2008. június 29., vasárnap

véletlen? egybeesés? Rózsaszín hús - Üveghús

valami emlék

* üveghegy? nincs semmi csak a puszta hús. hogy legyen a húsevőknek.

csödö: meg valaki nemrég aberráltnak állított be, aztán utána tolt egy szmájlit
csödö: nem pergett le előttem egyszer sem az életem
jt: magam vagok. nagyon. hagyom.
csödö: még szerencse, hogy olyanom (ma) nem van
csega: senki sem tökéletes. Ma bárkivel szóbaelegyedek, szerelmi gondja van. F*ck!
csödö: nem vagyok magam. nagyon.
senki: naploókba olvastam,cseteltem. szeretőm nincs.

ma...talán holnapig még van néhány percem.
alighogy kigondolta, hirtelen sötét lett. furcsa hangok, és valami tompa ütést érzett.
egyedül őt ne támadd… voltak utolsó gondolatai.

folyt 09.-én

nem tudja hogy került oda. fehér minden.
pedig emlékezett a buszra és a koppanásra.
mindigis fehér falakat kívánt maga köré, amiben semmi. de itt fal sincs. csak a puszta fehérség.
nem érti hogyan, mindenütt papír. fehéren szállnak azok is, és tollak. mennyi toll. mindigis gondja volt a tollakkal. rengeteget írt, azok meg folyton kikoptak. már halomnyi üres tollak otthon mindenütt. de itt érezni a friss szagokat.
nem volt ereje felvenni már egyet sem. nem tudott mozdulni.
akkor egy hang kezdett benne beszélni.

„soha nem akart semmit tőled. nem akart többet, mégha érzett is. semmit nem akart elvenni magadtól. csupán múzsája voltál. persze eddig nem tudtad mi az, hogy múzsa. hiszen mindigis csak arról tudtál, amit átéltél. neki csak a hited kellett. az adott erőt. egyetlen amiért érdemes volt. nem vágyott másra, mégha fájt is. és akkor volt az a mára már valóságból álomba emelt bizonyíték. egyedüli, ami akkor még valóság. volt hogy próbált neked erőt adni. amikor nem volt. neked is volt ilyen. hogy sírtál. ennyire futotta erejéből. biztosan semmit nem jól csináltam, hogy minden így visszájára fordult. nem volt sok esélyem. ha körülöttem szétnézel. biztosan semmit nem jól csináltál, hogy minden így a visszájára fordult. nem volt sok esélyed. ha magad körül szétnézel. múzsám. bűn volt hinnem, hogy megmaradhatsz mindörökké? azt hiszed bűn volt hinned, hogy múzsád örökkévaló? szép lett volna. és az az erő, üde friss, mindig mosolygó, és mindig szomorú, ma fájdalom.

Anna. tudod te miért lettél Anna? még kamaszodó lány voltál, vagy kisebb. akkor érintett meg, az üres spré flakonok, amikor osztályoztál, és nevet adtál. Anna volt a kedvenced. meg Virág. Anna maradt végül, de ez később. talán már kamaszkor végén. Anna volt az a sötéthajú, tán szürke, állig érő egyenesre vágott fürtökkel, büszke, kék szemű, szeplős lány, akinek arca valahogy megmaradt benned. az ő lánya volt. akiről még beszélek majd. emlékezni fogsz. tudom.”

kihez beszélek? kihez… szólna. de nincs erő. a hang nem felel. eltűnik a fehér semmibe.

„…igazából párodat szeretted, mindigis ő volt melletted. látta rajtad, s megkérdezte, te mindig őszintén válaszoltál. túlleszel rajta, mondta most is. hallod? ugye érted. túlleszel ezen is. ez csak egy epizód életedből. ezt is ő mondta, aztán megreggelizett, s kiment a szokott helyre. süt a nap. reggel még ágyban közölte veled, emlékszel? mindig így tesz, előre sose mond semmit. cinkos mosollyal közelebb húzódott, és kijelentette, szabad napot vett ki. épp mikor megsimogattad volna sajnálkozva hogy már megint mennie kell, talán csörgött is, az idő, de nem, mondta, tehát nem kell mennie. hívott téged is, mint mindig, csakúgy ahogy mindennap megkérdezi, mész-e valahova. nem, mondod, általában, dolgod van, és mostanában a vásárlást is hanyagolod. a számlák sincsenek befizetve. ma se, tegnap sem ettél. ma se mentél. írnod kell, mondtad, pedig nem tudsz írni. ha majd befejezed, gyere utánam, mondta. de ő is tudta, s te is, hogy nem fogsz menni. szeretnél kint lenni, napfürdőben. és nem lehet. itt kell feküdnöd. ebben a fehérségben.”

„…akkor oda nem szabadott volna beírnod. oda, ahol pontokkal van a neve. megtévesztő. nem voltál akkoriban túlságosan figyelmes. csak a verseket nézted. akár egy szakember. akinek semlegesnek kell lenni. bárhogy fáj például az a másik eset, a tegnapi. ami miatt ma meghalsz. nemcsak azért. őérte is, amit ott láttál. a kettő egyszerre volt, és sok. kettőt már nem bírsz elviselni. még ha hazugság is minden. ha annak érzed is, így kell lenni. sejtetted, hogy valami rossz árny, itt most megint a pontos nevű, figyelj, ne téveszd össze, itt most több dolog is együtt, mint egy daganat, ami sok helyről gyűlt össze. benned van, csak én most erőszakkal nyúlok belé, hogy érezz. persze érzéketlen vagy, kimúlt belőled minden, ami ért, amivel még élni. mégis beírtál oda. nem tettél különbséget. de neked nem szabadott volna. ha végignézed amiket addig tett. ilyen hibát még nem követtél el. sok hibát, végzeteset is, de ilyet még nem. még eddig sose bántad meg, hogy beírtál. mentséged, hogy azon az este vagy napon válogatás nélkül ami tetszett, beírtál. ahogy most visszaemlékszel, és akkor most ő, az a másik, aki mikor párszor felbukkant, azzal az ellenszenvvel, azzal az erővel, hévvel amivel nekedment, akkor mégcsak bambán néztél, mi az… miért… ki ez…még az elején sejtetted, érezted, tudtad, lesznek közöttük jól kimunkált, sikerült versei. még előbb, mint ami ma?tegnap kiderült. és tudtad azt is, hogy előbb-utóbb ez a pillanat bekövetkezik, hiszen itt egy szempont van, jó verset írni. az út mindegy hogyan, csak a szabályok legyenek jók, a hitelesség hanyagolható. azt ki is dönthetné el. utókor? közhely. vicc. nincs utókor. mindig a mában vagyunk. azontúl nincs más.
a testünk. mindigis tudtad pontosan, amikor józan, hogy ebben a kettőben létezel. de az egyik mindig a felszínen, másik bent. ott dolgozott. mindkettő hozzádtartozott, de nem fértek meg egymás mellett. külön kellett választanod. néha együtt jelentkeztek. ekkor érezted leginkább zsigereidben, hogy vagy. hogy te vagy. mégis csak ami fenn, azt szeretted kinn. azzal néztél szívesen szembe. azzal azonosultál bűntelen. kellett magadnak bűntelenséged. ami te, a többi, szeretted volna megtagadni. bár nem tudod, mi a bűn ha rólad van szó, mégis mindig bűnösnek érzed magad. magad körül pedig mindent pontosan érzel. néha homályosabban, máskor kitisztulva látod a bűnöket. de vigyázol, sose érhess hozzájuk. iszonyúan félsz, pedig szeretnél bűnbe esni. szeretnél élni. megélni valós pillanatot. mégis egy erős kéz benned mindig kinyúl. érted. visszahúz. boldogság és fájdalom. valamelyik. hangzott el tegnap is. nekem a fájdalom jut. ebben kell léteznem, ebben kell lakásom berendeznem, élhetővé tennem. mégis a boldogság képzetét engedem felszínre jutni. noha nem élem meg. mégis úgy élem meg, mintha megélném. mintha én csak abból állnék. érintetlen tisztaságból. boldogságból. mert amikor a bűn, a lecsupaszított test, a hús, az ördög ordítása tört fel, szégyenkeztél. égetett, és szenvedtél. a valóságától. sosem adott megnyugvást. csak kínt. pedig te szerettél volna élni. tisztán, napsütésben. álmaidban mindig egy kislánnyal sétálsz. mindenhová vele mész. szép, okos kislány. előbb kicsi, aztán közepes. sosem nő meg. tehát ez is hamis. képzelet, önös vágy. különben elfogadnád amilyen. egy másik ember. más mint te. tulajdonképpen nem is szeretnéd ha rád hasonlítana. azaz mindegy. tehát mégis igaz. te más vagy. de mi az hogy más? nem tudod. csak érzed. tehát hús szempontjából nem jelent semmit. és képes vagy a dolgokat úgy elfogadni, amilyenek. nem telepszel rá, csupán elvonatkoztatva, érintetlen valóságtól, képzeletben. csak ott birtoklod. teszed magadévá. valójában a dolgok létezése hiányzik. de nem akarsz birtokolni. és nem bízol a valóságban. semmiben ami látható. csak a láthatatlanokat engeded be. mégis örökké vágyod a lehetetlent. amit nem érinthetsz.
nos, igaz, egy idő óta nem követted. most megint arról a másikról beszélek. folytatom a szálat ahol abbahagytam. kellemetlen érzés volt. idegen, visszataszító. titkon megvetettem, és ugyanakkor féltem tőle. tudtam, hogy az ilyen erő, felettem mindig győz. az életben az eggyel szemben, az egy ellen, a több mindig győz. a több a másmilyent kiköpi. jó esetben. rossz esetben leköpi. ügyesen lavírozott, bevetett mindent amit csak lehetett. jó a képessége az asszimilálódásra. téged mindigis csak személyisége zavart. gyűlölete irántad, ami belőle folyamatosan sugárzott. nem tudtál mit tenni. tehetetlen szenvedted. nem szólhattál. belső hang soha nem engedte, hogy megtedd. neki egyedül nem. hogy miért… majd később... és ő ezzel a gyűlölettel kizárólag csak feléd. kiszemelt, áldozatnak vagy csak mert kellett valaki. olyan kellett mint te. hogy létezzen. és voltál te kéznél. igen, tudom. nem emlékszel, hogy bármikor hozzá szóltál volna. mégis mindig köpött. folyamatosan köpdösött rád szavakat. hogy mégis mivel válthattad ki. talán szerelmes volt. ó igen. a mókus. és minden akkoriban. ami most homályos. nem is tudod, honnan jelent meg, egyszercsak ott volt, és észrevetted magad, hogy rólad. nem értetted az okot. lehetséges ez? hogy ő azt hitte. hogy… talán igen. szerencsétlen egybeeseés volt. voltál. te csak sejtetted, bár meg se fogalmaztad, csak most hogy az okot keresed. igaz, ösztönös volt az, hogy nem írtál sose róla. szeretted saját világodat. szeretted külön világod. féltetted. nem akartad beszennyezni. de T egyszer a legnagyobb természetességgel határozottan jegyezte meg, s akkor megütötte füled, de akkor se vetted komolyan, igazából nem is válaszoltál rá, elengedted. talán igen, mondtál valamit, ez most kristálytiszta. hiába okos, ha közönséges. ennyit. valahogy életedben mindig akadtak olyan emberek, akik akkor is, ha néma voltál, és semmit sem tettél, bántottak. puszta lényed volt útban. zavaró tényező voltál. volt hogy hátad mögött zajlott, volt hogy szemedben. mindig így volt régen is emlékezz vissza. halljad meg hangom. most nagyon mélyről. emlékszel? egyszer volt egy lány, 19 voltál. évek múlva tudtad meg. akkoriban együtt jártatok magánórákra. véletlen egybeesés volt, hogy amikor az történt, éppen ott voltál. védekezésül, hogy a rátelepedő súlyt hárítsa, éppen mert te voltál ott, hát téged használt fel. mert téged mindig az ilyeneknek jól fel lehetett használni. kitalált egy történetet, mi őt menti, s mivel téged bűn, árulás, álnokság gyanújába kevertetett. pedig akkor néma voltál, mint akkoriban mindig. akkor ott sem voltál jelen, csupán fizikailag. cselekvő, gondolkodó éned zárva. csupán érzékelésed volt páratlan. némaságoddal. hisz az életről semmit nem tudtál, senkivel semmilyen viszonyban, zárt térben éltél. a tiédben. nem voltak kapcsolataid. tehát semmilyen történet nem volt. emlékszel arra az esetre? hogy magát mossa mit terjesztett rólad. évek múlva az egyetemen tudtad meg, amikor sorban történtek veled azok a dolgok. éppen akkor jelent meg váratlanul feltűnve, de amikor ott egyszer merted, megmerted tenni, akkor egyszer kemény, hogy védekeztél, nyilvánosan, egyáltalán hogy megszólaltál, elment magától. mennie kellett. úgy tűnt el, ahogy megjelent. szikrázott a szemed, úgy tört fel belőled akkor a fájdalom. hogy miért? hogy miért? még akik ellened is, és aztán végül kitöröltek, fejet hajtottak akkor. megviselt. hogy nem elég ami veled, még ott is. ő is megfordult. abból az életedből. napokig csak feküdtél aztán, sokáig tehetetlen voltál. most tudom ez igen mély sebből vérzik. egy lány akihez semmi közöd nem volt, de nem is volt annyira közömbös sem. kedvelted a magad módján, ahogy mindenkit általában akit nem ismersz. vagy ismersz. újra felidézem. ott akkor egyik alkalommal tanúja voltál véletlenül annak a kellemetlen esetnek, ami kivételesen nem veled történt meg, veled akkoriban ilyenek még nem történtek. akkor még láthatatlan kezek, vagy egy másik sors oltalma alatt volt helyezve sorsod, nem voltál magadra hagyatva. ez a lány igen, úgy gondoltad akkor. véletlenül voltál tanúja annak ami ott történt.de kitörölted magadból, mintha nem létezett volna. voltak ilyen dolgok aztán máskor is, amiket azért tettél hogy zavartalanul élhess saját világodban. ne tudj arról, ami idegen. ami nem kerülhet be, nem tartozik oda. ezeket lehámoztad ugyan magadról, de a sebek ott maradtak. olykor váratlanul törtek fel, de elfojtottad. mindezidáig, amíg írni nem kezdtél. de sose bántottad volna azt a lányt, azért is tettél úgy mintha nem láttad volna ott akkor azt. tabu volt magad előtt is, nemhogy kiejtetted volna szádon bármikor. és akkor évek múlva kiderült. hazudott? vagy neki hazudtak. ezt sem tudhatod meg, de nem is akarod. mert félsz. félsz hogy mégis ő volt, akit tiszteltél, akinek szüksége volt szintén hazugságra. neki harmadik személy előtt kellett menteni magát. tehát a hihetőbb, kézenfekvőbb változatban hiszel. hogy visszaélt némaságoddal. terjesztette rólad, hogy te voltál ki beárulta, azért kapta azt ott. amire ma is csak víziószerűen emlékezel. mintha csak álmodtad volna. nem hitted amikor láttad sem. tárgy voltál akkor ott. mozdulatlan, szótlan tárgy, mint amilyenek a tárgyak önmagukban. tehetetlenek a cselekvéssel szemben. aztán ott akkor folytatódott minden tovább. nélküle. az órának be kellett fejeződnie. te mint szorgalmas tanítvány, az óra fixkor járt le. ennek a lánynak pedig ott folytatódott, amikor te, ti, mert volt még, járt még egy fiú is oda, el. abból is lett valami grafikus talán. még ott. de te akkoriban csak tanultál. semmit nem láttál mást. embereket sem magad körül. nem beszéltél. magánórára akkor apád fizetett be. az ami ott akkoriban történt, éjszakai partik, mik voltak, neked fogalmad sem volt. amiben ez a lány részvett. ezek mind, nem emlékszel mikor pontosan, hogyan szivárogtak ki, hiszen nem jártál később se ilyen helyekre, ahová mégis, ott mások voltak. egészen más közeg. korodbéliek, mind fiatalok. de hallottad azt is, kiszivárgott, fogalmad sincs honnan, mégis valakik hozzád, neked beszélték, voltak lányok, akik ott lettek, azon a helyen felnőttek. ők is tanítványok voltak. nem volt tudomásod arról a rendőrségi ügyről sem, az is később, jóval később szivárgott ki, talán az az első mestered számolhatott be róla, aki téged odavezetett. de ez sem biztos, erre sem emlékszel. felesége rád féltékeny volt. ez tisztán megmaradt, pedig nem volt ok. egy diáklány voltál, akin segítettek. kulcsot is kaptál műteremhez, ez szúrhatott szemet. de lehet, hogy ezt is csak képzeled. aztán emiatt is kellemetlenséged volt. valójában mindenki félt hallgatásodtól. akkor sem, ma sincs semmilyen viszonyod ott senkivel. pusztán csak emlékek. ő viszont, már akkoriban, nem sokkal azután, halott volt. próbálkozott veled is, de te akkor semmilyen célzást nem értettél. mintha nem hozzád beszélnének. és később is csak az maradt meg, hogy kedvelted. tisztelted, igen. nem úgy voltál vele mint mások. ma persze más, visszagondolva. kicsit vicces is, kicsit komoly, de ezt pontosan tudod, csak nem szeretsz a magától értetődő dolgokról beszélni. brutálisan leegyszerűsítesz mindent, rózsaszínre, abból is a leghalványabbra, bábut csinálsz magadból, hogy legyen mit rángassanak, akiknek ez erre való. arról hogy ez neked tulajdonképpen előbb ösztönös, majd tudatos védekezés, fogalmuk sincs. szükség a minimalitásra, egyszerűsítésre, butításra. hogy ez honnan jön. van. végül ez lesz. kell neked, hogy megtarthasd magad bennük. de kijátszod is, kifigurázod, bár láthatatlan. mert így őszinte. hogy minden úgy ahogy bent. most tudatosnak látszik, mégis pontosan így él. te sem érted. így van jól. butítsd le minél inkább. akiket ez irritál, mindigis ellenségesen fognak kezelni, hiszen a rálátás, kifigurázás nem egylényegűen jelenik meg, sőt a felszínen nem is mutatkozik. csupán kifinomult érzékkel lehet rátapintani. ha már megvan, akkor működik. te viszont makacsul ragaszkodsz megmaradni ebben a világban. így is, úgy is, felvállalod. most már remegsz. és már túlvilágon forgatod eszelősen fejed kedvenc fotelodban, amikor megsemmisítenek. ezekben a pillanatokban. napokig nem eszel, nem mész ki, nem csinálsz semmit csak szenvedsz. másik világban vagy ilyenkor. most is. csak veszélyesebb. mert nem tudsz felébredni belőle. amikor az kövez meg akit szeretsz, akkor van, hogy meghalsz. semmit nem bírsz ki. valójában, ilyenkor. szeretnél igazából meghalni. de mindig, ha sikerül valamit falni, pár nap után szuszogsz újra, élet kering benned. sose halsz meg valójában. ez hányadik halálod is? kifullad a mesében a harmadik után, de nálad hányadik is? hányadik halálodat játszod el? játék. persze hogy játék, nemigaz? hiszen írsz. tudsz írni. és mégis halálodon ülsz, iszonyatokat élsz át, az csak a valamiféle csoda hogy írni képes vagy. pedig már régen nincs akit hiszel, akiért érdemes volt csinálni. régen megvet. most már látványosan is. tudom, igen, azért haltál meg. azért fogsz most is meghalni. látom, látlak, és te is tudod. nincs másik út már számodra. akárhányadik, egyik utolsó lesz. hogy ez? sose tudod. lehet, igen, ez. hallasz? folytatom ott ahol abbamaradt. a lánynál. próbálj még maradni. ezt még hallanod kell. volt ott az a rendőrségi eset is, amiről csak hallásból értesültél. ő akkor is, attól is megkímélt. mert te más voltál. ezt is később tudtad meg, amikor az a másik mester, vagy egy hívatlan vendég még nála az órán, mesélt. vagy más. nem emlékszel. letagadta, hogy te is, csakhogy téged ne bele, ne essék bajod. téged mindenki mindentől kímélt. emlékszel? sose ráztak bele a valós dolgokba. igaz, megpróbálták, volt aki, de rólad minden ilyen mindig is lepergett. te tudtad ezt pontosan, csak mégis úgy jártál, mintha alva. valahol jó volt neked így. nem akartál tudni semmit. ami a te világodon kívül esett. addig míg a sors meg nem rántotta kezed, és belevitt. erőszakkal. a legsűrűbbe. hogy tanulj. tanulj valóságot. hogy írj. azt akarta, hogy írj. és mégis ez a lány akkor milyen közönséges volt. pedig te hogy kímélted. milyen becsben tartottad a titkot. és mégis hiába. ő bemocskolt. abba taposott, ami számodra benned a legnagyobb kincs volt. miért? kérded ma is? mi volt a baja annak a lánynak veled? mi a titok? amit sosem tudhatsz meg. tán ő? a mester? hogy mégis? sosem tudod már meg. és azt sem tudod, tudja-e valaki is, a valóságot. vagy az a pár beavatott mind másképp tudja, hiszi. egyedül ő tudná, a mester. a második mester. aki már halott. magával vitte. ő is mosta volna magát? nem hiheted ezt. sosem hinnéd el, ha igaz lenne sem. aztán évtizedig néma voltál, tehát bárki bármit terjeszthetett rólad. tőled aztán nyugalommal tehette. hogy miért használt az a lány kimosakodásából téged, figyelsz? ezt még nem hallottad, fordulj még vissza. nem tudom, de te egyszer már nem bírtad, és mikor véletlenül ezzel a lánnyal és egy ismerőssel utaztál, aki mindkettőt jól ismerte, és a lányt szüleid is, mit sem tudva ki, mert még nekik sem árultad el, hagytad, hogy a lány kedveskedjen nekik vissza az ők figyelmességükre válaszolva. ott a peronon várva a vonatot. de a vonaton nem bírtad ezt a hazugságot. kifakadtál. persze nem beszéltél akkor sem értelmesen, mert már annyi hazugság, fájdalom volt. hogy nem lehetett egészségesen végigvinni.


most hogy túl vagyunk… hogy ezen is túl, lehet pihenni.

csakhogy tiszta víz ömöljön a pohárból. hogy is lehetne másképp és egyáltalán.

azt hitted csak provokállak, hagylak hogy szenvedj. hogy írhass. de ez sem igaz. hogy megkérdőjelezd azt hogy vagyok… fel sem merült hiszen nem vagyok.
te én vagyok… én te vagyok! érted? egy személy van csak. sűrű ködben vagy, igen, tudom. hiába nem beszélsz, látom a szemeden, hallasz, idegesen rángatózik. tested is remeg, bár jól álcázod. még most is képes vagy erre. akár nagyapád közvetlen halála előtt, amikor még odakapott, szégyellte, hogy bevizelt. hogy tehetetlen. te más vagy, neked ez a szép halál nem adatik meg. szörnyű kínok közt fogod bevégezni, kétszer is meghalsz, benne van tenyeredben. és ezt tudod. egyik halál nemsokára eljön. még nem, egyelőre csak szenvedés. van pár éved.

azt hittem, csak provokálsz, hagysz, hogy szenvedjek, hogy írhassak. de hogy vagy, hogy ezt megkérdőjelezd… azt hitte, csak provokál, hagy szenvedni, hogy írj. de megkérdőjelezni azt hogy van…

Anna! szól a hang, de ő csak forgatja a fejét, jobbra-balra, mint eszelős, mint eszelős. már nem hall semmit.
nem hall semmit.

erős hányinger jött, kínlódott, majd kiköpött mindent. ami benne volt.

hiába a fehér folyosó is, ami húzta, vonzta. a láthatatlan mélység. nem jutott ki. megállt a szíve, halott volt.

mindenért. mindenért neked meg kellett szenvedni. a levegőért is. ami másnak ingyen. neked az is életeden múlt, szerencsétlen kallódó álmodozó.

de hiszen én mindenkit szeretek, mindenkit aki rosszat is tett velem. ez kamu. hazudsz. gyűlölöd magad. amiért nem haragudhatsz senkire semmiért. mert neked mindig másnak kell lenni. pedig szeretnél visszaszólni, szeretnéd megvédeni magad mint más. amikor igazságtalan, amikor bánt. amikor fáj. és nem lehet. neked nem lehet azt amit más. gyűlölöd magad. gyűlölöd amiért nem haragudhatsz senkire. gyűlölöm aki vagyok. így hogy vagyok. hogy nem vagyok.
mindenkit szeretsz. és megbocsájtasz, és magadnak is tennéd, ha tennék. de senki nem bocsájt feléd kezet. elfordulnak a tekintetek, nem mosolyognak a szemek. késő beszélned. már nem ér. már semmit nem érsz. meghaltál. hát nem érted? nem érzed? hiába minden. hiába próbálkozol. hiába tartod görcsösen. nincs már semmi amit tarthatnál. hiába fordulsz kéréssel. visszataszító a szemed, ahogyan rájuk nézel. visszataszító a zavartság, ami feléjük tükröződik. egyszerre védekeznél, beszélnél, sírnál. nincs bocsánat. semmi nem segíthet. más vagy. te megbocsájtasz, mindig megbocsájtasz, akkor is amikor viszont kérdeznek tekintetek, sose fordulsz el. másságod kitaszít téged. hiába írsz. hiába beszélsz. és falak sincsenek. csak az űr. a semmi űr. ami még csak vissza se hangzik. csak belül hallod hangod. meddig…
--------------------------------------------------------------------

ez az üzenet várt egy este:

Megalkottam a húsomat üvegből is: Szeretettel meghívlak az Alkossuk meg jövőképünk-et című kiállításra, melyen a RÓZSASZÍN HÚS című üvegképemet is láthatod. A dolog érdekessége, hogy életem első könyvének (prózaverskötet) a címe is ez lesz. A könyvet nemrég fejeztem be.

A kiállítás vasárnap, 2008 március 9-én 19.00 órakor nyílik a VAM Design Centerben (1061, Bp. Király utca 26.) ........

Szerettel várlak!............ Üdv: Czapáry Veronika

következő üzenet 2008 04 24.-én:

Szeretettel meghívjuk Önt és kedves barátait/családját a Gesztus Fesztivál keretében tartott performanszunkra és az utána következő felolvasásra a SÍN Kulturális Központba, http://www.sinpage.org/ (XVIII. Lenkei út 17-19)

Czapáry Veronika – Makra Viktória:
V&V – A rózsaszín hús
Performansz: Péntek 19.00.

Írta: CzapáryVeronika
Tánc/Koreográfia: MakraViktória
Kellékek:
Üveghús(77x77cm)-Síküvegtechnika-készítette: CzapáryV
7 db Baba

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

egyszerűen csak hatás? tudatlan?

minden lehetséges. s hogy van-e, lehet-e bennem kérdés? első reakció, Czapáry életre keltette még meg nem jelent, az írás folyamatában idő közben eredetiből kihúzott arcaink szavainkon részlet-töredék írásom,

mely szöveg első ízben eredeti teljes terjedelemben a dokk.hu irodalmi kikötő honlapján lett közölve, a tenyérnyi magocskák 2 naplóban 2007.10.19.-én 18 óra 30-kor és 45-kor.*

---------------------------------------------------------------------------------

tény, hogy Czapáry Veronika, ha öntudatlanul is, performanszát ebből a továbbiak során felvázolt szövegtöredékem részletéből alkotta. szinte átdolgozás nélkül, minden mozdulat innen. aki látta, jelen volt ezen eseményen, ebből a szövegből a cselekménysort pontosan vissza tudja idézni.

Czapáry Veronika performansza szép volt. gratuláltam, hatással volt rám. egyediségét kiemeltem. még mit sem sejtve, hogy épp az én szövegemből, ami fél évig nála volt. legalábbis a hasonlóság egy az egyben. akkoriban, a 2008-as év elején kért tőlem szöveget, kíváncsi volt rám, meg szeretett volna ismerni, így történt, hogy éppen az arcaink szavainkon szövegem került részére küldésre. egy felolvasást követően, amikor is készülő első próbanyomtatású Rózsaszín nyúl 2003-ban összeállított könyvtervem is kérte. ez 2007 nyarán történt. hogy ennek mindenképp kiadó kell, és szerez. odaadtam. azóta, hagyján hogy kiadó, de se a könyvem.

idő közben elfeledtem a részére küldött írásom, annál is inkább mert a munkafolyamatban átdolgoztam, és éppen az a rész maradt ki a végleges változatból. nem találtam elég jónak, illetve kilógott a szöveg többi részéből. tehát a performanszot átélve se jöttem, jöhettem rá a kísérteties hasonlóságra, így nem tudhattam hogy éppen e kihagyott rész az ami Czapáry performanszát megihlette. csakhogy történt éppen a performansz ideje alatt, hogy visszakaptam tőle írásom. ráadásul olyannyira hatással volt rá (és itt most a szöveget illetően szinte mindegy is a tudatlan vagy tudatos cselekvés), hogy javítást, korrektúrát is alkalmazott, közben átültetve, teljesen magáévá téve saját performanszára szövegemet. figyelmemet innen már nem kerülhette el. pedig így utólag, mosolyoghatnék is. azt hiszem, ma már ha akarnék sem tudnék igazán haragudni. jártak rám ennél rosszabb idők is.

a továbbiakban rózsaszínnel szedem amivel bővítette a korrektúrát, a szövegrészlet különben a Rózsazsín hús, Üveghús című performansza cselekményét képezi.

arcaink szavainkon- részlet (eredeti első változatból):

„ma persze más, visszagondolva. kicsit vicces is, kicsit komoly, de ezt pontosan tudod, csak nem szeretsz a magától értetődő dolgokról beszélni. brutálisan leegyszerűsítesz mindent, rózsaszínre, abból is a leghalványabbra, bábut csinálsz magadból, akaratlanul, aztán mikor észreveszed, csak eszköz, jó eszköz, hogy életben maradj, kifigurázod magad. mégis mindig ő a menedék. ártatlanul kapaszkodsz belé, hogy legyen mit rángassanak, akiknek ez erre való. kell neked, hogy megtarthasd magad bennük. de kijátszod is, bár öntudatlan. így őszinte. hogy minden úgy kint, ahogy benn. most tudatosnak látszik, mégis pontosan így él bent is. te sem érted. így van jól. lehámozni mindent róla, így meztelen. Ez kurva jó

most már hagynom kéne, rosszul vagy, remegsz is. olyan, mintha megsemmisülnél. napokig nem eszel, nem mész ki, nem csinálsz semmit. szenvedsz. másik világban vagy ilyenkor. most is. csak veszélyesebb, mert nem tudsz felébredni. Ez az egyik világ másik világ tematikát jobban be kellene vonni ahhoz hogy ezzel dolgozhass.

semmit nem bírsz ki. szeretnél igazából meghalni,jaj jaj de mindig, ha sikerül összeszedni, valamit mégis magadhoz venni, pár nap után lélegzel újra. sose halsz meg valójában. ????? ez hányadik is? általában kifullad a harmadik után, de nálad hányadik már? hányadik halálodat játszod el? játék. Elég egyszer a halált itt leírni, nem kell többször persze hogy játék, nemigaz? hiszen írsz. tudsz írni. mégis halálodon ülsz, iszonyatokat élsz át, jaj jaj az csak a valamiféle csoda, hogy írni képes vagy. Ezt ha publikálni akarod ne írd le, mert akkor nem csoda, hanem elvileg természetes. pedig már régen nincs amiért hitted. hogyan hogy nem magadért küzdesz. magadért is, bár már nem érzed a kezet, noha érte a tiédet kinyújtottad. régebb, amikor ő volt bajban. mindig érezted apró rezdüléseit, gondolatát. vagy azt hitted. ma mindez távol. hiszen elmúlt, és nem bízol. nincs már az erő.

van hogy tanúnak kegyetlenebb csapás lenni, mint elszenvedőnek. évekkel később ismerted meg, milyen is a valóságban elszenvedőnek lenni. de kitörölted magadból, mintha nem létezett volna. voltak ilyen dolgok aztán máskor is, amiket azért tettél, hogy esélyt adj magadnak. időnként sikerült, máskor csak jobban bezáródtál, hogy kívül légy azon ami nem tartozik oda. ezeket lehámoztad ugyan, de a sebek ott maradtak. olykor váratlanul törtek fel, elfojtottad.

üveghegy? vagy a puszta hús. s a húsevőknek test. mindig is tudtad pontosan, mikor józan, hogy ebben a kettőben létezel. az egyik mindig a felszínen, másik benn. mindkettő hozzád tartozott, de nem fértek meg egymás mellett. külön kellett választanod. most itt miért a te formulád használod magaddal szemben? Ez tudatos? néha együtt jelentkeztek. ekkor érezted leginkább zsigereidben, hogy vagy. hogy te vagy. mégis csak ami fenn, azt szeretted kint. azzal néztél szívesen szembe, azzal azonosultál. kellett bűntelenséged. ami te, a többi, szeretted volna megtagadni. bár nem tudod, mi a bűn ha rólad van szó, mégis bűnösnek érzed magad. erről a pszichoanalitikusok jó sokat tudnának mesélni, hogy MIÉRT. körülötted pedig mindent pontosan érzékelsz. néha homályosabban, máskor kitisztulva. de vigyázol, ne érhess hozzájuk. iszonyúan félsz, pedig szeretnél bűnbe esni. megélni valós pillanatot, mégis egy erős kéz benned érted kinyúl. visszahúz. boldogság és fájdalom. Ez megint közhely mindkettő jó, de legalább valamelyik. neked az utóbbi. mégis a boldogság arcára a szeretet naiv képzetét engedni felszínre, noha nem éled meg, úgy élsz, mintha megélnéd. érintetlenség, dac, önérzet. ezt engeded. ezekből vagy. mert amikor a bűn, a lecsupaszított test, a hús, az ördög ordítása tör fel, szenvedsz. Ez a szenvedsz itt pont jó helyen van. Ezt eltaláltad. De utána a valóság használata már problémás attól a valóságtól, amit eltolsz. Milyen valóságtól? Melyik valóságtól? Ez megint az egyik máik világ problematikája amit én értek hogy járkál a kettő között az illető de nincs rendesen kifejtve. *itt megjegyzem, bár értetlenségét fejezi ki Czapáry, mégis a performanszban pontosan ezt a kettősséget alkalmazza sosem adott megnyugvást, csak kínt. pedig te szerettél volna élni. napsütés?

álmaidban mindig egy kislánnyal sétálsz. élsz *javítja ki, Czapáry ugyanis álmaiban egy kislánnyal él. én sétálok vele, ő él. teljes mértékben magára dolgozta át a szövegemet, amit a performanszában alkalmazott.

mindenhová vele mész, szép, okos. előbb kicsi, aztán közepes. sosem nő meg. tehát ez is hamis. képzelet, érdek? Na ne. Ezt tudjuk hogy hamis. Ez kiderül a szövegből. Nem kell külön kiírni. vágy. különben elfogadnád. egy másik ember. más mint te. tulajdonképpen nem is szeretnéd ha rád hasonlítana. vagy igen. mindegy. talán mégis igaz. te más vagy. de mi az hogy más? nem tudod, csak érzed. tehát hús szempontjából nem jelent semmit. és képes vagy a dolgokat úgy elfogadni, amilyenek. nem telepszel rá, ez megint rohadtul nem kell ide, a többi viszont nagyon jó és nagyon tetszik komolyan!!!! Ez a hús tematika nálam is állandóan előjön. csupán elvonatkoztatva. képzelet. ahogy birtoklod. valójában a dolgok létezése hiányzik. de nem akarsz élni nem bízol semmiben ami látható. csak láthatatlant engedsz. magadhoz mégis vágyod a lehetetlent, ?? amit nem érinthetsz. csalódott vagy, itt már túl soka sajnáltuk magunkat üres. tested felett lebegsz valami kitapinthatatlan egyensúlyban. Ez a sor nagyon szép”

*saját hozzáfűzött vagy kiemelt megjegyzéseim

a spanyolnátha 2008 nyári számára kattintok, s Czapárynál legújabban közölt írásánál újra belebotlom

„hazudsz, hogy életben maradj”

önkéntelenül is ugyanerre az írásomra emlékeztet. Utánakeresek:
csak eszköz, jó eszköz, hogy életben maradj…

feladom. Aludni kéne.

2 megjegyzés:

Veron írta...

Kedves Zsuzsa!
Itt van a performanszom teljes szövege, amin 98 ót dolgozom, és amit előadtunk, azért eléggé szemétség, így nyilvánoan a blogodon megvádolni és ha már tisztáztuk, akkor döntsd el légyszíves miért hgytad mégis fent, tehát a Rózsaszín hús teljes szövege, amire táncolt Makra Viktória:

"Anya, amikor megszületettem, tudod amikor megszülettem, húsom rózsaszínű volt, emlékszem, mindenre emlékszem Anya, a nem megtalálásra a köveken, hogy nem mondtunk ki semmit, ha neki mondanám, neki se tudnám mondani az elveszett történetet a nem megtalálásról tudnám mondani, mindegyik mondatomra úgy reagált, nem mondott ki semmit, a fehérség iderepül hozzám, szörnyűségesek voltak azok az arcok, a szeretkezés is, a csillagok alatti tájon átlátszó minden, nem reagál, tavak tétova hangjai, a szavak, az ébredés, arra vágyódik, hogy Anya újra magába fogadja és beszéljen a Meg Nem Érintettel, mégis mit szégyelltél benne, kiabálásokat a falnak, a hülyeségeket, meg mindent, amikor megérintve van, a telefonokat is, a csend végigvonul a tájon, az arcok, ő, a Meg Nem Érintett beszél, a meg nem emlékezés pillanatai ezek, amikor a kisgyerek, tudod Anya, mi egy szobában voltunk, te egy szobában nőttél fel vele, őrá emlékezünk, percek, órák, amikor megérintve van, szép köveken fényesek a házak, ahogy az ép elméjűek szoktak beszélgetni, mindegy milyen fényben, olyan, mint egy nagyon régi csalás, vissza kell oda mennem, undorodom tőle, meséljed, hazudnak, kérdezi, egy álom, suttogás és álom, hogy mindent elönt az álom, a laza kenyérszeletek ívei, a történetek, a szomorúság, a felfogott valóság, könyörgök, mondja a nevem, az élet, üvöltve kérdezi tőlem, miért élek, már nincs mit mondanunk egymásnak, gyenge voltam ahhoz, hogy maradandó sérüléseket okozzak neki, elmondtuk végre a halálokat és fehérség, minden mondatomat érti, hát persze, hátha egyszer, kislányom, belenyugszom a fájdalomba, iszom a mondatait, nem kell ütnöm az arcát, rémület megint, fehérség, ostoba falak, a halak közötti kék folyóban nem tudom megkülönböztetni, összeroskadok megint, kacag, nem jövök vissza, játszhat velem, ketten hallgatjuk a csöndet, a pókok sincsenek velünk, kristályos hallgatagság, jó abbahagyni végre, játszhat velem, mit akar ez, keze erőtlenül lefolyik a késről, semmire ne kelljen gondolnia, nem akar emlékezni, éltem az élő rendszerekben, az erőtlenül átcsorgatott szavak, csontok, oda akarok jutni végül, ahogy megjött ő is a bibliában, irtóztató árnya, törődött csönd, öreg szülők a házban, évekkel később a reggel, benne ragadok a fényben, a hangját hallom, megfojtották, kiirtották belőle a csöndet, fehérség, mondatai a fülemben, évekkel ezelőtt az arctalanság, nem érsz te semmit, a szavak, emlékezni próbálok, az árnyak, az élő rendszerekre, évtizedekkel ezelőtt a harmat, jó vele nagyon, szobákon át ráncigál, kitép a fiókból és megver, agyamban a mondatok, végigvonszol, egyetlenegy hely, hajamat markolja, ráncigál jobbra balra, a hajam csomókban hullik, aztán a reggel, miért nekem kell összeszednem a hülyeleány hajtincseit, a mozdulatokat sárga fényből varrták, összeroskadok, évekkel ezelőtt másban látom meg arcát, gondolkodom, biztosan tart az alámerülés, nem bírom tovább, mondatai által a csönd, nehogy elfelejtsem, a vele töltött évek is, halkan beszél, húsom rózsaszínű, a bőröm is, azt suttogja ez már az éter, az önsajnáltatás kényszere, hazugság, és álom, hogy rosszul vagyok, az összeroskadásé, mindegy, nem érdekli, simogat, aztán kitép a fiókból és megver, a pókok, harmatos könnyek, kiáztatja a föld is, milyen lenne ha ez nem lenne, ha ez is közhely lenne, beissza, értelmetlen, némaság és átok, csak annyi, hogy a levegőbe beszél, nem szól hozzám, a rendszerek átka, keringenek, jó kedvesnek lenni, sárga fény, én lettem árva rózsaszínű hús, a hülyeleány hajtincseit kimossa a föld, a nevem itthon a családban, nincsen benne több fény, sóvárgok, aztán az alkony, nem leszel jó, a hajamat simogatja, szép vagy, nem lehet kitépni, így járnak ők, kellenek az éjszakák, a végtelen áramlás, könnyeimet kimossa a föld, fogja a kabátját és elmegy, lehet így élni, ömlik alá a fény, sós lesz az álom, a Meg Nem Érintettel ketten, az esetleges kárhozat, kiúszunk a földből, merül fel bennem a gyávaság, az ismerős kényszer, visszahúz az érzés, gondolatok, a szél beszél, nap, az idevezényelt fehérség, a legyező, toll, a könyv és a táncosnő, a fehér papírlap nevű kísértet, üveglap alatt olvasni, nem kell többet az éjszakából, ez a kijelentés persze arcokat akart és arcokat kapart, a fehér éjszakából, a távolságból, a darabjaira széthullott test, évekkel ezelőtt a pókok, ma nem tudom hová, kimondja a kérdést, kislányom, kislányom, hogy fogod azt a kést, szelíden hozzám ér, enni ad és idegen, a Meg Nem Érintettel beszélget órákon át, haját fésüli a tükör előtt, húsa rózsaszínű, keze erőtlenül lefolyik a késről, átfolyik egy másik valóságba, a Meg Nem Érintettel naphosszat ketten, az arctalanság ne jöjjön, csak az ne, amikor nem érzek semmit, a látomás, nappalok, szállást ad nekem és enni, ne kelljen gondolkodni, kérlek, a kérdés, az évek, nem lehet így összeszedni, beszélgetni, a darabok, ölelj át, szeress, szeress, a semmi parttalan hangjai, végigvonszol a tájon, az egyetlen egy hely, ahova te vagy bezárva, a falakon át, elbújtál, a hajamat tépdesi, megvagy, csomókban hullik, és üvölt, miért nekem kell összeszednem a hülyeleány hajtincseit, emlékszik rá, a mondatok utáni csend, ünneptelen létben a hangok, most születtem meg. "

szerintem kurvára semmiféle hasonlóság nincsen közötte, hacsak nem az hogy magyar nyelven van mind a kettő!!!!!!

becsey zsuzsa írta...

Az ember idővel megtanulja, csak olyan hangnemben lehet az emberekkel beszélni, amilyenen ért.

Drága Veronika, csak a hülye nem érti, meg aki nem akarja, hogy mit jegyeztem itt fel. Azért persze az ember nyugodtan kimondhatja: nem szeretlek. Legyen ebben a naplóban is legalább egy feketén-fehéren kimondott szó. Egy embernek, ha bántották, elemi joga érezni. Nincs ebben semmi különös vagy meglepő. A múltat pedig ha kitöröljük is, emlékezetünkből nem irtható ki. Legalábbis a magamfajtáéból, amelyik még aránylag egészséges.
A többi itt, nyugodt lelkiismerettel állíthatom, nem szorul magyarázatra.
Ez egy napló. Csak azt végzi, ami hivatása. Még ha változnak is a dolgok, átalakulnak, akár bennünk is, attól még ami történt, megtörtént. A múlt rögzítve. Attól persze még vannak életünkben olyan dolgok, melyeket szívesen kitörölnénk. Mint például ezt is. A „lopás” kifejezést úgy látom, magad sem bírod törölni emlékezetedből. A témát viszont rég lezártam, bár kétségtelen, bőven lenne mondanivalóm, nem kívánok többet foglalkozni vele. Azt hiszem, érthető.