2008. december 9., kedd

:ne szólj... bóbita. bóbita. éneklő szirén. szán?


Jutocsa istenúgyse legutóbb édesdeden bóbiskolt moderálás helyett. Minden lelkesedés pislogott benne, aludt. Így is csillogott arca. Békésen, szeme néha mosolygott. (kifele Spiró is megszólított)


Emberek lennénk. Szól szám.


Csak a könyv. Tegnap este 6 óra, átadás. Hát ez a nagy kérdés. Mert ugye a papírvágó is ember, nemigaz? Aztán van az a vágójel. Ami van, hogy csak egy lebegő tengely. Legszívesebben levegőt fújnék. Amiben magam is lebegnék.


azt hiszem, egy könyv maga semmi. az emberek, viszont, mindenség. összességében boldog vagyok. boldognak kellene lennem. érted mindenképp. azt hiszem, igen, boldog lennék.

...

hol is tartottam? úgy tűnik, egyelőre, aki kézbe veszi, csillog a szeme. kezdetnek nem rossz jel. aztán majd meglátjuk. rosszabb is, jobb is lehet.


(a borítót mindenesetre máshogy tervezném, túl visszafogott, nem él, nem vonzza a szemet, hinta, mely elvesz a semmibe... de akkor vagy minimalista, koncept, vagy hagyományos, harsány. dönteni kellett volna, itt is lebeg a kettő között, nem elég meggyőző. már megint szigorú vagyok magammal. mégis hogy védelmemre, bizonyára megvolt az ok, amiért így kellett történni. egyszer végre elfogadni magamat. igen, azt hiszem, pontosan meg tudnám fogalmazni. ha maradt valami hiányérzet, rossz érzés, nem emiatt. alapjában véve mint első könyvterv, elégedett lehetnék. hogy miért próbálom győzködni mégis... előbb-utóbb ezt is elfelejtem)


Nincsenek megjegyzések: