2008. december 29., hétfő

Amikor már elül a szenvedés is. Kék hattyú, emlék a holdról.


Mind valahol állunk és nézünk.

Visszatekintünk, aztán beállunk a körbe. Ki karikába, egyenesbe…

ki fölötte ki alatta, ki értem szeretett, ki ellenem.

A mosolyom, hangom is, szemem sem változott.

Kár hogy idő után már magát sem csaphatja be az ember.

Nem érintjük egymás kezét, nem nézünk egymásra.

A körből zongorabillentyűk lesznek. Hang mindfelett.

Mondanám isten veled. Aztán csak köszönök neked.

Hallottál már vörösszemű papagájról? A virág… a virág szirma. Emlékszel?

Ne higgy. Már régen nem hiszek. Ahhoz világmegváltás.

Arcok, arcaink, más fényben.


...de az emlék. a mosolyok élnek. és te még mindig hiszel. hogy jót teszel.

pedig saját tükröd is elcseréled.

aki visszanéz, öklöddel tiprod.

egyszer eljön az idő, mikor nem lesz arc, aki nézzen.

már nem lesz öklöd, nem lesz tükör sem.

semmi sem lesz. boldog leszel? azt hiszem boldog leszek.

kell, hogy valamiben higgyen az ember. más nem marad, önmaga.

és te kéken fogsz fényleni, saját kékedben, idők végeztéig.

talán igen. ki így, ki úgy, boldog lesz. a folt is megtalálja békéjét. akit ápoltak. kékben, fényben.

az öklödből pedig, távol, egyszer rózsa nyílik. gyöngyvirág. valahol máshol. egész kert körülötte,

mosolyogni fog. nem érheted el.

kihuny minden egyszer. te is. de a kert élni fog.

mondtam már? nem hiszek.

Nincsenek megjegyzések: