2008. július 31., csütörtök

...még otthonról



















































































































































A











Kálnoky kastély





















Mackó bekukucskál az ablakon











































Mackó, nyuszietetés

a kedvenc

cikórialevéllel,

már itthon,

Sopronban élő

barátnőm szüleinek

sepsiszentgyörgyi családi házánál.













Én és mackó

































Én és a hinta



az uzoni ház udvarán, testvérem párja családi házánál







































































Hinta a család legkisebbjével











Ugyancsak ezzel az aprósággal





























































A lányok apámmal, otthon a szüleimnél



































Én a picivel és anyámmal, otthon az udvaron

































Anyámmal, otthon a ház előtt



































Testvérem, párja szüleinek uzoni házánál, még u.ott





















































A gyerekek anyja













Janka és Dorka testvérek









Barátnőm gyermekei Sepsiszentgyörgyön a nagymamánál, a családi háznál, akik már Sopronban születtek

















































Meg kell még írnom a Kőrössi ügyet, a Rózsaszín nyúlét. Csak erőm legyen. A július 22.-i levél ügye. Apró dolognak látszó, mégis igen nagy jelentőségű az életem egy fontos szakaszán. A levelet követően másnapra, reggelre lett kitéve az utolsó, 7. napi Netnaplóm. Még nem olvashatta. Idézni fogom. Csak kicsit mindentől el vagyok maradva. Mindent, mindent pótolni kell. Ha lenne erő. Temesit is idézem, ő az, aki azt mondja, nem kell foglalkozni minden kishitű véleményével. De én bíztam Kőrössiben, pedig az élet vele kapcsolatban régebben is leckét adott, tanulságosat, és mégis. Hittem szavának, csábításának, hogy küldjem csak a könyvtervet. Azt hittem, ő is bízik bennem. Na persze ettől még lehet neki igaza, és mégis. Valakiben hinni kell. Különben hogyan, mire erő. Ha elfogy ami él.

Kőrössinek, talán más a profilja… igen, nem arról van szó, hogy rossz ember, hiszen annyi emberen segít, éppencsak úgy esett, hogy nem vagyok az embere, ez számos más alkalommal is kiderült, milyen más… milyen mások. Nem is tudott kialakulni munkakapcsolat közöttünk. Pedig volt idő mikor hívott a szerkesztőségébe. De valahogy a sors sem akarta. Nos, ahogy a múltkor valóban nézegettem, egy kiadott könyv mesék rajzokkal, nemhogy tucatszerű, de még, igen, ahogy említettem, csak megerősíteni tudom, giccs. S hogy az enyémnek nyelve, nem-e ez éppen erénye? Hogy számára nem érthető? Nem lehet-e esetleg benne a hiba. Más ízlés, más ízlés, de itt nemcsak erről van szó. Mindegy. Azt hiszem a művészi érték megítéléséről eltér véleményünk. Ezt egyszerűen csak tudomásul illik vennem, aztán egy mozdulattal, továbbengednem. A siránkozásnak semmi értelme. Kudarcom ami nála, kissé innen szánalmas is, vicces is (nevetséges). Már megint úgy akadtam össze Kőrössivel, s a sors adta ezt is, összetalálkoztunk annyi év után, egészen véletlen, újból, ezúttal íróakadémián, a szerkesztő kurzuson adott elő, és kérte a folyosón amikor beszélgettünk, írásaimat. De aztán váratlanul meglepte, nem kaptam díjat a díjkiosztón, innentől másként viszonyult. Mit is számít egy díj. Ugye. Egy kiadó vezetőnek. Pedig a mesék, sőt egyáltalán prózám nem is volt beadva értékelésre. S amikor megemlítettem, hogy a mesék alkotói támogatásat kaptak, csak igen régen, amikor még írtam őket, már késő. Aztán már hiába szereztem azt is, díjat, tartotta magát a visszautasításhoz. Innen már az isten is jöhetett volna, velem, értem tenni, se fogadta volna el. Pedig vittem, küldtem neki szakmai véleményt, mindent mi szem szájnak. Onnan tudtam, kell legyen valami más. A háttérben. S hogy ez a díj csak ürügy volt-e? Sosem tudom meg. De nem foglalkozom most vele, elég az én bajom, s különben is, neki is minek rosszat, amikor úgy összességében szép emlék van, nos akkor, hogyan is most tovább. Nembeszélve a litera Netnapló is amit említ. De hát ez az ember, s itt most szögezem le magamban, nem is ismer. És miért is kellene ismerjen? Amikor csak a munkám. Milyen ismerős ez, nyulacska mesékből, a helyzet. Na mindegy, átéltem már egyszer, úgy látszik a sors ismétli magát olykor-olykor. Nos akkor is amikor más felemelte, amit ő le, hogy szabadkozott, gratulált, fogott kezet. Az a másik. Na mindegy. Emberek, emlékek. Sok sok emlék. Mind tévedünk. Tévedhetünk. Lehet hogy elgondolkodtatták a nyulacska tanmesék? megijedt? Hiszen éppenséggel őróla is írhattam volna azokból az időkből. Jaj, egészen boldog leszek, lehet hogy valamelyikben magára ismert? De miért is bántom ezt a kedves embert. Én valóban kedveltem Kőrössi P. Józsefet. Igazán. S hogy ezután? Nem tudom mi változik. Talán 10 év múlva ugyanígy összefutunk, és megintcsak fülig ér a szánk. Azazhogy (s úgy látszik most sem tudok egykönnyen kilépni) meglehet, a16 évvel ezelőtti becseyzsuzsát ismeri, a 20 éves fiatal lányt, akit még ha nem tartom magam, bizony el is csábít. Az akkor 40-es éveinek is elején járó szerkesztő. Különös, szép emlékek, persze. Mint a szobrásszal is, aki még autót is ígért. Mosolygom ezeken az időkön. Milyen ártatlan évek. Az a néhány, a 90-es évek elején. 3 év. Aztán mint az égből csapás, minden ami csak embert ér. Nehéz idők. Rózsaszín nyúl ezekről szól, azaz ezeknek is csupán töredékeiről. És mégis. Indulásból ez is milyen sok. Van aki ezzel sem tud mit kezdeni. Ennyi vallomás, mesében. Nyúlbőrben. Hát persze hogy akkor a nyelv is. Szükségszerűen idomult. Hogyan máshogy mindezt átélni, írni. Az igazán legnagyobb dolgok megírása várat magára. S ki tudja, valaha megíródik-e. Amikor legutóbb elváltak útjaink, 15? éve, akkor meg hiába kértem, próbáltam visszakapni, szerezni egy grafikai munkámat, színes szitanyomat, ami (innen nem csoda-e) díjazott volt, hiába. S az idő is oda dolgozott. Azóta is ki tudja megvan-e, vagy kallódik, esetleg kikötött valami szemétben. Aztán még ki tudja milyen emlék, amire ennyi év távlatából az ember nem is emlékszik. Meg aztán az idő is elmos sokmindent. De az érzés megmarad, hogy egy ember szépet, kellemest, vagy inkább kellemetlent idéz. Szerencsére igen kevés ember van, akit életemben, ha szembe, szívesebben elkerülnék. Talán mégha akad is, ilyen távlatból márcsak szembe néznék. Régmúlt árnyékából, csendesen. És várnék. Vagy egyszerűen csak tovább illannék. Az idő hatalmában minden fegyver.

Más, írnom kell (és itt képek is) régmúlt magyar időkből maradt emlékről, 1916-ból egy tanítói diploma, mindjárt ezt is teszem ide, Barabás Miklós fia, Márton és leszármazottja, ifjú és idős Barabás Mártonék kiállítása a Sepsiszentgyörgyi Képtárban. Magyar királyi korona pecsétjével ellátva, kiadva Sepsiszentgyörgy városa iktatásában.

Több kattintásnyi próbálkozás, melyiken látszik jobban. A szöveg.

(ilyen láttán nem érzékenyül-e el az ottani ember. Persze én csak kattintgatok, nekem könnyű)















































































Képtár, Sepsiszentgyörgy, részlet a Tetemrehívásból, Gyárfás Jenő



























u.a. képtár, Anna Margit kép











































Na és Nagyenyed, ahol Kőrössi Csoma is tanult,









































































Kőrösi Csoma Sándor emlékházában





















































az emlékház







































































akárcsak a többnyelven beszélő teológus és tudós-politikus nagyapám, Becsei Pál. Régmúlt idők, 1930-40-es évek. Hátrahagyott napló, önéletrajz. Aki hol enyedi börtönben református lelkész, hol magyar iskolák létrehozója, igazgatója, hol egészen más, tudós-politikai pályafutás a legkülönbözőbb beosztásokban. Későbbi élete nagyrészében gimnáziumi tanár a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium Gimnáziumában. Latin, történelem, földrajz, francia, német nyelvek tanítója magyar és román tagozaton egyaránt, itt (és most a napló évei) mindkét oldalról megfelelő szaktudású és kulturált emberekről számol be, azokból az időkből, és hogy a kapcsolat a tanügyben kollégákkal nagyon jó volt, részletesen idéz tanügyi tevékenységéről. Enyed akkoriban igen nagy elméket, művészeket, tudósokat nemzett. A „nagyrész” sokmindent takar, a meghurcoltatás éveit is, a politikusi pályafutásét is (bukaresti román parlament magyar képviselője?- valami ilyen emlék, utánaolvasok a naplóban, mintha egy évnyi megbizatás?... kiderül, de ami biztos, hogy minisztériumi megbízásból országos szaktanfelügyelőként működött a RKP Központi bizottságában, beszámol részletesen az akkori helyzetről, szervezetműködésről, politikai helyzetről, leváltásokról, valamint a háromszéki R Szoc. Dem párt megyei elnökeként, aztán Háromszék megyei főtanfelügyelőjeként számol be tevékenységéről, majd a zsidókérdésről, ebben való munkálkodásáról, kapcsolatairól, baráti szövődésekről). Akkoriban még nem terjedt el a kisvárosban a filmezés, egyáltalán a film mint olyan, közszereplés, csak és kizárólag Ceausescu elvtárs szerepelhetett. Na és az Olimpia, sportok. A nagy hősök. Nemzet óriások istenítése. Sem tudós, sem gondolkodó, művész, senki tévében, különös-e micsoda nagy dolog volt nekem 90-ben, amikor itt Pesten az egyetemi előkészítői, majd az egyetemi felvételemkor először láthattam kerekasztal beszélgetést írókkal, tudósokkal, szellemi emberekkel. Hogy emberek képesek, tudnak egymással beszélgetni. Kisebb vagy egészen nagy dolgokról. Magukról.

Apám fénymásolta nekem nagyapám utolsó napjaiban, heteiben lejegyzett naplóját. 10 éve már elhunyt, de most már éppen ideje elővenni. Csupáncsak elkezdhette a naplót. Nem volt alkalma befejezni. 100 oldalnyi önéletírás, beszámoló igen jelentős megbízatásokban. Korkép egy országról Európa és a világ tükrében. Megér egy kiadást. És ahogy elnézem, kiadási állapotban is, a saját kezű kézirat. Micsoda érték, mintha tudta volna. A fiókban hagyta, amikor már nem tudott írni. Apámra maradt. Különös ember különös naplója, beszámolója egy korról, amiben élt, és tevékenykedett. A legnagyobbakkal személyes kapcsolatban. Román és magyar részről egyaránt. Beszámol a bécsi döntés, nemzetgyűlés, Gheorghe Gheorghiu Dejtől Petru Grozán keresztül Tisza Kálmánig (ez nem tudom hogy jön ide, mindenesetre utánanézek, mindennek igyekszem utánanézni, kutatni), börtönévek, minden, ami ezekhez az évekhez tartozik, kint, és bent. Azaz kintről és bentről nézve. A napló pontosabban 33-tól számol be, amikor 23 évesen elindul pályafutása. Aztán 44-48-ig, majd egészen az 50-es évek elejéig. Nos igen, a világpolgár nagyapám, aki mindent csakis a nagyösszefüggésekben szemlélt, legyen az európai vagy világszem, aki szájából sosem hallottunk olyant, hogy román és magyar, csakis a nagyvilág, nagykultúra szemszögéből nézett. Történelmet, embert, nagydolgokat, összefüggéseket. De azért a meghurcoltatásairól, bár csupán halovány emlék, ritkán, amikor életében, talán 1-2 alkalom, mégis mesélt. 2 lányunokáját, akiket nevelt, román iskolákban járatta, hogy jobban boldogulhassanak ott ahol élnek, egyik orvos, másik gyógyszerész, mára már csak törik a magyart, angol vagy román akcentussal, egyik Kanadában él családjával, másik egy román városban, Ploiesten, mindkettőnek román nemzetű férj, akik mérnökök, orvosok. Gyerekeik nem beszélik a magyart, de tudnak különböző nyelveket. Jómódúak, boldogok.











Rajz nagyapámról, 1980-as évek vége

Életének többi részét már nem volt ideje megírni.

























Kicsit zavar, hogy nem szóltam a litera Netnaplóban Györe Gabiról, bocsánat hogy ezt itt most így csak odabiggyesztem, akinek annyi mindent köszönhetek, törődést, figyelmet. Hogy egyáltalán nagy igyekezetemet értékelte, s hogy alkalmat adott megjelenni, írni. Mentségem, hogy a legnagyobb dolgokat életemben, mint szent dolgokat, őrzöm. Vannak nevek, amiket csak igen nagy erőfeszítés árán tudok kimondani, s azt is csak bizonyos közegben, helyzetben. De melyek annál többet jelentenek nekem. Közöttük vannak olyanok, akik rossz és jó emlékeket egyaránt idéznek, de vannak olyanok is, akik csak kellemetlent. De mégis a szép dolgok, emlékek a legigazabbak. Mint amilyen a litera, vele együtt elengedhetetlen, Gabi is.



S így ahogy lassan kihajnalodik, szinte már nem is haragszom Kőrössire. Rajtam se így, se úgy, már nem segít.





3 megjegyzés:

Névtelen írta...

Kanami sang imo blog. Daw spaghetti.

Névtelen írta...

I'm thankful with your blog it is very useful to me.

Névtelen írta...

I could give my own opinion with your topic that is not boring for me.