-------------------------------------------------
aztán mégis vissza kell térni, ma is egy nap.
Gustave Moreau.
mégiscsak ereje volt az ajándéknak. igaz, a szülést nekem kellett végezni, ráadásul jókor időzíteni, különben lóg a levegőben.
az történt ugyanis, hogy mackó főnöknője, az egészen egészen nagy főnöknő, aki a teljes épületről felel, saját jegyét ajándékozta mackónak.
nem is értem, igazán, ezeket a dolgokat, amik mostanában velem. a fennvaló a megmondhatója, hogy sohasem vonzódtam sem a bibliához, sem a mítoszokhoz, mi több, nem érdekelt, és különösebben sohasem volt képes hatni rám. csak valami szörnyek voltak, ?szentek, akiket kitalált valaki, aztán nem sok közöm volt hozzájuk. nem is jegyeztem a történeteiket sem. értem mind elpárolgott, csak rejtélyes üzenetek maradtak belőlük, amik végül üregekbe fészkelték magukat bennem, de sosem összefüggésben. a szimbolizmust is, szecessziót, csupán tanítottam, anélkül, hogy benne éltem volna világukban percre is. hogy aztán az utóbbi időben ezt is a bőrömbe írja. saját pórusaimon keresztül hatolva vegye birtokba testemet, agyamat. fokozatosan, mint az ópium adag. tudom is én, arra sem volt sosem szükségem.
nos, egyedül nagyapám hatott istenihez mért erővel, amikor szemei meséltek, és hozzánk imádkozott. ezek különös szavai, mozdulatai voltak a csendeknek.
minden más földi-égi ábrázolásra, vallás, áhitat, érzéketlen voltam, maradtam. csak, és kizárólag a kortárs művészet fogott meg, érintett, tett kíváncsivá, mi több, megvallom, az összes múlt nemcsak hogy hidegen hagyott, de idegesített.
hogy aztán ezek az idők, most, elemi erővel hatalmasodjanak rajtam. azok, amik eddig sohasem is léteztek. jelek, üzenetek... áthallások, utalások tömkelege. és minden meghatározott pontossággal követve az előzőt, ahhoz szervesen kapcsolódva.
miért pont én?miért éppen engem. akkor. na jó, lehetséges, hogy valahol elzárva titokban voltak hajlamaim, mert pl. jóslás, átok, babona, na és az a szentség, ami először sem a templomban érintett, valamiféle erős hit a fehérségben, ilyenek, kisgyermekkorom óta, ezek valahogy eddig is idáig, képesek voltak rabul ejteni. de mégis.
na és tudom, hogy nem vagyok bűnös. már sokszor gondolok rá, azokba az időkbe, és tudom, hogy egyszer le is tudom majd írni. kegyetlen lesz, az ahogyan eltoltam a bűntudatot, hárítva, vissza a fekete kézre, ahonnan jött, miközben az szentül meggyőződött, hogy az összes vért és koszt sikerült rám tapasztania. hogy már soha le ne moshassam, hogy ő kiosonhasson összes bűnével szabadon a magam mögött hagyott nyitott ajtón. igen, nyitva hagytam, igaz, amikor távoztam. de tudtam, hogy hová vezet majd egyszer ez az ajtó. nem, nem tudhattam. akkor csupán az ösztön vezetett. könnyed mozdulattal tettem, azt, ott, miközben a másik ajtó váratlan elragadta testemet. a jelek. a fekete nyomok a tetemekkel, amik nem voltak ott már. a helyszínen. benne azok a tekintetek. hogy én voltam. akkor még nem is tudtam, hogy ő volt. évekkel később tisztult ki, amikor már gondolni is tudtam, rá. emlékezni. nagyon sok év. miközben akkor, ott, azt a bűnt, azokat mind, amit az emberek, az a sok sötét ruhás ember arcomba dörgölte, hogy csak kapkodtam a levegőt, míg nem volt más, akkor sem, mint az ösztön. hogy nincs itt mit keresni. akkoriban mindig be tudtam simán magam mögött az ajtót. hogy friss levegő. ami ködszerűen vonta a testemet előre. mindig képes volt a világosság felé kivezetni.
aztán ma van hogy megtörténik, már nem nyúlok az ajtó felé. nézem magamat kívülről, kintről.
mintha már nem lenne jelentősége semminek. azokhoz az időkhöz...
na de mit jegyeztem ma a naplómba.
Szemelé bukásában a földi és érzéki szerelem veszik ki a világból. az érzékek halálával, az anyagszerű lét pusztulásával a világ minőségi változáson megy át: újrakeletkezik. a mulandóság a halhatatlanságba fordul.
(muszáj itt leírnom, egyik festményről jut újra eszembe. hogy nem beszéltem még arról a lányról, aki a Kányádi esten, akkor, felolvasott. talán olvasott, talán mondta, nem emlékszem. csak azt, hogy szép volt. talán olvasta, mert a mondásban van valami kétségtelenül betanult. a más szövege. hogy ritkán, igen ritka az a pillanat, amikor akár tévében színészek esetében, másutt, bárhol, ahol ember kiáll, és szól, most nem a hang, az ének, mert ott előfordul, hogy látok ilyen csodát. hogy megérint. hogy olyan, akár ami nem evilág. amikor a szöveg megtalálja azt akiből megszólal. ez most ilyen volt. a legapróbb mesterkéltség sem képes elbújni szemeim elől. a legapróbb hiba, ami nincs kívülre írva. azt hiszem, ez most olyan volt, hogy jobb volt, mint ha én olvastam volna. legalábbis, ott, pillanatra ezt éreztem. hogy a szöveg lényébe ivódott, anékül, hogy bármit tett volna érte. ilyen lehet a szentség. semmi hangsúly, semmi színészet nem volt benne, csak a puszta jelenlét. talán még egyszer volt, ilyen, szintén egy lány esetében, valahol, talán említettem, de az sem volt ilyen. hogy jobb mint én. pillanatra. azt hiszem. bár nem tudom, gondolhatok-e ilyenre, hiszen magamat nem láthatom. nem tudom, képes vagyok-e ilyen jelenlétre. érzem néha, kétségtelen. de magamról sohasem tudhatom.)
költészet, művészet...mellyel az ember erőt vehet a halálon.
milyen különös, ma láttam először, hogy olyan igazi profi nyomtatón, amilyenen olyan nagy plakátot szoktak, a cián, bíbor, sárga, fekete normál patron jelzésen túl a halovány rózsaszín és a halovány kék is ott, mellettük. még sosem láttam ilyent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése