múlt-jövő közt

a pókháló titka. hangyának lenni.

"nyuszi a plafonon, lufi a madzagon"

"miért trappolsz te így nyuszi, mint egy víziló"

(mackó nevetéseiből)

valaki mindig jó hozzánk

aztán dicséretet kap, te biztos a mennyországba jutsz, annyi jó cselekedeted van, mire megszólal, különben alig hall, szinte csak szájról olvas, hogy inkább a pokolba szeretne, ott meleg van. s szeme csillog dugva mosolyán. nevettem, de hátul, macival kettesben kiálltam a mennyország mellett. maci nevetett. de a templomban amikor békességért fogták meg fenn titokban kezünk, ő is kezébe vette az enyémet. így üldögéltünk. később mind a ketten nevettünk. aztán estére megint összevitatkoztunk, reggelre megint nevettünk.

reggel

viszont a rózsaszín nyúl sokáig tartotta magát. 1996–2009. 13 év. érdekes, meséből is éppen ennyi lett. minden évre egy mese (mindennap helyett). különös távlatok. és mennyi rajz. igaz, időnként van hogy utóbbi időben belilul. árnyalatnyi különbség, lényeg nem sokban változva.
azért ha egészen pontos akarnék lenni, 12 + 1 mese. mindösszesen 12 év. a ráadás? hogy átvezessen a következő jelenbe. mindegyik könyvem az utolsó írással átvezet egy másik, az elkövetkező időbe. azonban előfordul, hogy az előszó is, utószó is megkettőződik. van hogy egyik. aztán egyik se.

amikor szomorú

maci szomorú, amikor szomorú rajzot készítek

tartozom egy vallomással:

néha van olyan halovány érzésem, visszafejlődöm. aztán mégis csak annak tudom be, változnak rajtam is az idők. 1991-92. hogy kiszínesedtem azóta... milyen könnyed, milyen egyszerű, milyen abszurd is volt akkoriban ez az első egy példányos verseskötetem. na jó, voltak ennél extrábbak. a legemlékezetesebbet eső vitte magával. egy ház volt. egy versekkel-szövegekkel-rajzokból összeállított papírház. mire felébredtem, csupán elázott nyomai maradtak.
ezt a könyvet azonban egy olyan programmal állítottam össze, majd egyenként nyomtattam, amiről emberfia sem hallott. réges-régi program. ma már semmire nem jó. azokból az idők... a napokban találtam meg, egészen véletlenül, már teljes feledésben aludta réges-régi álmát. éppencsak útban, sehogy se sikerült betolnom a krokimappát a dobozba, hiába erőltetem, s mi volt, amibe megakadt, kénytelen voltam kihúzni. hát ez a szürke vékony kötet. elgondolkodtam. hasonlóképp akadtam ma szintén véletlenül kutakodva régi, beporosodott flopilemezek között a korcsolyázó kislányra is. egyáltalán nem emlékeztem erre a forgatókönyvre, nem is találtam meg a teljes anyagot belőle. 22,23,24,25…ilyen kockákra találtam. hogy sose véletlen semmi, akármikor is legyen az.
a könyvet eredeti állapotában teszem fel, őrizve az emléket.

a másik amit őrzök, a zöld baba sorozatom. szitanyomatok 1995-ből. jut eszembe ez is. képzőművészeti főiskolán a legkritikusabb, egyben életem egyik legkegyetlenebb időszakában, pontosabban a legutolsó napon (de mindenképpen legutolsók egyike) az andrássy épület sötét falai között azért lettem elmarasztalva, mert a szürke-fehér-fekete figuráim kizöldültek. meg volt egy installációm is kiállítva, babák narancsokkal. hogyan is történt, hogy az utóbbi időben, 2000-es évek végén újra zöldben találom magam, egészen különös. egyelőre nem keresem a választ.

jut eszembe, most már valóban utószor, a díjat viszont horvátországban egy egészen színes szitanyomatomért kaptam... különös. egészen egészen különös... észrevétel

cím nélkül

cím nélkül

világosból sötétből

vagy egy testvérpár. mondjuk a Nap, és aki őt kirajzolja


valaki felszárítja a könnycseppeket.

nyulacska avagy-e Nyúl

Istenem, de boldog lennék... ha a világ összes kiadója összefogna, és támogatná Nyuszit.
na persze, persze... nyulacska, eggyel is megelégednék

ima

Miatyánk ki vagy… most hogy küldenél mutató kezet.

örökké lesz

Mégiscsak van, amit sírig viszünk.

álmodni vagy rózsaszínben

még a végén szebb leszek versben mint mesében, ez azért leégés. súlyosan tennem kell valamit. vissza kell szeretnem őket is.

végállomás mégiscsak békesség

Semmit nem bántam meg az életemből, hacsak nem azt, hogy hallgattam amikor beszélni kellett, beszéltem amikor hallgatni. Végül minden lassan kiegyenlítődik. Kicsi hallgatás, kicsi beszéd. Sok munka.

tegnapi felolvasásból

AZT HITTEM

Budapest, 1997

azt hittem derűsebb

hogy másokban is létezik

ami itt benn

kívül is meglátszik

végül ugyanott mindenki aki van

csak abba rossz beletörődni

hogy már ez lesz

máskor

azt hittem egyszer fény derül

azokban is

de ők élni akarnak

minden napra egy falat

v f e

ö a c

d l e

ö b t

r ó b

b l ő

ő l

l

ablakból

AMIKOR NÉGYEN VAGYUNK

2003. június 18.

most írnom kellene a

fényről

hajnalról

főként az esőről

állunk hárman

négyből mindig csak hárman

várakozva

valaki mindig hiányzik

elmegy másvalaki

pillanatig ketten

megint hárman

a másvalakivel

PING - POANG

Budapest, 2003. február 4. (részlet)

Apám ütőjével

boldogan-buzgón-szökdécselve

pattogtatja a labdát

fel

le

s látszik rajta hogy ez az

élete

közben ütemesen

az ugró labdára koncentrál

tekintete a labdával megegyező

vonalban

mindig mosolygom ezen ha

felidézem

széttárt kissé karikó

lábak

le-fel ugráló tekintet

ma már ragasztgatja

ápolgatja ütőit

a jókedv kacagás sem a régi

s a heves mozdulat

ernyedtebb

csak ha nagyon muszáj

pattog újra

ilyenkor szeme csillogása

pillanatra régi

kitartása is erejével

de már szomorúbb.

IDÉZETT HANGULAT A MŰTEREMBŐL

Sepsiszentgyörgy, 2002. augusztus 10.

Képzeletben felnézek a tetőre

innen nincs messze

odabent vagyok

lámpa zavar

lehunyom szemem

mosolygósan hamiskás arc

mintha mindig hátsó ajtón járna

innen nézve milyen hűséges

jótevőm

rövid súlyos tekintet

ellenhang

rókaszín

alkotás formátlan

árkjaiban

MACKÓNAK

Budapest, 2002. november

Tudod Mackó

én szerettem volna veled moziba menni.

Ne haragudj

hogy így esett.

Ott ülni veled

kéz a kézbe

egy tekintet

mosoly árnyékában

csendesen.

EMLÉKEZÉS

Sepsiszentgyörgy, 2002. augusztus 10.

MERENGVE

Mindenki elment

itthonról.

Én nem mehettem.

Nem gondolkodom

nem is fáj

igazán.

A fájdalom üressé tesz

megnyugtat.

Régen más volt

most...

csak kicsit öreg vagyok már.

Mackó is beteg

csend van.

Minden szomorú

mégis jobb.