted kinn. azzal néztél szívesen szembe. azzal azonosultál bűntelen. kellett magadnak bűntelenséged. ami te, a többi, szeretted volna megtagadni. bár nem tudod, mi a bűn ha rólad van szó, mégis mindig bűnösnek érzed magad. magad körül pedig mindent pontosan érzel. néha homályosabban, máskor kitisztulva látod a bűnöket. de vigyázol, sose érhess hozzájuk. iszonyúan félsz, pedig szeretnél bűnbe esni. szeretnél élni. megélni valós pillanatot. mégis egy erős kéz benned mindig kinyúl. érted. visszahúz. boldogság és fájdalom. valamelyik. hangzott el tegnap is. nekem a fájdalom jut. ebben kell léteznem, ebben kell lakásom berendeznem, élhetővé tennem. mégis a boldogság képzetét engedem felszínre jutni. noha nem élem meg. mégis úgy élem meg, mintha megélném. mintha én csak abból állnék. érintetlen tisztaságból. boldogságból. mert amikor a bűn, a lecsupaszított test, a hús, az ördög ordítása tört fel, szégyenkeztél. égetett, és szenvedtél. a valóságától. sosem adott megnyugvást. csak kínt. pedig te szerettél volna élni. tisztán, napsütésben. álmaidban mindig egy kislánnyal sétálsz. mindenhová vele mész. szép, okos kislány. előbb kicsi, aztán közepes. sosem nő meg. tehát ez is hamis. képzelet, önös vágy. különben elfogadnád amilyen. egy másik ember. más mint te. tulajdonképpen nem is szeretnéd ha rád hasonlítana. azaz mindegy. tehát mégis igaz. te más vagy. de mi az hogy más? nem tudod. csak érzed. tehát hús szempontjából nem jelent semmit. és képes vagy a dolgokat úgy elfogadni, amilyenek. nem telepszel rá, csupán elvonatkoztatva, érintetlen valóságtól, képzeletben. csak ott birtoklod. teszed magadévá. valójában a dolgok létezése hiányzik. de nem akarsz birtokolni. és nem bízol a valóságban. semmiben ami látható. csak a láthatatlanokat engeded be. mégis örökké vágyod a lehetetlent. amit nem érinthetsz.
nos, igaz, egy idő óta nem követted. most megint arról a másikról beszélek. folytatom a szálat ahol abbahagytam. kellemetlen érzés volt. idegen, visszataszító. titkon megvetettem, és ugyanakkor féltem tőle. tudtam, hogy az ilyen erő, felettem mindig győz. az életben az eggyel szemben, az egy ellen, a több mindig győz. a több a másmilyent kiköpi. jó esetben. rossz esetben leköpi. ügyesen lavírozott, bevetett mindent amit csak lehetett. jó a képessége az asszimilálódásra. téged mindigis csak személyisége zavart. gyűlölete irántad, ami belőle folyamatosan sugárzott. nem tudtál mit tenni. tehetetlen szenvedted. nem szólhattál. belső hang soha nem engedte, hogy megtedd. neki egyedül nem. hogy miért… majd később... és ő ezzel a gyűlölettel kizárólag csak feléd. kiszemelt, áldozatnak vagy csak mert kellett valaki. olyan kellett mint te. hogy létezzen. és voltál te kéznél. igen, tudom. nem emlékszel, hogy bármikor hozzá szóltál volna. mégis mindig köpött. folyamatosan köpdösött rád szavakat. hogy mégis mivel válthattad ki. talán szerelmes volt. ó igen. a mókus. és minden akkoriban. ami most homályos. nem is tudod, honnan jelent meg, egyszercsak ott volt, és észrevetted magad, hogy rólad. nem értetted az okot. lehetséges ez? hogy ő azt hitte. hogy… talán igen. szerencsétlen egybeeseés volt. voltál. te csak sejtetted, bár meg se fogalmaztad, csak most hogy az okot keresed. igaz, ösztönös volt az, hogy nem írtál sose róla. szeretted saját világodat. szeretted külön világod. féltetted. nem akartad beszennyezni. de T egyszer a legnagyobb természetességgel határozottan jegyezte meg, s akkor megütötte füled, de akkor se vetted komolyan, igazából nem is válaszoltál rá, elengedted. talán igen, mondtál valamit, ez most kristálytiszta. hiába okos, ha közönséges. ennyit. valahogy életedben mindig akadtak olyan emberek, akik akkor is, ha néma voltál, és semmit sem tettél, bántottak. puszta lényed volt útban. zavaró tényező voltál. volt hogy hátad mögött zajlott, volt hogy szemedben. mindig így volt régen is emlékezz vissza. halljad meg hangom. most nagyon mélyről. emlékszel? egyszer volt egy lány, 19 voltál. évek múlva tudtad meg. akkoriban együtt jártatok magánórákra. véletlen egybeesés volt, hogy amikor az történt, éppen ott voltál. védekezésül, hogy a rátelepedő súlyt hárítsa, éppen mert te voltál ott, hát téged használt fel. mert téged mindig az ilyeneknek jól fel lehetett használni. kitalált egy történetet, mi őt menti, s mivel téged bűn, árulás, álnokság gyanújába kevertetett. pedig akkor néma voltál, mint akkoriban mindig. akkor ott sem voltál jelen, csupán fizikailag. cselekvő, gondolkodó éned zárva. csupán érzékelésed volt páratlan. némaságoddal. hisz az életről semmit nem tudtál, senkivel semmilyen viszonyban, zárt térben éltél. a tiédben. nem voltak kapcsolataid. tehát semmilyen történet nem volt. emlékszel arra az esetre? hogy magát mossa mit terjesztett rólad. évek múlva az egyetemen tudtad meg, amikor sorban történtek veled azok a dolgok. éppen akkor jelent meg váratlanul feltűnve, de amikor ott egyszer merted, megmerted tenni, akkor egyszer kemény, hogy védekeztél, nyilvánosan, egyáltalán hogy megszólaltál, elment magától. mennie kellett. úgy tűnt el, ahogy megjelent. szikrázott a szemed, úgy tört fel belőled akkor a fájdalom. hogy miért? hogy miért? még akik ellened is, és aztán végül kitöröltek, fejet hajtottak akkor. megviselt. hogy nem elég ami veled, még ott is. ő is megfordult. abból az életedből. napokig csak feküdtél aztán, sokáig tehetetlen voltál. most tudom ez igen mély sebből vérzik. egy lány akihez semmi közöd nem volt, de nem is volt annyira közömbös sem. kedvelted a magad módján, ahogy mindenkit általában akit nem ismersz. vagy ismersz. újra felidézem. ott akkor egyik alkalommal tanúja voltál véletlenül annak a kellemetlen esetnek, ami kivételesen nem veled történt meg, veled akkoriban ilyenek még nem történtek. akkor még láthatatlan kezek, vagy egy másik sors oltalma alatt volt helyezve sorsod, nem voltál magadra hagyatva. ez a lány igen, úgy gondoltad akkor. véletlenül voltál tanúja annak ami ott történt.de kitörölted magadból, mintha nem létezett volna. voltak ilyen dolgok aztán máskor is, amiket azért tettél hogy zavartalanul élhess saját világodban. ne tudj arról, ami idegen. ami nem kerülhet be, nem tartozik oda. ezeket lehámoztad ugyan magadról, de a sebek ott maradtak. olykor váratlanul törtek fel, de elfojtottad. mindezidáig, amíg írni nem kezdtél. de sose bántottad volna azt a lányt, azért is tettél úgy mintha nem láttad volna ott akkor azt. tabu volt magad előtt is, nemhogy kiejtetted volna szádon bármikor. és akkor évek múlva kiderült. hazudott? vagy neki hazudtak. ezt sem tudhatod meg, de nem is akarod. mert félsz. félsz hogy mégis ő volt, akit tiszteltél, akinek szüksége volt szintén hazugságra. neki harmadik személy előtt kellett menteni magát. tehát a hihetőbb, kézenfekvőbb változatban hiszel. hogy visszaélt némaságoddal. terjesztette rólad, hogy te voltál ki beárulta, azért kapta azt ott. amire ma is csak víziószerűen emlékezel. mintha csak álmodtad volna. nem hitted amikor láttad sem. tárgy voltál akkor ott. mozdulatlan, szótlan tárgy, mint amilyenek a tárgyak önmagukban. tehetetlenek a cselekvéssel szemben. aztán ott akkor folytatódott minden tovább. nélküle. az órának be kellett fejeződnie. te mint szorgalmas tanítvány, az óra fixkor járt le. ennek a lánynak pedig ott folytatódott, amikor te, ti, mert volt még, járt még egy fiú is oda, el. abból is lett valami grafikus talán. még ott. de te akkoriban csak tanultál. semmit nem láttál mást. embereket sem magad körül. nem beszéltél. magánórára akkor apád fizetett be. az ami ott akkoriban történt, éjszakai partik, mik voltak, neked fogalmad sem volt. amiben ez a lány részvett. ezek mind, nem emlékszel mikor pontosan, hogyan szivárogtak ki, hiszen nem jártál később se ilyen helyekre, ahová mégis, ott mások voltak. egészen más közeg. korodbéliek, mind fiatalok. de hallottad azt is, kiszivárgott, fogalmad sincs honnan, mégis valakik hozzád, neked beszélték, voltak lányok, akik ott lettek, azon a helyen felnőttek. ők is tanítványok voltak. nem volt tudomásod arról a rendőrségi ügyről sem, az is később, jóval később szivárgott ki, talán az az első mestered számolhatott be róla, aki téged odavezetett. de ez sem biztos, erre sem emlékszel. felesége rád féltékeny volt. ez tisztán megmaradt, pedig nem volt ok. egy diáklány voltál, akin segítettek. kulcsot is kaptál műteremhez, ez szúrhatott szemet. de lehet, hogy ezt is csak képzeled. aztán emiatt is kellemetlenséged volt. valójában mindenki félt hallgatásodtól. akkor sem, ma sincs semmilyen viszonyod ott senkivel. pusztán csak emlékek. ő viszont, már akkoriban, nem sokkal azután, halott volt. próbálkozott veled is, de te akkor semmilyen célzást nem értettél. mintha nem hozzád beszélnének. és később is csak az maradt meg, hogy kedvelted. tisztelted, igen. nem úgy voltál vele mint mások. ma persze más, visszagondolva. kicsit vicces is, kicsit komoly, de ezt pontosan tudod, csak nem szeretsz a magától értetődő dolgokról beszélni. brutálisan leegyszerűsítesz mindent, rózsaszínre, abból is a leghalványabbra, bábut csinálsz magadból, hogy legyen mit rángassanak, akiknek ez erre való. arról hogy ez neked tulajdonképpen előbb ösztönös, majd tudatos védekezés, fogalmuk sincs. szükség a minimalitásra, egyszerűsítésre, butításra. hogy ez honnan jön. van. végül ez lesz. kell neked, hogy megtarthasd magad bennük. de kijátszod is, kifigurázod, bár láthatatlan. mert így őszinte. hogy minden úgy ahogy bent. most tudatosnak látszik, mégis pontosan így él. te sem érted. így van jól. butítsd le minél inkább. akiket ez irritál, mindigis ellenségesen fognak kezelni, hiszen a rálátás, kifigurázás nem egylényegűen jelenik meg, sőt a felszínen nem is mutatkozik. csupán kifinomult érzékkel lehet rátapintani. ha már megvan, akkor működik. te viszont makacsul ragaszkodsz megmaradni ebben a világban. így is, úgy is, felvállalod. most már remegsz. és már túlvilágon forgatod eszelősen fejed kedvenc fotelodban, amikor megsemmisítenek. ezekben a pillanatokban. napokig nem eszel, nem mész ki, nem csinálsz semmit csak szenvedsz. másik világban vagy ilyenkor. most is. csak veszélyesebb. mert nem tudsz felébredni belőle. amikor az kövez meg akit szeretsz, akkor van, hogy meghalsz. semmit nem bírsz ki. valójában, ilyenkor. szeretnél igazából meghalni. de mindig, ha sikerül valamit falni, pár nap után szuszogsz újra, élet kering benned. sose halsz meg valójában. ez hányadik halálod is? kifullad a mesében a harmadik után, de nálad hányadik is? hányadik halálodat játszod el? játék. persze hogy játék, nemigaz? hiszen írsz. tudsz írni. és mégis halálodon ülsz, iszonyatokat élsz át, az csak a valamiféle csoda hogy írni képes vagy. pedig már régen nincs akit hiszel, akiért érdemes volt csinálni. régen megvet. most már látványosan is. tudom, igen, azért haltál meg. azért fogsz most is meghalni. látom, látlak, és te is tudod. nincs másik út már számodra. akárhányadik, egyik utolsó lesz. hogy ez? sose tudod. lehet, igen, ez. hallasz? folytatom ott ahol abbamaradt. a lánynál. próbálj még maradni. ezt még hallanod kell. volt ott az a rendőrségi eset is, amiről csak hallásból értesültél. ő akkor is, attól is megkímélt. mert te más voltál. ezt is később tudtad meg, amikor az a másik mester, vagy egy hívatlan vendég még nála az órán, mesélt. vagy más. nem emlékszel. letagadta, hogy te is, csakhogy téged ne bele, ne essék bajod. téged mindenki mindentől kímélt. emlékszel? sose ráztak bele a valós dolgokba. igaz, megpróbálták, volt aki, de rólad minden ilyen mindig is lepergett. te tudtad ezt pontosan, csak mégis úgy jártál, mintha alva. valahol jó volt neked így. nem akartál tudni semmit. ami a te világodon kívül esett. addig míg a sors meg nem rántotta kezed, és belevitt. erőszakkal. a legsűrűbbe. hogy tanulj. tanulj valóságot. hogy írj. azt akarta, hogy írj. és mégis ez a lány akkor milyen közönséges volt. pedig te hogy kímélted. milyen becsben tartottad a titkot. és mégis hiába. ő bemocskolt. abba taposott, ami számodra benned a legnagyobb kincs volt. miért? kérded ma is? mi volt a baja annak a lánynak veled? mi a titok? amit sosem tudhatsz meg. tán ő? a mester? hogy mégis? sosem tudod már meg. és azt sem tudod, tudja-e valaki is, a valóságot. vagy az a pár beavatott mind másképp tudja, hiszi. egyedül ő tudná, a mester. a második mester. aki már halott. magával vitte. ő is mosta volna magát? nem hiheted ezt. sosem hinnéd el, ha igaz lenne sem. aztán évtizedig néma voltál, tehát bárki bármit terjeszthetett rólad. tőled aztán nyugalommal tehette. hogy miért használt az a lány kimosakodásából téged, figyelsz? ezt még nem hallottad, fordulj még vissza. nem tudom, de te egyszer már nem bírtad, és mikor véletlenül ezzel a lánnyal és egy ismerőssel utaztál, aki mindkettőt jól ismerte, és a lányt szüleid is, mit sem tudva ki, mert még nekik sem árultad el, hagytad, hogy a lány kedveskedjen nekik vissza az ők figyelmességükre válaszolva. ott a peronon várva a vonatot. de a vonaton nem bírtad ezt a hazugságot. kifakadtál. persze nem beszéltél akkor sem értelmesen, mert már annyi hazugság, fájdalom volt. hogy nem lehetett egészségesen végigvinni.


most hogy túl vagyunk… hogy ezen is túl, lehet pihenni.

csakhogy tiszta víz ömöljön a pohárból. hogy is lehetne másképp és egyáltalán.

azt hitted csak provokállak, hagylak hogy szenvedj. hogy írhass. de ez sem igaz. hogy megkérdőjelezd azt hogy vagyok… fel sem merült hiszen nem vagyok.
te én vagyok… én te vagyok! érted? egy személy van csak. sűrű ködben vagy, igen, tudom. hiába nem beszélsz, látom a szemeden, hallasz, idegesen rángatózik. tested is remeg, bár jól álcázod. még most is képes vagy erre. akár nagyapád közvetlen halála előtt, amikor még odakapott, szégyellte, hogy bevizelt. hogy tehetetlen. te más vagy, neked ez a szép halál nem adatik meg. szörnyű kínok közt fogod bevégezni, kétszer is meghalsz, benne van tenyeredben. és ezt tudod. egyik halál nemsokára eljön. még nem, egyelőre csak szenvedés. van pár éved.

azt hittem, csak provokálsz, hagysz, hogy szenvedjek, hogy írhassak. de hogy vagy, hogy ezt megkérdőjelezd… azt hitte, csak provokál, hagy szenvedni, hogy írj. de megkérdőjelezni azt hogy van…

Anna! szól a hang, de ő csak forgatja a fejét, jobbra-balra, mint eszelős, mint eszelős. már nem hall semmit.
nem hall semmit.

erős hányinger jött, kínlódott, majd kiköpött mindent. ami benne volt.

hiába a fehér folyosó is, ami húzta, vonzta. a láthatatlan mélység. nem jutott ki. megállt a szíve, halott volt.

mindenért. mindenért neked meg kellett szenvedni. a levegőért is. ami másnak ingyen. neked az is életeden múlt, szerencsétlen kallódó álmodozó.

de hiszen én mindenkit szeretek, mindenkit aki rosszat is tett velem. ez kamu. hazudsz. gyűlölöd magad. amiért nem haragudhatsz senkire semmiért. mert neked mindig másnak kell lenni. pedig szeretnél visszaszólni, szeretnéd megvédeni magad mint más. amikor igazságtalan, amikor bánt. amikor fáj. és nem lehet. neked nem lehet azt amit más. gyűlölöd magad. gyűlölöd amiért nem haragudhatsz senkire. gyűlölöm aki vagyok. így hogy vagyok. hogy nem vagyok.
mindenkit szeretsz. és megbocsájtasz, és magadnak is tennéd, ha tennék. de senki nem bocsájt feléd kezet. elfordulnak a tekintetek, nem mosolyognak a szemek. késő beszélned. már nem ér. már semmit nem érsz. meghaltál. hát nem érted? nem érzed? hiába minden. hiába próbálkozol. hiába tartod görcsösen. nincs már semmi amit tarthatnál. hiába fordulsz kéréssel. visszataszító a szemed, ahogyan rájuk nézel. visszataszító a zavartság, ami feléjük tükröződik. egyszerre védekeznél, beszélnél, sírnál. nincs bocsánat. semmi nem segíthet. más vagy. te megbocsájtasz, mindig megbocsájtasz, akkor is amikor viszont kérdeznek tekintetek, sose fordulsz el. másságod kitaszít téged. hiába írsz. hiába beszélsz. és falak sincsenek. csak az űr. a semmi űr. ami még csak vissza se hangzik. csak belül hallod hangod. meddig…
--------------------------------------------------------------------

ez az üzenet várt egy este:

Megalkottam a húsomat üvegből is: Szeretettel meghívlak az Alkossuk meg jövőképünk-et című kiállításra, melyen a RÓZSASZÍN HÚS című üvegképemet is láthatod. A dolog érdekessége, hogy életem első könyvének (prózaverskötet) a címe is ez lesz. A könyvet nemrég fejeztem be.

A kiállítás vasárnap, 2008 március 9-én 19.00 órakor nyílik a VAM Design Centerben (1061, Bp. Király utca 26.) ........

Szerettel várlak!............ Üdv: Czapáry Veronika

következő üzenet 2008 04 24.-én:

Szeretettel meghívjuk Önt és kedves barátait/családját a Gesztus Fesztivál keretében tartott performanszunkra és az utána következő felolvasásra a SÍN Kulturális Központba, http://www.sinpage.org/ (XVIII. Lenkei út 17-19)

Czapáry Veronika – Makra Viktória:
V&V – A rózsaszín hús
Performansz: Péntek 19.00.

Írta: CzapáryVeronika
Tánc/Koreográfia: MakraViktória
Kellékek:
Üveghús(77x77cm)-Síküvegtechnika-készítette: CzapáryV
7 db Baba

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

egyszerűen csak hatás? tudatlan?

minden lehetséges. s hogy van-e, lehet-e bennem kérdés? első reakció, Czapáry életre keltette még meg nem jelent, az írás folyamatában idő közben eredetiből kihúzott arcaink szavainkon részlet-töredék írásom,

mely szöveg első ízben eredeti teljes terjedelemben a dokk.hu irodalmi kikötő honlapján lett közölve, a tenyérnyi magocskák 2 naplóban 2007.10.19.-én 18 óra 30-kor és 45-kor.*

---------------------------------------------------------------------------------

tény, hogy Czapáry Veronika, ha öntudatlanul is, performanszát ebből a továbbiak során felvázolt szövegtöredékem részletéből alkotta. szinte átdolgozás nélkül, minden mozdulat innen. aki látta, jelen volt ezen eseményen, ebből a szövegből a cselekménysort pontosan vissza tudja idézni.

Czapáry Veronika performansza szép volt. gratuláltam, hatással volt rám. egyediségét kiemeltem. még mit sem sejtve, hogy épp az én szövegemből, ami fél évig nála volt. legalábbis a hasonlóság egy az egyben. akkoriban, a 2008-as év elején kért tőlem szöveget, kíváncsi volt rám, meg szeretett volna ismerni, így történt, hogy éppen az arcaink szavainkon szövegem került részére küldésre. egy felolvasást követően, amikor is készülő első próbanyomtatású Rózsaszín nyúl 2003-ban összeállított könyvtervem is kérte. ez 2007 nyarán történt. hogy ennek mindenképp kiadó kell, és szerez. odaadtam. azóta, hagyján hogy kiadó, de se a könyvem.

idő közben elfeledtem a részére küldött írásom, annál is inkább mert a munkafolyamatban átdolgoztam, és éppen az a rész maradt ki a végleges változatból. nem találtam elég jónak, illetve kilógott a szöveg többi részéből. tehát a performanszot átélve se jöttem, jöhettem rá a kísérteties hasonlóságra, így nem tudhattam hogy éppen e kihagyott rész az ami Czapáry performanszát megihlette. csakhogy történt éppen a performansz ideje alatt, hogy visszakaptam tőle írásom. ráadásul olyannyira hatással volt rá (és itt most a szöveget illetően szinte mindegy is a tudatlan vagy tudatos cselekvés), hogy javítást, korrektúrát is alkalmazott, közben átültetve, teljesen magáévá téve saját performanszára szövegemet. figyelmemet innen már nem kerülhette el. pedig így utólag, mosolyoghatnék is. azt hiszem, ma már ha akarnék sem tudnék igazán haragudni. jártak rám ennél rosszabb idők is.

a továbbiakban rózsaszínnel szedem amivel bővítette a korrektúrát, a szövegrészlet különben a Rózsazsín hús, Üveghús című performansza cselekményét képezi.

arcaink szavainkon- részlet (eredeti első változatból):

„ma persze más, visszagondolva. kicsit vicces is, kicsit komoly, de ezt pontosan tudod, csak nem szeretsz a magától értetődő dolgokról beszélni. brutálisan leegyszerűsítesz mindent, rózsaszínre, abból is a leghalványabbra, bábut csinálsz magadból, akaratlanul, aztán mikor észreveszed, csak eszköz, jó eszköz, hogy életben maradj, kifigurázod magad. mégis mindig ő a menedék. ártatlanul kapaszkodsz belé, hogy legyen mit rángassanak, akiknek ez erre való. kell neked, hogy megtarthasd magad bennük. de kijátszod is, bár öntudatlan. így őszinte. hogy minden úgy kint, ahogy benn. most tudatosnak látszik, mégis pontosan így él bent is. te sem érted. így van jól. lehámozni mindent róla, így meztelen. Ez kurva jó

most már hagynom kéne, rosszul vagy, remegsz is. olyan, mintha megsemmisülnél. napokig nem eszel, nem mész ki, nem csinálsz semmit. szenvedsz. másik világban vagy ilyenkor. most is. csak veszélyesebb, mert nem tudsz felébredni. Ez az egyik világ másik világ tematikát jobban be kellene vonni ahhoz hogy ezzel dolgozhass.

semmit nem bírsz ki. szeretnél igazából meghalni,jaj jaj de mindig, ha sikerül összeszedni, valamit mégis magadhoz venni, pár nap után lélegzel újra. sose halsz meg valójában. ????? ez hányadik is? általában kifullad a harmadik után, de nálad hányadik már? hányadik halálodat játszod el? játék. Elég egyszer a halált itt leírni, nem kell többször persze hogy játék, nemigaz? hiszen írsz. tudsz írni. mégis halálodon ülsz, iszonyatokat élsz át, jaj jaj az csak a valamiféle csoda, hogy írni képes vagy. Ezt ha publikálni akarod ne írd le, mert akkor nem csoda, hanem elvileg természetes. pedig már régen nincs amiért hitted. hogyan hogy nem magadért küzdesz. magadért is, bár már nem érzed a kezet, noha érte a tiédet kinyújtottad. régebb, amikor ő volt bajban. mindig érezted apró rezdüléseit, gondolatát. vagy azt hitted. ma mindez távol. hiszen elmúlt, és nem bízol. nincs már az erő.

van hogy tanúnak kegyetlenebb csapás lenni, mint elszenvedőnek. évekkel később ismerted meg, milyen is a valóságban elszenvedőnek lenni. de kitörölted magadból, mintha nem létezett volna. voltak ilyen dolgok aztán máskor is, amiket azért tettél, hogy esélyt adj magadnak. időnként sikerült, máskor csak jobban bezáródtál, hogy kívül légy azon ami nem tartozik oda. ezeket lehámoztad ugyan, de a sebek ott maradtak. olykor váratlanul törtek fel, elfojtottad.

üveghegy? vagy a puszta hús. s a húsevőknek test. mindig is tudtad pontosan, mikor józan, hogy ebben a kettőben létezel. az egyik mindig a felszínen, másik benn. mindkettő hozzád tartozott, de nem fértek meg egymás mellett. külön kellett választanod. most itt miért a te formulád használod magaddal szemben? Ez tudatos? néha együtt jelentkeztek. ekkor érezted leginkább zsigereidben, hogy vagy. hogy te vagy. mégis csak ami fenn, azt szeretted kint. azzal néztél szívesen szembe, azzal azonosultál. kellett bűntelenséged. ami te, a többi, szeretted volna megtagadni. bár nem tudod, mi a bűn ha rólad van szó, mégis bűnösnek érzed magad. erről a pszichoanalitikusok jó sokat tudnának mesélni, hogy MIÉRT. körülötted pedig mindent pontosan érzékelsz. néha homályosabban, máskor kitisztulva. de vigyázol, ne érhess hozzájuk. iszonyúan félsz, pedig szeretnél bűnbe esni. megélni valós pillanatot, mégis egy erős kéz benned érted kinyúl. visszahúz. boldogság és fájdalom. Ez megint közhely mindkettő jó, de legalább valamelyik. neked az utóbbi. mégis a boldogság arcára a szeretet naiv képzetét engedni felszínre, noha nem éled meg, úgy élsz, mintha megélnéd. érintetlenség, dac, önérzet. ezt engeded. ezekből vagy. mert amikor a bűn, a lecsupaszított test, a hús, az ördög ordítása tör fel, szenvedsz. Ez a szenvedsz itt pont jó helyen van. Ezt eltaláltad. De utána a valóság használata már problémás attól a valóságtól, amit eltolsz. Milyen valóságtól? Melyik valóságtól? Ez megint az egyik máik világ problematikája amit én értek hogy járkál a kettő között az illető de nincs rendesen kifejtve. *itt megjegyzem, bár értetlenségét fejezi ki Czapáry, mégis a performanszban pontosan ezt a kettősséget alkalmazza sosem adott megnyugvást, csak kínt. pedig te szerettél volna élni. napsütés?

álmaidban mindig egy kislánnyal sétálsz. élsz *javítja ki, Czapáry ugyanis álmaiban egy kislánnyal él. én sétálok vele, ő él. teljes mértékben magára dolgozta át a szövegemet, amit a performanszában alkalmazott.

mindenhová vele mész, szép, okos. előbb kicsi, aztán közepes. sosem nő meg. tehát ez is hamis. képzelet, érdek? Na ne. Ezt tudjuk hogy hamis. Ez kiderül a szövegből. Nem kell külön kiírni. vágy. különben elfogadnád. egy másik ember. más mint te. tulajdonképpen nem is szeretnéd ha rád hasonlítana. vagy igen. mindegy. talán mégis igaz. te más vagy. de mi az hogy más? nem tudod, csak érzed. tehát hús szempontjából nem jelent semmit. és képes vagy a dolgokat úgy elfogadni, amilyenek. nem telepszel rá, ez megint rohadtul nem kell ide, a többi viszont nagyon jó és nagyon tetszik komolyan!!!! Ez a hús tematika nálam is állandóan előjön. csupán elvonatkoztatva. képzelet. ahogy birtoklod. valójában a dolgok létezése hiányzik. de nem akarsz élni nem bízol semmiben ami látható. csak láthatatlant engedsz. magadhoz mégis vágyod a lehetetlent, ?? amit nem érinthetsz. csalódott vagy, itt már túl soka sajnáltuk magunkat üres. tested felett lebegsz valami kitapinthatatlan egyensúlyban. Ez a sor nagyon szép”

*saját hozzáfűzött vagy kiemelt megjegyzéseim

a spanyolnátha 2008 nyári számára kattintok, s Czapárynál legújabban közölt írásánál újra belebotlom

„hazudsz, hogy életben maradj”

önkéntelenül is ugyanerre az írásomra emlékeztet. Utánakeresek:
csak eszköz, jó eszköz, hogy életben maradj…

feladom. Aludni kéne.

2008. június 24., kedd

valami múlt

emlék régről

valami új, sebek, amiket jó lett volna, jó elfeledni.

Godot irodalmi est. júni 17 kedd, késő este, a legszebb este. amikor megszáll a sátán. eljött értem, mert bűn volt ott lennem, bűn volt átélnem a szépséget. magam lettem a bűntetés. áldozat, pusztán a létezésért.

tudatlan hagyni feláldozni, és nézni.

ezen az estén meghalt valami. én magam. te váltottad ki. te pedig itt mellettem, segítettél. akaratlanul bűntárs voltál. tudatlan, mert része voltál a szépségnek. fogalmad sincs, hogy bűnös vagy, most sem. és ez így jó. valamit azért érzel, mert el kellett tűnnöd.

egyes emberek biztosak abban, hogy ártatlanok. én is. felettem erősebb erő.

az ok magam vagyok, de te váltottad ki. függetlenül hogy igazunk van vagy sem. kicsi gondok, kicsi emberek. ezek vagyunk. pontok. benned sok önbizalom, én meg csak vagyok. hiba. nagyon nagy hiba. jobb lett volna ezt is, mint ahogy mindig mindent, visszatartani. mindigis ebben volt egyetlen erőm. a visszatartásban. és most oda minden. ami volt, voltam. ugyanaz a rossz érzés, mint akkor 10-15 éve. nem tudom, képes leszel-e feloldani. téged sem kérdezlek, neked viszont ahogy nézem, jobb a biztonság. ki-ki magáéval.

hogy van-e képességed, képesség benned segíteni. hogy van-e érzés, valami jó benned. hogy megérzed-e, esendőségünk, semmiségünk nyomunkban. hogy békére, engesztelésre, feloldozásra vágyom. ahogy én is feloldozlak, feloldoztalak. még akkor este. minden esendőségeddel. azzal amiről nem tudtál, és amivel születtél. ez a tettem is, mint ahogy az is amit akkor tettem, maga a feloldozás. hogy te megszabadulj. fentiek műve volt. kellett az ártatlanságom, hogy én hordozzam a bűnt. átadtam neked az erőt, amivel tartottam magam. semmim nincs. rajtad múlik, hogy visszakapom-e. vissza tudod-e adni. nem fogod. fentiek akarata, áldozat csak egy lehet. az pedig magam vagyok. kettőnk közül én vagyok, aki képes bűnt hordani. élni bűnnel, ártatlanul. hogy te szabad légy. így már nem kérdezem, tudsz-e, képes vagy-e adni. hiszen nem szabad adnod. nem fogsz adni.

bűnödet, bűnünket, közös bűn. létezés.

valami, ami elveszett.

2008. június 23., hétfő

még mindig ugyanaz az éjszaka








11 óra. éjfélig várni. de ha már bejutottam, itt is... Szentkuthy és a színészek. talán érdemes megvárni. fél óra után mégis visszatartok a lépcső felé, a táblánál meggondolom magam. a tágas fotel úgy látszik nekem van fenntartva, nem foglalja el senki.
2 öreg hölgy legközelebbi várakozó társ. most már megvárom az éjféli bemutatót. erotika, és ruha. színészek, asszonyok, lányok, dívák.
kedves, érdekes társalgás. mármint az idős hölgypár. inkább az arcok. vonás, gesztus. úgy tűnik messziről jöttek, de az éjszaka miatt nem esnek zavarba. legalábbis az idősebb, a vékony apró hölgy, 80 feletti, arca kislányos, szeszélyes, tele életerő. másik a túlsúlyos, szabályos, higgadt és kételkedő, 70 körüli. mindkettőben közös a kíváncsiság, tipikus kultúrafogyasztó intelligencia.
hazaútról beszélnek, az utóbbit izgatja a csatlakozás, előbbi ellenkezőleg. van busz. izgalmas hölgyek, ilyen is ritka. buliznak, jól érzik magukat. nem úgy mint a régi szomszédunk, az idős pár, lesték, mikor ég még mindig a lámpánk. hogy már megint éjfélkor is fenn voltunk. mellesleg neki is fenn kellett lenni, ha már így kifigyelte. persze ártatlan. csupán csak az a tudálékos, kíváncsi ember. tudálékos. ez még vidéki nagyanyótól ragadt rám, gyakran mondogatta.
írok hát, egész este, csakhogy ne egyedül. az írás jó, hálás társ. mégcsak vissza sem szól. legalább eltelik valahogy az idő.

névnek lenni. valakinek lenni, mondta ma a vonaton az az újságíró. s hogy a tv, közszereplés, szerencse, miegymás.

a legcsúnyább pasi is mindegy, ha csillog a szeme, szép, vonzó. egészen megszépül. különben hülyeség, nincs csúnya férfi. vagy ha van, ez éppen varázsuk. legutóbb ba-t láttam ilyen kisugárzónak egy felolvasáson. ő valóban is megszépült, izgalmas fiú lett, mint z-ből, az egykori tanítványból. összenéztünk. többször. szinte folyamatosan éreztem jelenlétét. mindenkinél erősebben hatott rám.

éjjel fél 2-kor az utcán azt mondja egy szembejövő férfipárból a közelebbi, miközben félreáll, kedvesen előreenged, megköszönöm, isten áldja. különös. nem először. a másfél év óta szinte ismétlődő. talán sugárzik belőlem éjszaka kellős közepén is az a valami. erő, megszállottság, ismeretlen. talán valóban érintem az embereket.

2008. június 22., vasárnap

júni 21, múzeumok éjszakája, Petőfi Irodalmi Múzeum udvar (JT és a 30Y szentimentálé)





hol vagyok most? hazaértem, épp kinyitottam az ablakokat, párom sehol, mackó persze, de az más, na mindegy, 1 hét sok, 1 hét után már csak férj. különös, évben 1 hét nélküle, máris férj lesz. pedig mindennap hívott. volt hogy többször. szóval épp hogy kimosakodtam a díjátadás izgalmai, fáradtságaiból, utazás, mindegy, itt vagyok. úgy tűnik, ha valahová nagyon el akarok érni, sikerül. egyszerűen csak besétáltam. na persze ez nem mindig jön be, kell hozzá a varázs. valami erő, ami ilyenkor száll meg. nélküle kisnyuszi.

szürke arc nem írt. 1 hete eltűnt. hangját hallom, valahonnan. nem látom, vagy nem nézem. valami visszatart, egész este nem néztem a szemébe. mindent beszívtam, csak őt nem. vagy fordítva, nem tudom. hagytam, engedtem el. különben már nem érint. nem úgy mint rég. ami nem is olyan rég, valójában, vagy nem tudom, hogy érint. amikor valaki elmegy, eltávolodik. már nem lehet olyan mint amikor közel. de ezek mind olyanok, amikről nem sokat tud az ember. okosat. érez dolgokat, amikkel nem pontosan tud mit kezdeni. egy idő után pedig elkezdi sehogyan sem kezelni. nos érint, nem érint, attól még itt vagyok. a lábak azért józanok. viszik akaratlanul is az embert. a kíváncsi embert. az ész bár zavaros, mégis a tettek számítanak. még szinte senki a nézőtéren, csak én. megint mi lesz itt? hiába nem szeretném, ha észrevenne, nem kerülhetem el. különben dehogyis nem szeretném. mindig ez az ellentmondás. kényelmetlenül is érzem magam, meg nem is.

végülis mindigis szerettem a próbák mögé betekinteni, a kulisszák mögötti kiskapukat. de most ezúttal én voltam figyelmetlen. 21 óra helyett a 19 rögzült. azóta pedig nem néztem utána. általában ami egyszer rögzül, úgy is marad. dehát ennek is így kellett történni, így volt megírva. a programot, hogy mi volt 19 órától, fájó szívvel, már csak kilépéskor éjjel a táblán, vehettem tudomásul. s hogy hittem-e a szememnek.

nos 2 óra egy széken, unatkozom, és mégse. csak látszólag unalom, valójában töltekezem. közben madarak is, ettem egy narancsot. ezúttal sikerült egybe lehántani a héját. unatkozhatnék, persze, de csak azért mert várom, mi van, hiszen hol már a hét óra. nyolc lesz, aztán kilenc. kezdenek gyülekezni, sok-sok ember lesz. előbb lassan, majd minden felgyorsul. fiatal, 13-20 éves mind. szinte mind. alíg kivétel. nagy a bizonytalanság, próbálnak, igazán csak most próbálnak összehangolni. lesz ami lesz alapon, majd lesz valahogy. még jó hogy profi tévések, vágó, háttéremberek, különben ebből azért nem lehetett volna ami. jó, igazán különös, elegáns koncepció, hatásos is. aztán szépen a bakik is beépülnek. egyik-másik szereplő feltalálja magát. végülis művészek vagy mi, akik imádnak szerepelni, a közönségért. örültem hogy ott voltam, persze hogy öröm volt, meg az a sok ember. egyszer költőnek is jár.

azért idővel gyanakodni kezdtem, hogy mi. hogy mi ez a sok idő, meddig, sötétet várnak? hogy valamiről mégis lemaradtam.

azonban figyelni is egy elfoglaltság. és ha legalább valaki velem van. lehetett volna, egyrészt ha nem történnek azok a dolgok, de minden különben is véletlen velem ma, hiszen azt sem tudhattam biztosan, itt leszek. nos azért a mai 2 órás visszavonatút mégis könnyebben telt el hármasban, mint ez a 2 itt. azt észre se vettem. mégsem mondhatom hiábavalónak. sőt, mindennel együtt is izgalmas. egy folyamatot figyelni. ez is csakúgy történhetett, hogy nem tudtam. ha tudom a kezdési időpontot, lehetnék-e e pillanatban itt. valami valamiért.

most látom, itt van előttem pár sorral néhány volt tanítványom. köztük az a jófej z. vele f? nem, k? nem emlékszem. szerelem. jó látni. talán. de ez sem bizonyos. lányok, fiúk. z hátrafordult, köszönt. mindigis tudtam, hogy klassz fej. profi szellem, mellesleg csúcsinformatikus. kisujjából ráz ki mindent a számítógépből, filmből. nekem is segített, amikor rászorultam. tipikus intellektus, háttérember, aki nélkülözhetetlen. és jó szereplő. veleszületett adottság. na és különösen nem elhanyagolható kifinomult érzékenysége. rejtett szekszepil.

közben már tömeg. most már bizonyos, az emberek tudtak valamit amit én nem. de kérdezhetném is, az emberek tudtak valamit amit én nem? és zsnek nem írtam ki hol vagyok. akartam, de kimaradt a sietségben. 2 óra egyedüllét után már zs, lesz ma még mackó is. éj felé, itt vagy otthon.

mindjárt egy másik arc. piros a kedvence. igen, mindigis tudtam. tehát eljött. ő is megmaradt. mindegy is. itt ez a tömeg, ami számít. és hogy mindig van újabb rajongó, újabb szerelmek jönnek-mennek. igaza volt neki is. mármint szürke arc. saját életét mindenki jobban ismeri. de több levél nincs.

váratni, várni. működik úgy hiszem. pedig szó sincs erről. csupán csak én voltam figyelmetlen. még jó hogy van ez az írás. méghogy magáért a műért ...kíváncsiság. z különben milyen csinos lett, magas, jóvágású. kövér fiú volt, testes, pocakos. bár eszessége, nyíltsága, mindezeket simán verte. hogy kinőtte. pocakot, testet. sose hittem volna, ennyire izgalmas fiú lesz abból az okos, közvetlen gyerekből.

nos, egyre siet előre az idő. fél 10 fele van, a koncert még csak most. egy hét után jogom van ennyi titokzatosságra. hogy nem tudja hol vagyok. nélkülözött 1 hétig, igaz, én is őt. be kell vallanom, elvoltam. nem hiányzott. tulajdonképpen ez is elgondolkoztatott. bár írtam régebb is erről valami versben. nem új. ma elmondtam neki mikor hazajött. mostanában külön utakon járunk. általában így esik. azt mondta, igen, lehet hogy nekem egy egészen új életet kellene kezdenem. de amikor ilyet mond, furcsa az arca. mégiscsak szeret. gondolom. kérdem is?

imádom a fiatal fiúkat. 16 év? 18? vidámság, jókedv, az egész élet előttük. csupa jóképű kamasz. közvetlenül előttem is olyan ismerős arcú fiúk. egy barna rövidhajú, meg egy szőke, hosszabb. előző vékony, utóbbi erősebb alkatú, igen izgalmas, tisztaszemű. félretette előttem székét, hogy lássak. néha hátranéz, figyelmes. imádom az értelmes, érzelmes, intelligens fiúkat.

bajban ismerszik meg az ember. kt nem bánom. ha nem jelentek, nem lesz. ha igen, úgyis. így legalább kiderült.

néha úgy érzem, szerelmes vagyok, mindenbe, emberbe, férfiba, nőbe. persze más, mindent azért nem kéne szerelemnek hívni. főleg ha csak arcokat, karaktereket figyelek. ez olyan amikor azt mondom, szerelmes vagyok fénybe, sötétbe. mert hogy lehetnék fénybe, sötétbe szerelmes.

jó ismeretlennek, titoknak, semminek lenni. valami nyulacskának.

miközben magamba szívok arcokat, tekinteteket. mégis az égbe lennék szerelmes? holdba? csillagokba? hülyeség.

istenek attól még velem lehetnek. meg fogom csinálni. meg tudom velük csinálni. egyedül nem menne. sz feje van előttem. szeme, nézése. meg fogom írni, mondtam. és sikerül. sikerülni fog.

néha hátranéz a szőke fiú. különös tekintet. szinte mintha hozzám is tartozna. egyszerre csillog, kacag és komoly, tele életerő. valami bizonytalanság. egészen szórakoztató, szinte nem is unatkozom. már úgy értem, hogy nem vagyok egyedül.

a 16 év bizonytalansága. 16 évesnek lenni.

mondtam már? imádom az okos, szép fiúkat. az érzékeny, okos és szép fiúkat. ez a fiú mindenesetre már része életemnek. egy emlék. ismert volna? a kamaszok 2-3 év alatt kicserélődnek. egyes típusok egyáltalán nem felismerhetők. csak a szemükben van valami ismerős. én nem ismertem volna fel?

kacag. folyamatosan csipkedik egymást társával, aztán hirtelen komoly. igazi kamasz. mint az éghajlatváltozás. az inkább csak lidérces.

16 éves fiú, az élet, a nagy szerelem, szerelmek előtt.

milyen őszinte is egy ilyen fiatal fiú. nevetésében egyszerre valami pajzán öntudatlan erő, és visszafogottság. bátorságában, félelmében, tudatlanságában, boldogságában teljesség.

tehát ma éjjel fogok hazamenni. inkább csak az, nem tudja hol lehetek. ilyennek is kell lenni. ettől nem fog jobban vágyódni utánam. sem hiányozni jobban nem fogok.

szürkearc közben lekerült fentről. a végénél, tapsnál. hogy köztük, úgy értem köztünk, hogy ne fenn. ne egyedül.

itt előttem a fiú már egészen bátor. egyre bártabb. olyan ami természetes. semmi erőlködés, tettetés, ilyesmi. mellé ül közben egy kis szőke hosszúhajú, kedvesarcú lány. barátnőjét még közvetlen mellettem megcsodáltam. hibátlan arc, vonások, egészen rövid, sötét haj. a fiú a kedvesarcúhoz szól, az vissza kissé szégyenlős, ártatlan, mint aki meglepett, de azért igyekszik nem adni alább a bátorságnál. aztán nem figyeltem tovább, elengedtem őket. nemsokára felálltak, el is mentek.

jó ennyi fiatal, boldog, sugárzó arcot látni.

gyalog mehetek, tehát nem kell sietnem. semmi kötelezettség. még mindig nincs vége a napnak. előreláthatóan úgy tűnik, nem indulok még.





Esztergom-Kertvárost elhagyva, visszafele út




délután, díjátadó buli után. boldog vagyok, boldog lehetnék. írásos pályafutásom elején mindjárt két díj. persze azzal amit Lázár Ervin is kiszúrt. az ő szeme is éppen azon. 2003-ban. milyen sok év. és azóta nem tettem érte semmit. nagyapóért. pedig már akkor mondta, járjak utána, az bárhol megjelenhet. dehát mikor? más idők jártak rám akkoriban.

nos, képzőművészet kategória 2. díj, abban mellesleg amiben profi lennék, ugye, a lehető legmagasabb egyetemek, és hát azokon is régen túl, már nyulacskáék, s miegymással, másokkal. és éppen író, novella elbeszélés kategóriában 1. díj. Nagyapó sárga botjával. akárhogy is ez azért örömmel tölt el. úgy érzem most megint, mint ahogy gyakran az utóbbi másfél évben, mindenkit szeretek. hogy képes vagyok sugározni az emberek felé ezt a szeretetet. de legjobban azokat szeretném szeretni, akiket életem során valaha is megbántottam. aki bántott engem, azt is szeretni.

és még szóba került a kiadás is. igaza van Temesi Ferencnek, épp imént olvasom új könyvében, ugyanaz a könyv, melyből három fejezetet frissen, még az írás készülő fázisában volt szerencsém olvasni, hogy a dolgok nem a művekben magukban, hanem a díjátadók hátterében, a bulikon, beszélgetéseken dőlnek el. hogy mindennek veleje, mozgatója a kapcsolat. hogy az embernek érdemes szavát, hangját, száját is kinyitnia. tegnapi nap a bizonyíték, hogy némely emberrel ez mennyire megy. mással kevésbé. a mosoly sem kevés, és amit ki nem mondunk, azon nincs is mit megbánnunk. és mégis. kevés.

Füst Milán, Látomás és indulat a művészetben, ezt itt mind nem írom meg, talán igazolja, mi is történt közben, a visszautazáson. Marion, azaz Maja és újságíró barátja, meg én. hármasban a vonaton. az újságíró, aki kérte ímélemet, mint ahogy mindenkitől kérte, én nem írtam le övét. de a Marioné megvan, a kapcsolat él.

különös, azért ennyit még megjegyzek, Maja éppen váratlanul lepett meg, úgy érez munkáimmal, írásaimmal, nyúlmesék, akárcsak én. hogy neki is a többi mese az, ami nyulacska, ami megérintette. valami más, érintetlen, eredetibb világ, mondja. ami nem azt jelenti, hogy jobb, de innen is igazolódik, rosszabb sem, ezeket teszem hozzá most én gondolatban, mint a Nagyapó meséje. annak nyelvezete hagyományosabb, naturálisabb, földhözközelibb, és nagyapóról, emlékéről szól, egy falusi, békés világról, ami otthonról hozott, amiben nyuszi inkább csak mesélő, szó mi szó, kevésbé szól róla, mint ahogy nem is akart volna róla szólni, hisz ott minden csakis nagyapóért, míg a többi nyulacskáról magáról, itteni kudarcairól, megpróbáltatásairól mesél, vallomások nem szokványos nyelvezet és környezetben. valami amiben utat mutat, miközben maga örökké el is veszik benne. egy önmagára mutató, kissé abszurd világ, kiforrottabb és ügyetlenebb tanulságokkal.

s milyen jó, hogy magától alakultak így a dolgok. rózsaszín nyúl egyben kilökte magából nagyapót, miközben kiemelte, magasabbra is helyezte. tollinga is közrejátszott, segített ebben. hogy amit csupán érzékeltem, de nem léptem, tettem érte, az valójában is megtörténjék. és nem utolsó sorban ami mindezekre igazolás, hogy hiszen nagyapó a könyv kedvéért lett az eredeti nagyapóból nyusziapóvá, nem csoda, hogy kilógott közülük.

még mindig ugyanaz az indulás




ma, ami szintén tegnap van, nyilvánosan fogok felolvasni egy részletet Nagyapó sárga botja írásomból. ez fog könyvbe kerülni. kiválasztott mű lett, talán díjra jelölve? nem tudom. az kicsit bánt, hogy csak ilyen kis terjedelemben jön le majd, hiszen valójában ez is csak egy részlet a teljes novellából. betét. és mi lesz a többivel? a többi nagyapóval? mégis ha már megjelenik, egyben lenne jó látni. tudtam. mindig tudtam, hogy nagyapó nem halhat meg. és így most már örökké élni fog. ha én nem is. ő igen. éppen akkor kezdhettem írni ezt a naplót, amikor Esztergom-Kertváros előtt nemsokkal lehettünk. addig ábrándoztam, nézelődtem, olvastam. jaj borzasztó, hogy én mindig írni szeretek jobban. hát csoda-e, hogy nem vettem észre, éppen az egyetlen állomást, melyen szállnom kellett volna. végállomáson eszméltem fel az írásból, már késő. de nem estem nagyon kétségbe, megbeszéltem a kalauz és vezetővel, lennének-e oly kedvesek, megengedni nekem, egyet visszamenni, merthogy mi történt velem. persze, semmi akadálya, válaszoltak készséggel, és hogy negyed óra múlva éppen ez a vonat megy vissza. ha akarok, benn is maradhatok. aztán a vezető megjegyzi, pedig sokat álltak ott. mondom igen, az mind lehet, csakhogy én elkalandoztam, valahol egészen máshol jártam, éppen abban az időben. mosolygott. elmélázgattam, egyedül vagyok a vonaton, tiszta, modern vonat, igaz, még semmi nem működik rendesen, új, sem vécé, sem semmi. bár egy különleges hengeren láttam a feliratot. mondjuk én amúgy se használtam volna, sokáig bírom visszatartani. mint mindent. általában mindent sokáig tudok visszatartani. ami persze nem jó. dehát ki tudná ugyebár nálam jobban, éppen nekem mi a jó. nos, lehet hogy rámzárták az ajtókat is? hogy olyan nagyon biztonságban vagyok? most már hozzájuk tartozom, a vezetőhöz, a vonathoz, a kalauzhoz. aki aztán leszállt. mindketten leszálltak, persze. különös, mintha légkondi is lenne. vagy csak képzelem. mindenesetre nincs már az a fülledtség. csak finoman hűvös. persze kint süt a nap, éppen ki is mehettem volna, negyed óra. de én írok. mert most én a vonaté, a vonat enyém. az írással. mi most mind összetartozunk. na és milyen biztonságban... a vezető fülke mellett, közvetlen. a jegy miatt is, de az most más. ilyenkor érzem jól magam, amikor nincs jegy, csak szeretet, mosoly van. imádom amikor a kalauz is, vezető is ember.

szóval várok. a visszaútra. és hogy mi lesz ma. még milyen hosszú is ez a nap. délután, este... éjszaka. ki tudja? meddig tart ez a nap. most az jön a füzetnaplómban, merthogy mindezt valóban tegnap írtam, jó lenne elkezdeni már ezt a nyulacska blognaplómat is. ha be tudnék lépni. pedig már régen akartam, aztán csak nem ment. lett a nyúlregény rózsaszín nyúllal. lehet hogy ez is éppen így kellett. hogy az a múlt, ez jelen. az emlék. s nem is napló. azaz igenis, de más. emlék magamnak. valami, hogy ne vesszen el. na de ez itt, mind ami ma.

nem voltam bezárva, fiatal pár száll fel a vonatra, még mindig sok idő az indulásig. vagy inkább nem is sok. leteszem a tollat, várok. figyelek és várok.

Esztergom-Kertváros felé, Tollinga díjátadó



ma, azaz ez már tegnap lesz, utazom tehát Esztergom-Kertváros felé. kellemesen fut végig vállamon-nyakamon-tarkómon a friss levegő, inkább csak hűvös, mert benn meleg, fülledtség. de ez csak később, a légkondi ugyanis nincs beüzemelve, vagy működöképtelen, döntse el ki, mindenesetre kezdeti nehézséggel, ám készséges, igen rokonszenves kalauzzal. egyetlen szóra rohan kulcsért, nyitogatja szerre az ablakokat, miközben csurog arcáról a víz. mellesleg a működöképtelen légkondi is a kedvemért, ugyanis általában allergiát kapok tőle. érdekes egybeesés, most indul útjára először a Margit hídról a MÁV vonat, ahogy én is először az említett Kertvárosba, írói karrierem, és itt most semmi irónia, bíztató indulásával.
szóval itt üldögélek, Temesi új könyvével, a könyvhéten kaptam tőle ajándékba, imádom ezt a nagyvonalú gesztusát, hogy imádom rossz szó nyulacskától, egyszerűen csak meglepett, jólesett. és hogy mostanában érdeklődik, foglalkozik velem. mint ahogy nemrég az az árgus szerkesztő fiú is, olyan szimpatikus volt, átnyújtott nekem egyet a költészet éjszakája napokon, kicsit zavarba jöttem, hogy nekem, de aztán láttam, mindenki más vehetett, szabadon, persze nem biztos, hogy észreveszem, vagy éppen akkor van bátorságom, néha egészen elszállok, mintha ott sem, bár megesnek rossz pillanatok. de így, különben is van ahol nagyonis van bátorságom.

olvasgatom tehát ezt a könyvet, simogat a levegő, és szinte mozdulatlan, belesimulva, miközben azon veszem észre magam, csókolózom. valakivel, nem tudom kivel, arca nincs is, vagy összemosódik, több arc, mindenesetre meghatározatlan, csak egy biztos, jó. különösen kellemes érzés. olyan nyugalom, langyos, összefolyva levegővel, csókkal. mintha személy nem is, csak a csók. de pontosan érzem a nyelvet, illatot, szagot, valami olyan amit szeretek, bár nem tudom mi, tehát ez sincs, azt sem test-e vele, csak a csók. behunyom szemem, mindez mintha végtelen. 1-2 fiú jut eszembe, ki lehet, kibe lehetnék szerelmes, esetleg ki az aki viszont, vagy vagyok is, szerelmes, hogy kibe, ez is olyan végtelen, meghatározatlan, mint a csók, mert senki sincs aki éppen testközelbe számítana, javítok, több fiú is jöhetne számításba, egészen különös arcok, ha éppen el kezdenék gondolkozni, de általában amikor spontán, csak 1-2 az ami előjön. nos mindezek az arcok is csupán képzeletben, jönnek-mennek, váltogatják egymást, az az 1-2 marad, valami állandóbb. azonban kell hogy lássam is időnként ez arcokat, hogy megmaradjanak. előjöjjenek. igen, létező emberek ezek, éppcsak tőlem függetlenül. annyi közöm van, hogy néhány köszön is. vagy kedvesen csak mosolyog. vagy valami más. bár a napokban történt velem valami kellemetlen is, de erről most nem tudok beszélni. nos általában van valami halvány közöm ezekhez a fiúkhoz, de előkerülnek olyan arcok is, melyekhez csak emlékek fűznek, semmi szerelem ilyesmi, pl. egy régi tanítvány, egy ismerős arc, valahonnan, talán olyan tanítvány, aki közben kikamaszodott, esetleg már semmihez sem társítható, már nem felismerhető, de a vonások, csak a vonások emlékeztetnek valami ismerősre. van hogy egészen férfias fiúvá változnak, 1-2, néhány év, és akkor nézem, bámulom. ezek a fiúk azt hiszem kedveltek engem. a legintelligensebbek, legjobb fejek köszönnek is. mosoly, vagy csak a szemben valami izgató, ismeretlen, valami ami csak ezeknek a fiataloknak van. lányoknak, fiúknak. valami múlt, közös múlt kacérsága ez, valami egyezményes huncutságé. különös nézni, hogy kinőtték magukat.

nos vissza szerelem, csók, megtörténik hogy valakivel levelezőviszonyban vagyok az arcok között. van hogy személyesen nem érintkezünk, vagy éppencsak egy hang, az említett köszönés, mosoly. amikről beszéltem. van hogy az se, csak valami megfoghatatlan vonzás. valami ami közel tart. a találkozás személyesen azonban ritka. vagy ha megtörténik, azokkal inkább természetes, baráti. nos ilyen hogy hús-vér kapcsolat, szinte elképzelhetetlen. vagy mégis? valaki nemrég azt mondta, talán a múlthoz képest, húszéves kori énem, nyitottabb vagyok. hogy ezt érezhetem, valami ilyen történhet mostanában velem. nos az ímél, szkájp, előfordul. de személyes beszélgetés szinte kizárt.

nos itt a csókolózás között, semmi többre nem jutottam most sem, a beazonosítást illetően, talán mert nem akarom. talán mert a játék erejéig kellemes, a megnevezés lebontaná ezt a varázst. nos, szájban vagyok, szájjal, akárha testben. langyos, összefolyik minden. a tárgyak, az ember, a simogató levegő. igen, mégis egy kicsit közelebbről, ez a két arc van, egyik amelyikbe hiszem hogy szerelmes, másik amelyikkel valószínűbb, hogy csókolóznék. azaz akivel éppen meg is történhetne. ami nem történhet. ártatlan arc, talán igen, ő az aki szeretne. azt hiszem, csak olyan emberrel csókolóznék, bármi ilyesmi, aki szeret. valami megnevezhetetlen. vagy valami olyat érez, amit én. talán. de ez sem biztos. nem tudom. akiről sugárzik, hogy mindent adna. értem. akinek jó adni. úgy értem jó neki, hogy adhat. észrevétlen. mindenesetre az akibe hiszem hogy szerelmes vagyok, vagy inkább hittem, nem tudom, azt hiszem ezek itt mind csak múlt idő, emlék, szinte biztos, hogy nem jelentek semmit neki. bár ez is csupán érzés, tudatalatti, s talán ezek az igazak, egyszerűen csak nem szeret. talán mondta is, de nem hittem akkor. ez is tudatalatti volt, valami más, az előbbivel nem ellen, mégis mentségem rá, folyton nekem üzent. valami rejtett tudatalatti? vagy valami szándékos, nagyonis tudatos? belőlem élt, írt. másnak. azt hitte, másnak, másért. de szinte minden egyes szava az én jelzésemből, érzésemből, szavaimból. tagadja. önmagának leginkább. vagy inkább csak nekem. játék? túl vagyok már azon a ponton, régen már, hogy mélyebben kutakodnék. meghagyok mindent úgy ahogy van, amennyire látszik. szeretem ha a dolgok maguktól esnek meg velem. amikor nem tudok semmit. előre. amikor minden olyan érzéki, és olyan természetes. semmi tettleges, vagy tudatlagos.

nos megtagadott, mert nem szeretett. mert valójában nem tudta, szeret. és ez így van jól. nagyon jól vannak a dolgok mindig ahogy éppen vannak, történnek. véletlen játék részei vagyunk mind.