kislány az Andrássy úton

már megint onnan jöttem, de már csak elvétve, valami törlesztés... elmaradás, egy kék diploma, aztán az otthon felejtett könyvek, amiért megint kell majd jönni, aztán nem hittem a szememnek. ott ült ez a kislány, először csak mint egy álom, mintha nem ebből a világból, a kis letűrt fehér zokni, meg a fekete apró cipő, kétszer fordultam vissza, hogy rögzítsem a látványt, hogy a színek, minden megmaradjon úgy, ahogyan ott ült, szomorún vidáman, nem látszott, csak a kis kalap, a felső, meg a kék rövid szoknya, amiből formás kicsi lábai világítottak.

büntetés volt számomra most ez az út, valami görcs fogta el hasamat még reggel, amikor kiléptem az ajtón, de inkább csak valami feszítés, mint amikor fut az ember, és levegő szorul, aztán nem lehet tovább menni, amikor egyre nehezebb, akkor éreztem először, aztán csak úgy járhattam, lépésenként, hogy fognom kellett, és csak nagyon lassan, egymás után lépni, majd egyre jobban kellett tartani, egyre nehezebben mentek a lépések, az út pedig egyre hosszabb, mert már bérletem sincs, jegyem is néhány, pontosan három, évekről maradva, tartogatva, egyszer majd kell, de most csak spórolni, amikor majd még nehezebb. pontosabban négy volt, de oda kellett érni, aztán csak metró, ott meg nem lehet másképp. csak álltam a metrónál is, éppen már haladtam volna le a lépcsőn, pontosabban értem volna el, amikor látom az egyenruhákat, hát persze, eszmélek, hiszen már nincs bérletem,... hátrálok, aztán csak állok, mi legyen. oda kell érnem időben. még sokáig állok így, nem tudom, mennyit, látom egy férfi néz a pénztárban, különösen néz, bizonyosan sok ideig állhattam. aztán visszafordultam, fel kell áldozni a negyedik utolsó jegyet. vége a szabadságnak, vége a feszélyezetlen járműveken olvasgatásnak, mindennek, már nem élhetek a burokban, bent, állandóan majd résen lenni, hiszen bárhol felbukkanhat az egyenruha.

a hasam fogom, már visszafele, 500 méter, újra lépnék a lépcsőre, pusztán csak megszokás, arany jánoson a metró ajtóban, amikor megint csak feleszmélek, számolgatom, nagyon hosszú így gyalog az út, de hiszen sosem volt eddig semmi bajom, miért éppen most, amikor muszáj, előbb utóbb le kell majd ülnöm.
aztán csak menni, tovább, hiszen haza kell valahogyan érni. különben is sok mást kell elintézni, csekkek, vásárolni, ajándék mackónak, ilyesmik, mert mindent mindig utolsó pillanatra hagyok. melyik nap is? talán keverednek a napok, mindenesetre, még csak a Bajcsi, aztán innen indulok felfele, amikor a kislány.

mintha már nem fájna annyira. el kell érnem az oktogonig.