2008. december 18., csütörtök

Hetek, hónapok óta először


forró tea mellett. (lett volna)


A vágófiú már nemcsak mosolygott, igyekezett megoldani is a problémát, mi több, humorérzéke is kifogástalan formában, ami esetében természetes közállapot. Így most, bár dupla munkával, de mégiscsak rendben lettek a könyvek útjukra bocsátva. Mondhatnám azt is, egy jó tündér a boltokban mind kicserélte. Vagy egyszerűen csak nyisszantott. Mert egy mai felvilágosult tündérnek nemcsak varázspálcája, de olló is kéznél. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű, mert újabban szárnya sincs a tündérnek, s bizony akárhogy is, varázspálca ide-oda, végül csak nekem járódtak le lábaim.

A fiú ugyan jóhiszeműen érdeklődött: veszik?megy? mondom nincs sok esély, első könyv, különben is alig ment ki, meglepetésemre kedves volt, biztatott, hogy csak bátran vágjak bele, hiszen a Titanicot is profik készítették… aztán az is jólesett, mutatta, melyik fotó pl. neki mennyire tetszik. Na jó, ízlésünk kicsit különbözik, de odaseneki. Jólesett ez a törődés.


Nem úgy a másik fiú a fekete szemüvegben (központi antikvárium), ki szinte mindközül is legkedvesebb arc, mindjárt fel is ajánlva azt amit seholse, csakhogy –idő közben magam is megedződve, addig ugyanis abban a hiszemben, hogy csak én kockáztathatok, naivitásom ennyiben kimerülvén– a dolgok egy ponton tehát visszájukra fordultak, s hogy a jelentéktelen afférünkből sikeresen vágja ki magát, mert ezek a fiúk pontosan tudják, hol kell egy másik embert megalázni, búcsúzásul hozzátette: maradjunk inkább a régiben, megmondja őszintén, nem lát esélyt, hogy a könyv elkelne. Mondtam hirtelen valami ügyetlenséget, aztán a meglepettségtől kifordultam. Mellesleg igaza lehet, hiszen a plakát sem került ki végül, a könyv pedig porosodik valahol észrevétlen eldugva hatalmas tömegnyi könyvek közt. „nem lát esélyt”. azt hiszem életre rögzült, hiszen nincs olyan nap, szinte óra, hogy ne emlékeznék. Régi eset, még nyulacska meséből, ugye az is akkor is milyen magasra emelkedett. Az idő végül igazolta. Hogy legyen aki évek múlva újra taposson rajta. Különös körforgás, a nap, a szél, eső… viharról már nem is beszélve.


Aztán az Írók boltjában a kedves hölgy aki átvette könyveimet, mondta másodszor is, emlékezve, hogy igen, az a könyv, amelyikbe azonnal beleszeretett. Ki is tette a kirakatba, a plakáttal együtt. Itt a fiúk is igen rendesek voltak, segítőkészek.

Az utóbbi hetekben mindenféle emberrel találkoztam. Köszönet külön Tétényi Csabának, aki különösen figyelmes volt az oktogoni Millennium Könyvesházban, őt a JAK támogatta egy könyvkiadással, most pedig könyvek közt üldögél, vigyázza az emberek kezét, akik a könyvek fölé hajolnak, gyereket nevel és dolgozik.


Végül, hogy semmi se maradjon ki, ami arra érdemes, Művész mozi. Véletlen-e avagy sors játéka újra, nem a Café x mellé került-e a Láncszemek. Bizonyára, ideiglenesen, mégis meglepődtem (utóbbi időben tény, hogy gyakran meglepődtem, magamon, másokon, mikor melyik), ahogy az átvevő kéz komótosan, lassan, végül egyenesen –miután szemmel körbe járta a polcokat– éppen ott állapodott meg a könyvvel. Elmosolyodtam. Kétségtelen, sors karikatúrája. Hiszen ilyen véletlen azért… de hagyjuk meg a dolgokat szépségükben, különlegességükben, ne firtassuk. Hagyjuk meg apróságaikban a kis örömöket.


Aztán így ahogy közeleg a január, apránként bővülnek a lehetőségek megmutatkozásra, úgy tűnik 5 kiállítás is ígérkezik a 2009-es évre a könyv anyagából.


Márton László tegnap a Cseresznyés Klubban megjegyezte, most már Telkes Margit és Ilona után Zsuzsának is megjelent könyve. Ugyan szabadkoztam, körülményeskedtem, hogy azért ez még nem a nagy álmom, hogy még várat magára, pusztán adódott ez az alkalom, csak úgy jött ez a könyv, akár a gyermek, amelyik nincs tervezve, valójában igazán jólesett a figyelmesség. És főként, hogy valóban boldog volt arca. Hiába tagadnám is, valahol kezem nyoma mégiscsak rajta. Különben pedig minél inkább távolodom, annál inkább szeretem meg a borító előoldalát, egyszerűségével, visszafogottságával. És találom meg a magyarázatot is. Talán nem kell szégyenkeznem miatta. Na és a kék sem véletlen… azt hiszem pontosan érzékeltem alakulásakor is. Vannak dolgok amiket nem mondunk ki, mégis nyomai ott maradnak öntudatlanul. Aztán ezek is már emlékek maradnak. De miről is beszélek, valamiféle idegenség. Mikor először teszi megszült csecsemőjét az anya emlőjére. Valaki másik lény teste, mintha nem is belőle. Ez a könyv pedig körülöttem lélegzik, de nem bennem. Csakhogy alig távolodnék a könyvtől, máris visszahúz. Mert az tény, ahogy megszületett, fokozatosan távolodott is tőlem, aztán újabb fotók, újabb kihívás, nincs idő az elszakadásra, a kaland máris folytatódik, egyre nagyobb intenzitással.


Meg kell mondanom, eddigi tapasztalataim a verseket illetően is –ez most itt nem tudom honnan jut eszembe, mert nem a könyvről–, az emberek igen sok jó verset írnak. Rengeteg ember ír sok jó verset, melyeknél miközben olvasom is, aha élményem van. Igen, ez leesett, ez jó. De van egy sokkal nagyobb, ritkább dolog, amikor a vers mögött felsejlik egy arc, a versíró arca. Lehet hogy nem annyira ütős a vers, nem is annyira jó (szakmailag, mondjuk, mert ez is egy kategória), mégis az alkotója minden egyes vonása mögött ott érzem arcát. És ez valami olyan többlet, ami keveseknek adódik.

Ez különbözteti meg az egyéniséget a jó verstől, ami éppen úgy szerethető, mégis nem rögzül olyan erősséggel, mint az arc, amelyik nemcsak alkotta, de vonásaiban is hordozza, sejtjeiben azt a hangot, ami viszont már nem pusztán vers.


Ettől függetlenül is minden jó vers élmény.


A képzőművészetben, filmben, mindenhol érvényes ez az észrevétel. Lehet egy picassóra, mondrian, hogy csak régiekkel, közhelyekkel éljek, azt mondani ilyet én is tudnék, ehhez nem kell rajz tudás, mégis az ismételhetetlen vonás ott a papíron. Egy teremtett világé. Fontos, hogy az alkotó, legyen az versíró, rajzoló, zenész, filmes, akármi, világot teremtsen. Bármilyen világot amin megkülönböztethetetlen keze, arca nyoma. Mert a világteremtés a legerősebb és legigazabb hitből fogan. A legösszeesettebb, zavarosabb korokban is születnek sajátos világok. De hogy melyik kerülhet a felszínre, már a szerencse megoldása is. csillagok…


Pétek Imre egyelőre úgy tűnik, kívánja támogatni erőfeszítéseim, tervek sokaságából való előremozdulási kísérleteimet, a későbbiekre nézve. Még nem látom, nem tudom a részleteket, mifelé mozdulhatok, bizonyára a megfelelő alkalommal adja is magát a lehetőség, s ha bízhatok, csak remélhetem, hogy lesz hozzá elég kitartás, erő, hit, részemről.


Azt pontosan látom, hogy a megfelelő produktum a lényeg. Amiben nekem kell elsősorban jól éreznem magam. Persze a hozzá vezető út is elengedhetetlen része a megvalósult eredménynek.


Kiderült, !mostanra kellett kiderüljön, hogy Tamásnak még sok igen erős képe is van.

Pedig ma igazán készültem estekre, de sajnos dolgoznom kellett, éppen most hozott több tucatnyi fotó anyagot. Majd legközelebb. Akkor már bizonyára ott lehetek. Sajnos összetorlódnak a dolgok. Alig pihenek 1-2 órát több hónap után fellélegezve, kiderül újabb és újabb munka.


Januártól már remélhetőleg az elszakadás megtörténik. Irány a nyúl, valami más, egy másik világ. Amiről már nem tudom bennem lélegzik-e. Csak akkor derül ki ha elkészül. Viszont mindjárt egy másik terv is, versek rajzokkal, valami más ami eddig, aztán a napló töredék, ... mind már belőlem lélegző arcokkal. Hogy lesz-e erő.


Nincsenek megjegyzések: