A minap esett meg velem,
nem is olyan rég: kérdezte tőlem valaki
kedvesen, bár hevesen
nagy lelkesülten, s egyben
reménykedve is:
- Te Nyuszi vagy? Tényleg?
Rajzolj nekem egy lovat!
S már sok idő nem is rá, nyújtva papírt ceruzát.
Mit tehetek hát, ocsúdva e tényre meglepve,
s mint, aki sarokba szorult. Menekvés nincs.
Hááát… megpróbálhatom – nyújtva hosszúra, s némi szünet után
bizonytalanul bátorodva,
(inkább csak magamat bátorítván)
bár lovat nem szoktam rajzolni.
S kissé kelletlen ám kíváncsin
veszem elő tudásom,
- nem akadémikuskodásom,
hogy életre keltsem.
Próbálok jelképet ragadni, mozdulatot a kecsességgel,
s mindazt, mi nekem kedves,
a lovacskában. Nem szokványosan, s nem, ahogyan
mindennap látjuk.
Hát így való próbálkozóban,
mit nem hoz a jelen,
s a kérdező is jelen vonalam követve:
Bár így nem szoktam
mondtam volna,
szemérmesen,
de ő olyan őszintén várta.
Így hát hamarosan feladtam
bénulva törve bele tollam,
mondván, hogy nem tudok
lovat rajzolni. Érezve testemben
s a vonalakon át,
ő most valóságos lovat vár,
s nem a lovacskát.
S hogyan magyarázzam hát:
Hogy ez az én Álomlovacskám…
(2003 08 21)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése