2008. november 10., hétfő

…s a sors is csak ismétli önmagát


(Bambafüles és Óriáspancsipofa esete)

Nem mintha ezúttal is különös történne, újra itt velünk Nyuszi, most sem semmi látványos vele, csupáncsak annyi, hogy álmatlan soká forgolódik ágyában, mert mint általában megilletődésében, elmulasztott ez alkalommal is közölni valami fontosat.

-------------------------------------------------------------

Nyuszit akkor az ajtóban láttam meg először.

Nyüszítve, kaparászva, véget nem érő kétségbeesésben egy táska alján. Mint később megtudtam, talált nyuszi volt. Véletlenül talált, kicsi fehér nyúl. Méretéből saccolva sem lehetett több, mint egy hónapos. Talán annyi sem. Éppenolyan eltévedt volt, akár valamikor az a kismacska, a tarka, háromszínű, akire egy zápornak közepén, az éjszakának is éppen közepében találtam egy óriás halom kukorica tövében, kétségbeesett, vékony nyifogó hangra fülelve, s annak is nyomát követve. Öt évet tölthettünk együtt. Végül egy hónapi nyomtalan eltűnés után találtam rá a fásszín egyik kietlen zugában hosszú keresés után, véletlen. Már csaknem bomlásnak induló szőr és csontváz maradt belőle. Arcát nem lehetett felismerni.
Eltemettem. Csupán az emlék, fotókkal, ami megmaradt.

Nyuszi azonban a legszomorúbb történet, s annak is rejtélyes titkát vitte magával. Kétségek, megmagyarázatlan tényekkel hagyva engem. Ismeretségünk s együtt töltött szép napjaink utolsó egyikén, csaknem tizennyolc órai utazásnak is legvégén, kezem között hunyt el több órán át tartó élet-halál közt vergődve. Történt mindez kerek egy hónapnyi kényeztetést követő visszautazásunk alatt, Pest felé, az autóbuszon.
Nyuszi otthoni, szüleimmel való nyaralás boldog napjait tölthette velem. Talán legboldogabb napjait. És aztán a dobozban csaknem negyven fokos hőség volt. Nem bírta ki.

A kollégiumban, a hátsó udvaron temettem el. Láthatóan csüggedten meredve, értelmetlenül álltam, nem értettem mi történik. A kezem között múlt ki egy élőlény. Én tehetek a haláláért, én okoztam. Nem szabadott volna visszahoznom. Hiszen milyen élet is várt volna rá, azok után. Itt, újra. Talán a sors akarta így. Csak ezzel is vígasztalhatom magam. Mindenesetre megfogadtam, ezentúl csak úgy fogadok be kisállatot, ha annak szokását, minden velejáróját veszélyeivel együtt ismerem, és felelősséget garantáltan vállalhatok érte. Kényelmes otthon biztosítás, mint egyéb más szükséglet.

Hát így történt. Éppen tíz hónapja.

-----------------------------------------------------

Nyár van. A napocska sugarától fénylő izzó vidám arcocskával játszadozik. A kislány boldogságtól viruló léptei örömteljesen harsognak a keskeny utcán lefelé. Aztán már szürke kocsi viszi még tovább, mígnem,

...és most újra tovább vagyunk,

Pöttyruha most épp Szürke meg Sárgaszőrcsomó narancssárga gondolataival van elfoglalva. Gondolataiban énekel, s közben néha élesen figyel. Szürkesárgacsomó kiterülközve élvezi a kellemetesen meleget, mit sem tudva Sárgapötty énekeiről. Ők most igen elfoglaltak gondjaikban. Álmodnak. S a Napocska még mindig mosolyog. És este is. A sötétben.

Sárgapöttykislány le-fel jár, s görnyedve gondolkodik. Az ének születik. Lassan születik. Görcsben fulladozva, mintha nem is akarna erre a világra jönni. És akkor egyszercsak hirtelen hideg lesz, Nyuszi mire felébred, nyoma sem lesz napfénynek, minden jegesen fehérré lesz, rideg és félelmetesen elutasító. Nyuszi egyre ijedtebb s tehetetlenebb, félelme is csak nő, bár ő barátkozna a hideggel is, de sietni kell, a hideg kegyetlen és követelőző. És nem tud várni. Bár ez biztosan a rendhez tartozik, s hogy így kell lenni, az most már bizonyos. Már egész teste remeg a furcsamód melegként kacsintó hidegtől való kiszolgáltatottságtól, és fél. Egyre jobban fél. Közben mind gyorsabban sietni kell, míg ráeszmélne, közelebb és közelebb …

ez most már innen is látható, eszközzé alakul, amit hát igen gyorsan tovább is kell adni. Esőnek, szélnek...

--------------------------------------

Igen, Nyuszi ezúttal is orránál fogva vezettetik, s hiszékenysége okán jár pórul, de ennek árán lesz győztes is, bár csak a végén, jaj, nagyon hosszú az út odáig, s aki becsapja őt nem más, mint Teveszemű, aki bizony szavát nem tartotta. Teveszemű itt gyávának, s jellem felől igen sántamókának bizonyul.

Nyuszi ugyan ázottfűtött s alázottfülűn,

mégis győztesen, Teveszeműt hátul, s igazát magával, otthagyja őt. Viselkedése méltó volt hozzá.

A végén már az öröm sem fúl ürömmé, és Teveszemű itt bár leplezve, mégis hivatalosan, bocsánatot kér.

Ebben a mesében Nyuszi tehát végül (de ez csak a legvégén) győzni fog, s még a hatalmasok is (egész erdőbírasereg) megbicentik fejüket, s kezet fognak véle. Azok is kik annakelőtte nem átallottak ellenségesen vélekedni róla, most majd szürkeűző csöndben mereven lesve figyelik mozdulatát, mintha minden egyes megszületni kívánt szavát (s azt külön bátorítva) csalogatnák, bár Nyuszi fél s remeg is, s ettől csak magamagának beszél, mégis bátran, mert már érezhető, hogy eljutott hozzá a szeretet szaga, s mikor vége, ez illat maga a paradicsom, Nyuszi repdes az örömtől, körüle minden ittas a fénytől, még a sorsnak utoljára könnyes szemmel megköszöni, hogy megadta neki, s hogy eljuthatott az emberekig.


(rózsaszín nyúl naplóból, részletek 1995-ből, 6,7............)

Napló link:

http://becseyzsuzsa.blogspot.com

Nincsenek megjegyzések: