Az igazság
„tollrajz”
Sosem voltam kocsmában, azt hiszem. (azaz voltam, de az más)
Most mégis a kisördög vezet, hogy belépjek. Mindig tartottam ettől, de most megteszem.
Bár naponta elmegyek előtte:
rácsos ajtó tárva/ belülről áradva/ néha egy-két ember kint állva/ máskor kutya ugatva láncra zárva/ nyitott életek kamrája.
Kiszűrődik valamiféle kocsmazaj arra a pillanatra.
Nem is figyelek igazán oda, csak a hang marad torkomba.
Valójában nem erre vezet utam naponta, csak néha esik célom arra. (nem túl gyakran)
Most mégis benézek. A kíváncsiság vezet.
Lépcsőn kell lemenni pincébe (ezt máskor is láttam anélkül hogy figyeltem volna),
furcsa szag orromba vág, sebaj, a zaj nagyobb, kicsi a hely, apró kocsma elől bárpulttal
kávét kérek, rám néznek, bajszos míg kiszolgál beszédet tovább folytatják, történet, nem hallom a részleteket, csak a hangulat fog meg, nézem, emberek arca.
Egy copfos 45 körüli férfi mellé ülök, az van legközelebb, furcsa én máshol el szoktam bújni be sarokba, most ide elől helyet.
A férfin furcsamód simabőr, olyan kinek nem kell borotválkozni, érdekes mert az utcán fordítva látni, copffal és szakállal az ilyent,
ezen nincs szőr csak a vékony copf ami feltűnő, és hogy nem öreg.
Furcsa én aki rajzolni szoktam arcokat, most homályos, nem tudom körülírni magamban, olyan megfoghatatlan arc. Nem kérdez csak beszél, hogy elhagyta a családot, kicsi bömböl, ő zenéjét húzta fel, hogy felesége vékony, nagyobbik zeneiskolában énekel, hogy nem bírja a hangokat, én közben tekintetét figyelem kezét pohárral, cigarettát gyújt, egymásra bűz, ez a férfi nem illik ide, pulóverbe van magas nyakú, valami zakóféle, üveges szeme nem rám néz, hiába egyenesen felém, át- elnéz mellettem, valami nőről mesél aki már nincs, hogy az igazság neki pénze sosem volt, s hogy hiába ő mindent megpróbált is, se sikerült volna, hogy már elején is a nő akarta, s hogy ő már előre megmondta, hiába a kicsi lakás s hogy már nem bírja.
Kér még egy italt intve, máris kapja, mintha már régóta nála ez így menne.
S hogy az igazság hozzátartozik, ő már rég válik,
de hát hova ment volna,
a kicsit is hiába szeretné mikor meglátja bömböl,
a feleségéhez sem tud hiába is akarna szépet,
csak hűl s magában szitok ül,
s a nő mikor mellé megremegve hátrál,
szemében ijedtség,
ha szól még rosszabb a feszültség feltör,
de mindegy a hallgatás is,
a pohár így is tör, vagy a többi.
Furcsa hogy nem kérdez tőlem senki, hogy én itt mit s mért, nézem az órám, menni kéne, fizetek aprókat is eltéve fel a lépcsőn, lassan távozom ki.
(sosem voltam kocsmában, azt hiszem)
Da capo…és így tovább: rácsos ajtó tárva/ nyitott életek kamrája/ belülről áradva/ néha egy-két ember kint állva/ máskor kutya ugatva láncra zárva.
2007 március (jav. tollinga: 2008.09.04)
És most mindenki, kérem mindenki csukja be a szemét, dugja el fülét, se ne lásson, se ne halljon…szégyellem, hogy ilyen kortárstalan vagyok. Szóval, egyetlen regény, mi életem végigkísér, Móricz Zsigmond: „Légy jó mindhalálig”. nem akarok debreceni diák lenni. én meg akarok halni.(bocsánatot kérek)...
..és most irány könyvterv
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése