2008. július 8., kedd

Hazudik az író? Túlélés, szeretet, szerelem, bűn és mások…


Szeretjük szépnek, jónak látni, érezni magunkat. Pedig a legigazabb, legszebb pillanataink nem akkor-e, amikor eltorzul arcunk a váratlan boldogságtól. Nem akkor vagyunk-e legboldogabbak, amikor öntudatlan erővel tör ránk a sírás, amikor ettől a szokatlan, igen ritkán ért boldogságtól eltorzul arcunk. Az igazi boldogság fájdalom is. Elfojtott fájdalmunk megkönnyebbült sóhaja. Olyan örömé, melyben egykori küszködésünk siratjuk. És mégis. Szeretjük magunkat szépnek látni.


Az írás igazsága és a valóságé csupán kiegészítik egymást. Van hogy egyik a másiknak homlokegyenest ellentéte. Előfordul az azonosság. Nincs hazugság. Valami valaminek mindig a szükséglete. Hiánya. Mindannyian mindigis a tökéletességre vágyunk. Törekszünk. Tudva, akaratlan. Nem a külvilágéra, felé, hanem magunkért. Hazudunk, hogyha kell, ezért a tökéletes látszatért. Túlélési képességünk mindennél erősebb.


Mondhatnám, hogy nem üzenek senkinek. Vagy hogy páromnak üzenek. De neki nincs szüksége üzenetre, mellettem van. Magamnak üzenek hát, magamért, hiszen üzenhetnék-e valakinek, bárkiért, akinek nincs szüksége üzenetemre.


(bocsássanak meg neked, nyulacska, ezekért, és minden más múlt és elkövetkező szavaidért)



A hazugságokat onnan, túlról is el kell fogadni. Ha büntetnek is.

Nincsenek megjegyzések: