| 8. nyulacska | [Előzmény: 7.] [válasz erre] 2008.12.18. 12:35 |
| Én is köszönöm, hogy együtt gondolkodhattunk. Hogy „kész” lenne az ember, nem állíthatom magam sem, újra és újra valami meglepőt fedez fel az ember magában, környezetében, ahogy a dolgok egyik oldalon ismétlődnek, másikon folyamatosan változnak. Viszont igyekszem (előbb említett értelmezésben) az arcokat kívülről belülről egyensúlyba hozni. Azt sem mondhatom, hogy mindig és felhőtlenül sikerül… sőt, időnként különösen nehéz. | |
| 7. Mendi | [Előzmény: 5.] [válasz erre] 2008.12.16. 11:31 |
| Amit ide írtál, ki lehetne másolni egy újabb műként. A két világ létezésébe ébredek amúgy én is minden reggel, csak nálam ez nem határolódik el időben, csak tartalomban. Párhuzamos síkok, nem külön terek. A művészet és a tudomány. A szúró komolyság és a kellemes zülöttség. A gondolkodó és a tépelődő. Sok minden összeér egyébként egy emberi elmében, de amikor két világ egymás mellett bír létezni, akkor igazán fordítottunk időt az elménkre, lelkünkre, mindenre. Ha már nem vívódnak a világok bennünk. Bennem még vívódnak, én még nem vagyok kész :) Az amit ide írtál, azért lepett meg, mert az emberek mindig hazudnak, másoknak, önmaguknak, mindenkinek. Miért? Mert megtehetik, mert senki nem kéri számon tőlük. És te mégis azt mondod, miért is ne legyek őszinte, és leírod ezt a hozzászólást. Csak úgy. Ezt köszönöm neked, tényleg(nem tudom, leírni miért, de nekem nagyon sokat számít, ha valaki, bárki, csak egy pillanatra is megnyílik)Köszi...Szép Napot! | |
| 6. nyulacska | [Előzmény: 4.] [válasz erre] 2008.12.15. 23:34 |
| Köszönöm, Mari, érdekes, eddigi tapasztalataim veled, te általában ahogyan kibontakozom, pontosan meg tudod fogalmazni. Ráirányítasz, fókuszálsz, szinte szembe nézel. Mintha egyenesen együtt is éreznél, magadból. Különös az alkotónak az ilyen visszajelzés. Ilyenkor lep meg a tudat, ráébredés, hogy nemcsak magamnak írok. Hogy van értelme megosztani is egymásunkat, ha adni tudunk kölcsönösen általa. Ha az csupán önigazolás is, elgondolkodunk. Szép ez. Különösen az ilyen pillanatok. | |
| 5. nyulacska | [Előzmény: 3.] [válasz erre] 2008.12.15. 23:32 |
| Érdekes amit írsz, mégis gondolj az álomra. Azok a képek amikor a valóságra ébredsz. Azaz amikor még, de már. Esetemben tekinthető éppen fordítva is. Valóságból álomra. De mindenképpen valami köztes állapot. Valóban szakadás. Éber álomlét. Különös szakadások, igen. Szép ahogyan gondolkodsz, vezeted magad előre. Igen, valami ilyesmi. Tudod, rengeteg kortárs művészetben nőttem fel 20 éves koromtól, képzőművészet, film, ezek a szakadások, tudatállapotok ha végignézünk Magyar Dezső, Huszárik Zoltán, Bódy Gábor, Erdélyi Miklós, Balázs Béla filmteoretikus köreiből, az újító kísérleti film idejében már régen megoldódtak, ha kitekintünk innen, még jóval korábban. A képzőművészet is megelőzte hatalmas léptekkel az irodalmat. A váltás ott inkább csak a 80-as évektől. De hát ez is csupán hogy valami fogódzót adjak neked, különben oly régen volt. Igaz se. Valójában az embert a vele való történések nyitják vagy zárják be, adott esetben mossák össze, de mindenképp alakítják. Időben térben való szakadás… igen, és akkor mindjárt az amit csak a személyes mozgathat. Minden vonal, elhajlás ebből a magból bújik felszínre valami mód. Ha esélyt kap. És akkor lássuk nálam hol is ered ez a mag, honnan is vezethető le magyarázat. Mindjárt elsőkézből a gyerekkor. Mindaz amit otthonról hoztam, egy egészen érintetlen, tiszta világ (20 év) és akkor másik 20 innen, ezekből az iskolákból, tapasztalásokból, így áll össze a forma. Két világ, ami egyesül. Ártatlanság és valahol a tudatosság kel egybe, indul útra. Test és lélek. De kérdezhetnéd, akárcsak magam is, hogyan lehet két teljesen különböző világot összehozni, amikor egyik sem ismeri a másikat, és legjellemzőbben ütköznek is egymással. Mégis bennem tisztán él mindkettő. A serpenyő két oldalán szinte kiszámíthatóan egyenlő mértékben azonosulok egyikkel is, másikkal is. A hit fontos. Hogy mindkettőben hiszek. Mindvégig a 20, a 2-szer 20 év alatt is. Azokban a pillanatokban is, amikor összedőlni látszott minden. Sőt. Amikor már nem volt kijárat. Akárhol próbálkoztam, betömődtek a falak. És mégis, a morzsák sejtjeimben élnek ma is. Kiegyensúlyozzák egymást. Ez úgy tűnik, mint poézis, pedig inkább a meztelen valóság. Nem tudom, mindez segít-e neked. De a lehető legőszintébben megpróbáltam. Hogy mi is ez a keresés, ez az egyensúly. Arcok –hívom így újabban, hogy külön is láthassam, vissza tudjam nézni. Megérteni. Köszönöm a hozzászólást. | |
| 4. persecuted | [válasz erre] 2008.12.15. 12:21 |
| Csak a lélek szelektál, térben a szem mindent el,-és befogad. A látás szempontjából minden és mindenki érdekes. Jó lenne úgy szeretni embert, állatot, növényt és tárgyakat, ahogyan azok önmagukból adódóan jelenlétünkben, a mi időnk és terünk kitöltéséért Vannak. Tetszett, nyulam, többet nem is írnék, mert hosszabb leszek, mint remeked... | |
| 3. Mendi | [Előzmény: 2.] [válasz erre] 2008.12.14. 08:32 |
| Nekem bejön ez az "igenélküliség". Viszont zavart, hogy ugrándoztam, mint olvasó, a túl részletbemenő bekezdések és a hosszabb időtartamokat átfogó félmondatok között. Mintha nem lenne homogén, és itt nem a nézőpontváltásokkal van gond, mert értem miről beszélsz, amikor, azt mondod, mintha kivülről néznéd magad(ezt nagyon sokszor szoktam érezni, hogy kiszállok magamból, és kivülállóként figyelek), inkább ez a "nagyon közel hajolok valakihez, és már-már az agyát nézem a szembogarán keresztül, és közben látom, hogy a város végéről közeledik az ősz" írási stílus, tér és időkezelés szempontjából talán nem olyan előnyös, mert ezek nem nézőpont váltások, hanem szakadások. Vagyis a gondolatok sokkal összefüggőbbek egy ember fejében, szerintem. De az utolsó sor az ütős. "...Addig történhetett." :) mintha az egyik jó barátom írta volna. | |
| 2. nyulacska | [Előzmény: 1.] [válasz erre] 2008.12.13. 14:53 |
| Igen, valószínű jól látod. Önkéntelenül is szeretem a szüneteket, legyen az egy fordulat, ami kizökkent. Vagy egyszerűen csak önmagamra csodálkozás. Valami ami máshonnan néz, láttat. Attól függ a dolgokat is honnan nézzük, mennyire engedjük közel magunkat a tárgyhoz. Lenézünk vagy felemeljük közben fejünk, fentről vagy lentről nézünk, van hogy azonosulunk. Oldalt fordulunk, vagy egyenesen előre, kifordulunk a képből. Azért igyekszem kissé mindig távolmaradni. Úgy érzem zavaró a túlságos közellét. Objektíven nézni, többoldalról. Olykor meglepő, mennyire közel kerülök a tárgyhoz. Megtörténhet, már a szemszög is változik. A kamera pl. már sokkal nagyobb, észrevétlen vagy látványos trükkökre képes. Néha igen, jól látod, van egy pont amikor összemosódnak a dolgok, kilépek a valóságból. Különös, hogy mostanában megfigyeltem minden írásomban valahol a földi látvány mögött ott az álom. Valami homály, ami folt marad, megfejthetetlen. Különös hogy képes vagyok ilyenkor átlépni tárgyam szemszögébe, vagy valaki egészen máséba. Önmagam? Köszönöm, hogy elgondolkodtattál. Örültem a hozzászólásnak. | |
| 1. Rőt Macska | [válasz erre] 2008.12.12. 17:21 |
| Az elbeszélői nézőpontváltást furcsállom - ha jól értettem. | |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése