Régen voltam ilyen rossz passzban. Pedig annyi szép dolgot tettem félre a naplóimban, hogy csak holnap, hogy csak ma, hogy éppen csak beírni. Aztán sem ma, sem holnap nem számoltam be mindazokról, amik örömet szereztek, ami szép emlék volt. Amikor jók voltak velem. Minden erőfeszítést, minden megmozdulást értelmetlennek találok. Nem fogytak a Láncszemek, tulajdonképpen senkit nem érdekel semmi. Most már az előtérből is eltűnt a könyv, a plakát is, és ki tudja, valahol rejtett polcon vagy raktáron alszik. Azt sem mertem megkérdezni hol vannak. Ha az emberre nem figyelnek, nem foglalkoznak vele, hiábavaló bármilyen erőfeszítés. Néha az az érzésem, a saját kiállításomra sem megyek el. Egyszerűen nem lesz erőm. Teljesen összetörtem. Az írók boltjából sem fogyott egy könyv sem, a többi boltból sem kaptam semmilyen pozitív visszajelzést, hogy emberek vettek volna, érdeklődtek volna. Ki tudja a kiállításra is jönnek-e emberek. Hiszen megfelelő szakember sem avatja be a nézőt egy olyan helyzetben, amikor elengedhetetlen a szakmai bevezetés. Mi lesz velem, mi lesz a Láncszemekkel, nem tudom elhinni, hogy feladtam. Nem hiszem el, hogy képes leszek előkészületlen kiállni a munkáim elé. Hogy ha jelen is leszek, úgy leszek ott mint aki nincs. Egy áttetsző foltot látok magam helyett a helyszínen. Nem tudom, hogyan leszek képes mindezekkel a súlyokkal kiállni. Amikor egy toll vagyok csupán, leheletnyi árvalányhaj. Hiszen beszélni kéne, ki mondja el, ki tudná helyettem mindazt, amit egy év alatt tettem, hogy végül megszülessenek ezek a képek, ez az összetartó csendes, zárt világ. Nincs erőm beavatni mást, aki megtenné helyettem. Pedig lenne emberi lény, pontosan tudom, lenne aki ért. Akinek beszélni sem kéne. És mégis. Nincs erőm felkérni senkit sem. Miért vállalná bárki is. Miért lenne éppen megfelelő ember bárki is. Szinte biztos vagyok benne, magam sem fogok beszélni. Talán ha éppen akkor abban a pillanatban jó időben megszáll egy lélek. Talán megszólalok. Aztán a plasztikáimmal sem foglalkoztam, valójában nem is készítettem elő. Csupán a fotók, szövegek voltak előttem, aztán az sem. Nem is tudom, olyan értelmetlen minden.
Friss, mondta a régi hölgy bátorítólag a boltban, még nem figyeltek fel. De arca már nem a régi volt. A sikertelenséggel nem bírok szembenézni. Azt hiszem legszívesebben soha nem mozdulnék ki a négy fal közül. Itt élném le maradék életem, napjaim. Ha tehetném, sosem mennék többé emberek közé. Pedig vannak jelek, vannak időnként apró dolgok, amelyek megérintenek. Vannak pillanatok még életemben, amikor boldog vagyok. Mégis ma beborult az ég fölöttem, alattam. Nem bírok kimozdulni. Erős félelmem van, pedig szerettem volna, isten lássa lelkem, csupáncsak nincs erőm. Valami hiányzik, hogy megtegyem a kilépést. Nem bírok elindulni. Ha nincs ma ez a feketeség, ha minden még tegnap van, vagy azelőtt, talán csak ma délelőttnek lenni. Nem, azt hiszem ma délelőtt is éreztem ezt a talajtalanságot, zavart, magamban és körülöttem.
Istenem mi ez a szag, csak most jut el, odaégettem a paradicsomlevest is, már mackónak sem okozok örömet, megint mérges lesz, pedig már régóta nem sütöttem oda semmit. és a második is lecsó, ami egyáltalán nem illik a paradicsomlevessel. csak ez a szomorúság rajtam. És aztán ki kell nyitni ablakot is, jó hideg is lesz, pedig amúgy is borzasztóan nem bírom ezt a telet, ülni 15-16 fokban itthon is, mert ha jobban fűtünk, 20.000 -nél több a gázszámla. És mackó nem szereti, ha sokat kell fizetni, mert ő amúgyis szereti a hideget. Én meg nagyon nem szeretem a hideget. Folyton csak a meleget szeretném. A fény már nem is érdekel. Már semmi nem is érdekel. Nem akarok menni többé sehová sem.
Kedves R, bocsáss meg hogy éppen ma éppen itt így kifakadtam, hiszen te olyan figyelmes vagy, olyan jó, örülök, hogy érdeklődsz, olyan kedves, olyan szép, igen, kapható itt Pesten, valahol itt ki is írtam a helyszíneket. Visszatérek a megjegyzéseknél.
Írni kellene a tollingáról, díjkiosztóról, hasonlókról, emlékek… szép emlékek.
aztán nemrégen az otthoniak jelezték, hogy feltétlen vigyek haza könyvet, testvérem párja, hogy otthon elkelne, lenne rá vevő, hogy gondolkodjak a továbbiakban pl. otthon is kiadni könyvet, hogy talán könnyebben lehetne kiadót is találni. de a terjesztés, hogy talán ott is nehéz... nem tudom. ott is ismeretlen vagyok, akárcsak itt.
hazajuttatni könyvet, azt talán mégis jó lenne.