2008. augusztus 3., vasárnap

még a Gomba

hatalmas ereje van egy gombának. a szép, tökéletes gombának, ami a gomba. mert a természet igenis képes a tökéletességre. csak mi emberek vagyunk hajlamosak elcsúfítani. (vagy hitetlenkedni).

hazafelé a gombát tartva kezemben, vigyázva, mintha kincset, ezt mackó mondta már az utcánkban, József utca, amikor még egy arratévedt ember is előreengedett. az hogy buszon, villamoson mindenki megbámult, mosolygott, mire képes egy gomba, volt aki szóba is elegyedett, és előreengedett. akárha kisgyerek. a gomba... kincs hát. hogyne lenne kincs, egy gomba. de ez a gomba is hogy termett előttem egyszercsak? úgy hogy a nap elején amit magam találtam, kisebbek, satnyábbak, gondosan elrejtettem, hogy meg ne dohosodjanak kint a tűző napon. egy bokor árnyékában. különben nem gombászni indultunk, s mackó haragudott is rám, hogy a gomba, s hogy folyton megállni miattam, bevárni, míg én beleélve magam egyre csak a gombát kutatgattam. de ez is miért? mert az emlék. egyetlen gombában vagyok egészen 100 %-ig biztos, és az az Őzlábgomba. mást, amiben nem biztos, sosem szednék le, s mint ilyen, nem is kábulnék el, mint ahogy most sem, hiába szebbnél szebb, kék, lila hátú, meg barna sárga lemezekkel, medve? gomba... hogy figyeljem, kísérjem szememmel. de akkor ott volt az a gombacsalád, és az emlék... ráismertem, aztán a vidéken felnőtt unokatesóm, aki annak idején, de régi szép idők is, megtanított. mellesleg korcsolyázni is ő tanított. örökké szerettem ezt a fiút. ma mégis milyen távol... ki tudja merre. szóval hogy hogyan ismerszik fel az ehető Őzlábgomba. persze maci hitetlen volt, mint mindig, amit ő nem ismer. aztán ugye ma reggel is semmi bajom, nem haltam meg, tehát most innentől fogva ő is, ebben is, csak bízhat bennem. amikor Őzláb gomba. pedig az úton volt hogy nem engedte megérintsem. hogy méreg, hogy őt is megmérgezem. aztán az út közben végül már, engedett. mert folyton csak bizonyítottam, hogy igen, az Őzlábgomba, és aztán idővel, kicsidenként simogathattam ahogy máskor, ahol jólesett. sikerült bizonyításom, titkon, persze, be nem vallotta, mégis ugye hogy nem csak ma reggel (mire valóban kiderült, élek, semmi bajom, csak kicsit a fejem, de ez is inkább a napszúrástól), érinthettem meg mackó testét. nekem az érintés maga az élet. a létezés. imádom az embert akit szeretek, megérinteni, szagolgatni, odabújni. fájdalom, ha kit szeretek, nem érinthetek. na de vissza, gomba, amiket elrejtettem, napozás utáni nap vége felé ott felejtettem az árnyékban. a bokor árnyékában. a régi, mindig visszatérő helyünkön, a különös sziklán. és sírdogáltam, búslakodtam. maci hogy minek sírok, menjek vissza érte, aztán mert fájt a lábam, szandál sértette, ami máskor nem, ugyanez a szandál, nem-e ez is azért hogy... aztán mert a sziklák, nagy emelkedő, nem fordultam, csak tovább jajgattam halkan. és akkor alig néhány másodperc, mackó mutat jobbra, megcsillan szemem. de hiszen ez is a vigyázó szellem. az ő ajándéka. (bár mackó találta, s hogy haragja ellenére őt is lenyűgözte a látvány, segített kiengesztelni). hányszor történt már velem, hogy a legváratlanabb pillanatban lepett meg. adott. hogy boldog. mármint a vigyázó szellem. aztán onnanfele márcsak mint a kincset, tartottam a gombát, a kezemben. már nem tettem zacskóba, semmi ilyen, hogy élvezze az életet, tovább, kezemben. mint kiderül különben a leírásból, mert azért interneten is elolvastam róla, mit lehetett, hogy amiben biztos is még biztosabb ugye, mert azért meghalni semmiért se, nos mit olvasok? az Őzlábgomba leszedést követően is tovább él, fejlődik. persze már a hasamban nem, és mégis. most már valóban minden figyelmemmel vigyáztam is rá. minden szemem, gondolatom rajta. még kisgyerekeknek apukák is mutogatva, azok is csodálva, hajoltak a gomba fölé. milyen gomba is? Őzlábgomba. óriás Őzlábgomba. mondottam, mint aki büszke. az ő gombájára.

Nincsenek megjegyzések: