2009. február 13., péntek

fura egybecsengések. már megint jelek?

Úgy tűnik, mostanában rámjár az erotika. „kis erotika”. Önkarikatúra? Mindenesetre jegyezve 2009 február. De erről csak 1-2 év múlva beszélhetek. Nyulacska kedves, rózsaszín nyulacska, szedd össze magad. vedd úgy, hogy minden a legnagyobb rendben halad. az út persze újra csupán egy kitérő. de számít-e, amikor az út adja magát. a jeleket pedig követni... igen. szépen csücsülsz, és követed a jeleket. úgy tűnik egyelőre, hosszak ezek a kerülők. de a jó bennük, hogy remélni lehet, előbb-utóbb visszavezetnek az eredeti útra.


hát akkor itt kellene megemlíteni a nyomdalátogatást is. Ringier. ez már valóban a legnagyobbja Magyarországnak. a többi szinte kutyafüle innen nézve. nézzük csak. először is a sofőr, aki elsőre eltanácsolt másik buszra, aztán hogy egészen tanácstalanul álltam, zavartan, mondhatnám azt is egészen döbbenten... félóra...még félóra hideg, megsajnált, és azt mondta, csak menjek nyugodtan vele, ő majd segít. kérdem sok az gyalog? 10 perc? merthogy ő egészen egy megállóval előbb tesz le a 38 percből. ó nem gond. itt meg itt, így megyek, át, először egy vasúti átjáró, majd megint egy, aztán csak megyek egyenesen előre. dolgozni? nem, mondom, egy csoporttal találkozom, nyomdába... említem is a nevét, mert én mindig a portásoknak és a sofőröknek pontosan megmondom hová megyek, nos a 38 perc cakkra kiszámolva, mit mondjak, nem volt nehéz, sőt, úgy tűnt, egy megálló még, már az egészen messze lett volna. tehát a sofőr tudhatta mit beszél, amikor megszánt.

lássuk csak. sötét, esti látogatás. egy egészen kietlen vidék, mackó mondta is, merek oda kimenni egyedül? persze hívtam, csakúgy mellesleg, elfér a csoport közt, nem jött. mindegy, a kaland így éppen nekem készülődött. átjutottam a két vasúton, azazhogy inkább csak egyet észleltem. aztán máris a Campóna. hát ebben igazán semmi nehézség. ráadásul Campóna u.1. az igaz, semmi jel, hogy nyomda... egyelőre, de biztos ami biztos, a Campóna u 1 már megvan. itt lehet valahol az orrom előtt. megmondom őszintén, magam sem értem, csöppet sem féltem. talán a busz előkészületei, a szuperpempö... aztán a sejtelmes sötét, ahol azért itt-ott fény, éppen elég arra, hogy fantáziám egyre élénküljön. csak mentem előre amerre lehetett, sokfelé nem nagyon lehetett, már csak jobbra volt hatalmas térfelület, amiben tömbök, sok tömb, egymás után. csak ez lehet. csak itt lehet hosszan menni, de előbb mindjárt emberforma is, porta, mert azért a teret még nem igazán lehetett belátni, tehát itt lehet kérdezni, tájékozódni. ennek általában igen örülök, hiszen innen mindig jó útra terelődök. most sem különben, két fiatal srác, rögtön tegeződünk, mint legtermészetesebb, barát, hogy s merre is tegyem utam. már nem lepődöm meg az ilyesmin, ráadásul sötét, s a hangom is amilyen, olyan húszévesnek néznek. és én nekem ez, ha onnan nézem, mindenképp jó. az túlzás, hogy szeretem amikor húszéves... de most éppen így jó. nem-e a minap, ez csak mellesleg jut eszembe, ez is, a tanfolyam oktatóm, hogy nem zavar engem, ha komolytalannak néznek? (amit tudni, éppen saját névjegyet tervezünk, ma ilyen könnyedebb téma, s hát itt is ugye nyulacska) – szóval ezt így mosolyogva, nevetve, aki legalább olyan komolytalan, szinte, mert azért valljuk be, egyikünk sem komolytalan egészen, épp ellenkezőleg, mert a komolytalan ember is nem-e magát a legkomolyabban veszi, attól lesz egészen komoly, és tényleg, mindennek ez a titka, hogy komolyan vesszük, mert minden ami hozzánk tartozik, csakis a legkomolyabban vétetik, aztán épp mellettem egy komoly szőnyeg-és tértervező aki saját névjegyével, hasonlóan jegyez felém, akit mellesleg mondhatom, kedvelek, pont a hebehurgya komolytalanságáért, na és mert annyira komoly amikor komolytalan, csak onnan magát ide, értem idáig nem látja tükörben, és nem-e éppen ez a szép benne. de tény, hogy a terv az magáért beszél. jól tervez. na. egészen nyugtatóan profi. dehát neki ez a dolga. kuncsaftokat szerez terveihez, kapcsolatok, emberek, üzlet. de én? nekem nyulacskában semmi üzlet. csak úgy van, szívja napról napra a levegőt. szóval minden belefér. na de visszatérve a kérdésre, nem, mondom, abban van a legélesebb kritika. persze nem így mondtam, valahogy másképp, általában ügyetlenebb a szó mikor szájból, mint mikor toll, de ki tudja, tény, hogy azóta megkedvelte a nyulat a rózsaszínnel, vagy ezt is ugye, ki tudja, meglehet ezek is csak a (be)képzeléseim. de tény, hogy a nyul önmagáért beszél. és abban a világban amire hivatott, teljes életet él. innentől aztán semmi nem zavar. általában is jó kedéllyel kezelem a dolgokat. nyul nem nyul, ide vagy oda.


aztán mintha csak egy krimiben volnék, ahogy előre haladok. na persze, előtte a buszon bemelegítőnek egy kis (a már említett) "szuperpempö", hogy semmi se maradjon ki, ami a jelek felsorakoztatásához illik a szerepek megértéséhez. a pempö és a kis erotika, tessen jegyezni... mondtam 1-2 év múlva. nos. ugrás vissza,

sötét kb 1 kilométer. egy tömb jobbra, egy balra. képzelem, csak egy revolver hiányzik, úgysem írtam sosem krimit, nem is igen olvastam, legfeljebb néhány film, meg angol humor... ilyesmik, na meg chaplin, keaton, loyd, ... szóval egyszerűen el kezdett élni bennem a revolver és a nő. hogy mi lett volna, ha a portán szépen kabátom alatt revolverrel és komoly tervvel jutok be, mint a titokzatos nő, akivel a portások olyan nagyon kedvesek, mit sem sejtve, én meg éppen egy végrehajtáshoz készülődve, pontosan kitervelt csellel. hogy a két fiatal srác, aztán én a rejtélyes nő a revolverrel. különös hogy éppen most, hogy sosem gondoltam előtte ilyen szerepben magam, aztán most milyen könnyedén venném elő és puff, máris lőnék.

aztán ez is része a történetnek, hazafelé a nyomdából, mert különös, egészen sajátos, mármint amennyire mostanában a jelek, a minden mindennel összeegyeztetettségükkel, minden mindenből következetesség, elnézést, hogy a szavakat most már nem vagyok képes egyeztetni, ahogyan ez is hozzátartozik, nos amire kitérni szeretnék itt, hogy szerencsém volt, kocsival vittek hazafelé, merthogy úgy is olyan vékony vagyok, beférek. tényleg fértem. tehát buszsofőrök kaland folytatás kizárt. ahhoz hogy az itt és most kaland egészen máshol folytatódjék. és akkor miről is beszélgetünk a meleg kocsiban a veszprémi? gyilkosság kapcsán, hogy ma mennyire semmit nem ér az emberi élet. a revolver után ez abszolúte nem lep meg. hogy ugye a jelek. teljesen képbe illő. ennek itt pontosan így kell történni. lehetséges, hogy ha az emberek összeraknák saját történeteiket, értem történéseket, ők is ilyen jelsorozathoz érkeznének? hogy minden ember, ha eléggé koncentrál, megtalálja saját életútjának vonalát?

nos, mélázik el ezekkel a szavakkal, majd meséli tovább esetét a hölgytársam a vezető ura mellett, szándékosan nem férjet írok, mert ide most az nem illik, mert mi is az hogy férj? normális szó ez? az úr, azt ugye tisztán értjük. de a férből hogy is lesz a férj... elférj mellettem... érdekes, ezt is le lehet vezetni, de most hagyom, lehet hogy mégis a férj illene,

szóval hogy amikor egyszer, nem tudom neki mesélték, vagy hallotta valakitől, szóval, hogy egy fiú, amikor kérdezték tőle, mondjon egy jót meg egy rosszat, mi a rossz dolog szerinte, azt felelte, az amikor a bátyámtól ellopják az autóját. és mi a jó? amikor a bátyja lopja el a másikét. na, szóval hogy ma egy ilyen korban élünk, ezt akárhogyan is furcsáljuk, tudomásul kell vennünk. hogy ez van körülöttünk. és itt akkor ezen folytatódunk, kell-e a krimi történetemhez, buszostól kilépett sötét utcától indult előjátékhoz, több. megértettem, pontosabban kezdett világossá válni, mit is követnek a szálak, hogyan is érnek össze a nap folyamán. hát nekem éppen ezt vezették fel a jelek, miközben úgy két órája a nyomda felé sétálgattam ráérősen, meg-megállva, mert azért a sötétben is hozzászoktam már az íráshoz, így aztán lejegyeztem 1-2 gondolatot, persze már nem tudom hova, így aztán fejből írok, csak emlékezetből, elnézést, kontrollálatlan.

na de lássuk csak a nyomdát. mert végülis ez volt a célpont. maga a csoda. mintha valami amerikai filmben lennék. hogy tetőzzék minden ami itt velem történik. csupa izgalom, ismeretlen homály, fények, hatalmas zaj, ahogy beljebb megyünk, fel az emeletre, általában deciber, vagy amiben mérik, hogy úgy 50 körüli a normális, de ezt senki ne vegye készpénznek, mert lehet hogy a számokra, értékekre nem jól emlékezem, na de bent már, ahol a szalagokon a könyv folyt, mert valóban folytak a lapok, pontosabban papírtekercsek, olyan sebességgel, amit szabad szemmel nem látni, csak a színes csíkokat, nos hogy ott már 100 felett, kaptunk is füldugót, szép sárgát, de én nem tettem be, különben sem szeretem a dugókat, semmilyen dugót nem szeretek általában, és nem is használok. egyetlen egyet, de azt... szóval mindegy, pedig a nyomat rajtuk volt, szép, színes nyomatok, éppen a másnapi blikket nyomtatták, és valóban Magyarországon még csak két hasonló nyomda, de egyik sem ezzel a gyors kapacitással, bíróképességgel, szóval szinte teljes automatizmus, itt azt kell tudni, hogy egy kis szakma is, nem azért hogy okosnak tűnjek, épp ellenkezőleg, hogy segítsem az esetleges olvasót látni is a képet, mármint ha képes követni is, és még nem unta meg ezt a csapongást itt a betűk között, nos ez egy ofszetnyomda, hatalmas nyomda, amilyet álmomban sem láttam, maximum rajzfilmben képzelhettem, ahol FTP szerverről jön az anyag számítógépbe, és CTP- fényérzékeny módszerrel dolgoznak (értem nincs film, levilágítás), fémlapok 4 színnyomással, sárga fénynél, mert fehérben 1 óra alatt meghal a lemez, mert és ezt valójában így is kell képzelni, valóban élnek ezek a lemezek, ott születnek előttünk szinte 3 perc alatt, egyenként jönnek a szürke fémlapok, aztán egy kis folyadékba mártódnak, semmiségnek tűnik ez a kis fürdés, máris ugyanonnan jönnek ki kék színnel nyomtatva, aztán tovább haladnak a szalagon, és szép sorba rendeződnek. na de nem is ezzel akartam kezdeni.

amikor belép az ember, és innen ez a tiszta filmszerű hatás, tényleg amerikai filmekből, balra monitorok sorban, előttük kezeslábasba öltözött figurák, és ezek tényleg figurák, mert úgy tűnnek, mint valami robotok, gépemberek, aztán a fürdő előtt, amiről beszéltem, mindjárt a számítógép szomszédságában egy hatalmas testű szintén gépember kezd beszélni, de olyan gyorsan, mintha magnóról. minden villámgyorsan, mert itt minden perc kincs. na persze miértünk van most minden, tehát nekünk itt mindent szabad. és elmaradozok néha a csoporttól, szokás szerint, ezt-azt megkérdezek a gépemberektől, akik kiderül, nem is annyira gépemberek, mosolygósak, készségesek, és velem jönnek, mutogatnak, a felelős vezető hozzá is teszi, mikor érkezem és rám vártak, igen, szép emberek dolgoznak nála, érti a késedelmet. mosolygom. imádok mosolyogni ilyenkor. visszamosolyogni. mert akkor mindenki is mosolyog körülöttem.


nos, így ment minden tovább, hatalmas karok, amikbe csíptetve haladnak sorba az újságok, aztán tovább ki-ki dolgára, hogy csomagba kerüljenek. aztán a hatalmas 1000 kilós tekercsek a raktárban, amik folyamatosan cserélődnek, átadják egymásnak a stafétát, hogy a nyomatok rákerülhessenek, a ragasztás, illesztés, ami félautomata, mind hatalmas emberek a tekercseknél, mert ugye hiába automata, azért az ember az irányító, és van hogy emelni is kell, csak a ragasztó fiú vékony, kicsi fiú, el is rontja, vannak tanoncok is, betanítják itt az embert amire szükség. lány összesen kettő a száz ott dolgozó emberből, azonban itt a nyomdai műveletnél alig ember. szinte minden valóban automata. csak mennek a maguk módján saját pályájukon a lemezek, papírok, tekercsek, könyvek... ami itt nem könyv, újságot készítenek. és olyan speciális papírra, ami szívó, azaz beszívja a festéket, nem ami fényes műnyomó papírra készül, ahol rászárad a felületre a festék.

nem is folytatom, csak ezt a szuperélményemet szerettem volna szavakba ötleni. szuper? írom...hogy lenne köze a "szuperpempőhöz"?... nem tudom. mindenesetre ilyesmik.

2 megjegyzés:

R írta...

Ez az írás különösen tetszett!!! Felvidított és elgondolkoztatott...
R.

becsey zsuzsa írta...

köszönöm, ha valamivel én is szerezhetek örömet. csekélység, figyelmességed, jóságodhoz képest.