(élve, hal)

Nem bírtam emlékezni arra ami rossz volt. Tudat alatt valahol harcoltam ellene. Pontosan előttem vannak a pillanatok, hogyan távolítottak el, precíz, kidolgozott tervvel, az élők sorából. Érdek volt a színről eltávolítani, mintha sosem léteztem volna. Fokozatosan értettem meg, hogy valójában megszűntem létezni. Úgy is mint test, s mint szellem. Aztán a sors is hagyott nekem 11 évet. Lefoglalt, hogy ne tudjak gondolkodni. Így esett meg, hogy 11 évig tanítottam. Most is azért az arcomért élek, amelyikkel születtem, amelyik a génjeimben megtapadt. Nem akarom, nem akarok tudni arról, amivé a sors tett. Akkor sem, ha onnan nézve tanulságos célt szolgált. Mert pl. ha nem így tesz, most nem írnék. De bármilyen magyarázatom van innen, ettől az arc felől, onnan azokat a magyarázatokat nem kívánom felfedni. A megélt tapasztalatok oldaláról. Túl sok kegyetlenséget kellene újra átélnem. Nincs erre már erő. Pontosan érzem, hogy a teremtés felől nézve, a célból, hogy a földre születtünk, értelmét vesztené, azaz vele szemben veszítenék. A panaszkodás evilági emberi gondolkodás, alacsonyabb rendű, mint maga a teremtés. Ezért esik nehezemre a beszéd is. Az írás valami más, ami a teremtésből. Rokon, testvér. Hiszen nem azért ír-e az ember, amit már nem lehet elmondani. Amire csak az írás képes. Próbálom magamból azt az arcot, ha eltávolítani nem is, lehetetlen, legalább elzárni egy lakattal olyan cellába, ahol ugyan fényt kap, beszivárog némi csillanás, mégsem szabadulhat ki. Mindezzel csak azt próbálom magamban tisztázni, hogy nem akarom viszontlátni magamban azt a meggyötört arc mögötti embert. Idegen. Nem vele születtem, a sors erőszakkal aggatta rám. Áldozat voltam. Úgy játszott velem, mint egy rongydarabbal. Sosem fogadhatom be ezt az arcot. Nem engedhetem feltörni a gonoszt magamból, csak az ördög testében, ami az álom. De a mindennapi gonoszság a közhelyes mai ember nyelvén, megtagadom. Pontosan érzem, ha ilyen mód beszélnék róla, semlegesíteném értékét mindannak a tehernek, amivel sújtott. Azokról a fájdalmakról egyelőre csak és kizárólag nyulacska beszélhet a maga sajátos nyelvén. Rajzban, szövegben, filmben. Ő hordozza még ott túloldalon azt az érintetlenséget. Varga Csaba, akárhogyan is alakult, hogy közé is beférkőzött a gonosz, valamit mégis megérzett ebből. És érintett meg másokat is, talán az alkotói támogatás annak idején sem volt véletlen. De hogy végül kihez jut el, és eljut-e, valójában már nem az én dolgom megérteni. Csak azt tudom, hogy mindig azt kívánom, az az arc éljen bennem, és visszanézzen rám, akinek születtem, és amelyik a legkegyetlenebb pillanatokban is képes volt szellemben érintetlen maradni. Majd ha már minden lecsitult, jöhet egy másik nyelv. Ha megérem.
Azonban valahol ott benn, abban a cellában, együtt érzek azokkal, akik hasonló fájdalmakat éltek át, de kezem már nem nyújthatom értük. Hiszen nincs már, nem érez. Ami elpusztult, már nem adhat. Csak a lélek maradt, ami láthatatlan. Ha valakihez eljut, képes eljutni, testetlen is, már nem hiába éltem.