végállomás mégiscsak békesség

Semmit nem bántam meg az életemből, hacsak nem azt, hogy hallgattam amikor beszélni kellett, beszéltem amikor hallgatni. Végül minden lassan kiegyenlítődik. Kicsi hallgatás, kicsi beszéd. Sok munka.

tegnapi felolvasásból

AZT HITTEM

Budapest, 1997

azt hittem derűsebb

hogy másokban is létezik

ami itt benn

kívül is meglátszik

végül ugyanott mindenki aki van

csak abba rossz beletörődni

hogy már ez lesz

máskor

azt hittem egyszer fény derül

azokban is

de ők élni akarnak

minden napra egy falat

v f e

ö a c

d l e

ö b t

r ó b

b l ő

ő l

l

ablakból

AMIKOR NÉGYEN VAGYUNK

2003. június 18.

most írnom kellene a

fényről

hajnalról

főként az esőről

állunk hárman

négyből mindig csak hárman

várakozva

valaki mindig hiányzik

elmegy másvalaki

pillanatig ketten

megint hárman

a másvalakivel

PING - POANG

Budapest, 2003. február 4. (részlet)

Apám ütőjével

boldogan-buzgón-szökdécselve

pattogtatja a labdát

fel

le

s látszik rajta hogy ez az

élete

közben ütemesen

az ugró labdára koncentrál

tekintete a labdával megegyező

vonalban

mindig mosolygom ezen ha

felidézem

széttárt kissé karikó

lábak

le-fel ugráló tekintet

ma már ragasztgatja

ápolgatja ütőit

a jókedv kacagás sem a régi

s a heves mozdulat

ernyedtebb

csak ha nagyon muszáj

pattog újra

ilyenkor szeme csillogása

pillanatra régi

kitartása is erejével

de már szomorúbb.

IDÉZETT HANGULAT A MŰTEREMBŐL

Sepsiszentgyörgy, 2002. augusztus 10.

Képzeletben felnézek a tetőre

innen nincs messze

odabent vagyok

lámpa zavar

lehunyom szemem

mosolygósan hamiskás arc

mintha mindig hátsó ajtón járna

innen nézve milyen hűséges

jótevőm

rövid súlyos tekintet

ellenhang

rókaszín

alkotás formátlan

árkjaiban

MACKÓNAK

Budapest, 2002. november

Tudod Mackó

én szerettem volna veled moziba menni.

Ne haragudj

hogy így esett.

Ott ülni veled

kéz a kézbe

egy tekintet

mosoly árnyékában

csendesen.

EMLÉKEZÉS

Sepsiszentgyörgy, 2002. augusztus 10.

MERENGVE

Mindenki elment

itthonról.

Én nem mehettem.

Nem gondolkodom

nem is fáj

igazán.

A fájdalom üressé tesz

megnyugtat.

Régen más volt

most...

csak kicsit öreg vagyok már.

Mackó is beteg

csend van.

Minden szomorú

mégis jobb.

a rátóti

Lehetett úgy éjfél, Szilágyi Ákos a múltkor megjegyezte, őt inkább a líra fogalma illetné, ugyanis semmi nem motiválja, hogy verset csináljon. Kinek ugye mi fekszik jobban. Bár, a lírát is kell farigcsálni néha, ki gondolta volna. Ezt is az ember saját bőrén tapasztalja:)

Csak azért jegyzem, mert valahogy magam is így vagyok ezzel.

Persze, már nincs jelentőségük.

Legyen akkor mégis engesztelésül a rátóti, kicsi emlék egy régirégi illusztrációs pályázatból, mit talán el se küldtem. Az bizonyos, hogy szórakoztatott.

és te kicsi vagy

… hogy ezek csak az én karikáim

Aztán mért bukfencezne a csönd
mikor lábon is járni:)
Ha kútmélyről is, ő is csak karikákat vet,
mielőtt papírra ülne.

Nagy szomorú
meg-megcsillanó karikákat, aztán vissza. Fényből sötétből.

Talán nem nagy bűn, ha azt mondom, amit élek. Csöndből lépek.


üzenet: Földön innen és túl

MACKÓHOZ ÉS A CSAK AZ ANYAGIAK

2003. június 10.

Te Maci
énnekem úgy jönnek az ötletek
rohannak le
tele van a fejem
alig szusszanok
békén nem hagynak.
Most mind le kell jegyeznem
csak hát ez idő.
Az lenne a jó
ha le se kellene írni
fejemből kivetítődnének
ezért is jönne jól az a magnó
de az sem igazi
akkor meg hangosan kellene kimondani
pedig így gyorsabban forog minden az
agyamban
valami más eszköz kellene
pillanat alatt az egész
rögzítődne ki fejemből


„Irigykedem is ezért”
kuncog Maci
komolyan mondaná?
az sem akármi
fogom fel
hogy ő ilyent kimond
Noémi is fordult felém
jut eszembe
egyszer éppen ezekkel a
szavakkal
tényleg
ez most mellesleg
mármint hogy ő is rák jegyű
ha ez jelent valamit

én igazából nem tudom
fontos-e
érdekes
hogy azért ő is így jegyzi
meg hogy neki nincs ilyenje
gondolatok
maguktól fejében
nem jönnek
csak ha valami anyagot lát
s megtetszik
mérlegel
hogy ebből lehetne csinálni valamit
de hogy onnan bentről
hevesen pulzáló
érzései
vagy éppen a csend
üresség
hogy törne fel
utat
kifelé

ő nem érez lelkében vezető kezet
sem kényszerítést kiöklendezni
éjszaka is
ha éppen nem vési papírra
mert ha nem így
akkor végeláthatatlanul tovább
egyre hosszabbra kuszálódva
s bonyolultabb képekben
gyötrődve éber álom közt
reggelig

csodálkoztam is akkor
hogy megjegyezte
persze jólesik az ilyen
s hogy mi végre
más
én
ilyenkor enyém
súlytalanság
előttem
mindenhatóság
és akkor a csúcs
mindenek tetejébe
bulvárlapokból hevülve
anyósom hozzám
mikor megjegyzek valamit
ezekre
te csak az anyagiakra gondolsz
nézek bambán
mit jelenthet
az-e baj hogy kellene
sem foglalkozom
vagy hogy nem veszem komolyan
ami úgyis rajtam
ezt csak mélyebbről lehetne megfejteni
őt magának felfedni előbb
hogy érthessen engem
Macival nézünk szembe
ahogy így értetlen
de alig hogy ismételve
kimondva többször
magamba szállva
vele később
mert akkor ott védekeztem
bántam
mi végre hadakozom
ha ebben hisz valamiért
mindenki annyit ért meg
mennyire képes
akar
de ameddig nem jut el
ami más
másokat sem képes
elfogadni
már nevetve magamon
s a helyzeten
mitől is van ez így
hogy csak a bulvárlapokban
pletykalapokban vagy tévében
lehet élvezni
izgalomba jönni
hogy valaki más
és akkor nevetni
de hogy én lennék
azonosulni
hogy valaki az életben
lehet
csinál ilyeneket
az nem megemészthető
verset írni
nem rendes foglalkozás
sőt egyáltalán nem
foglalkozás
igazából dologtalanság
ha velem
már nem szórakozás

mindezzel együtt
jól megvagyok
köszönöm
már csak aprócska
ha ez mind így
akkor miért élnék úgy
mellesleg
képeket szövegeket álmodva
gyónva
semmiért
és egyáltalán hogy jönnek ide a csak az anyagiak
felületen túl
bulvárból
mi minden van még ami fény felé
nyit ajtó világosság
megvilágosodás
ha csak néhány pillanatra is
gazdagabbá
lelkeinkkel


szerencsére mostanában eszem is rendesen

…na és az anyagiak!
még jó hogy Maci is nevet ezen


Körből kilépve
már Maci sem nevet.
---------------------------------------------------------

…éppen tegnap próbáltam valamelyest mennyire lehetett helyre pofozni ezt a szövegem. S hogy most így, aprónyit még utánanéztem.

Immár 2 és fél éve, mióta az írással komolyabban is foglalkozom, egészen különös aurában élek, sorra élve meg jelenéseket, apró jelek, vagy összefüggésekben magyarázatok, melyek végül mind sorra, közvetlenül vagy utóbb, legtöbbször több szálon is összeérve, helyükre kerülnek. Bennem is, akárcsak kívülről. A mai adagot is köszönöm az „égnek”, ez már ott, föld. Tegnap éj tájt is kaptam kívülről, egészen kézzelfogható jeleket, amiket szintén köszönök. Rávilágítanak az azonosságokon túli különbségekre is. De mindenképp segítenek.

Életrezgéseim, munkamódszerem, viszont nem változtak.
Amiket lejegyzek, legyen az rajz vagy írás, „kameratöltőtoll”, a tudatalatti folyamatos munkájából, az életem során kapott impulzusokból törnek ki, legtöbbször egészen váratlan, sohasem tanulmányokból, legalábbis közvetetten nem, hacsak nem szándékos az elemzési kényszer, mikor kívülről, de ezek a reakciók is csak abban az esetben történnek meg, mikor beépül. Mindent saját bőrömön élek meg, ami ott és akkor születik. A rámutatás közvetlen, vagy utólag történik, ezeket utószinkron jeleknek nevezhetném, több szinten.

arcaink

anyám régen imádta a napot. akkoriban, amikor rajzolni tanultam, éveken át modellt állt nekem. meztelen, vagy napozóban. nem volt nehéz, hisz imádta a napot. olvasott, és almát rágott. meg cigarettázott. csak időnként szólt, hogy mozdulna. apám is sokszor pózolt. volt hogy nem is kértem, ő is meztelenre vetkőzött, tanuljon a gyerek testet. ő inkább nem a napon, benn a szobában. és nem cigarettázott. azóta anyám sem dohányzik. akkoriban sokan álltak nekem modellt. barátok. akik sem előtte, sem utána nem álltak modellt. nemrég, amikor egyszer megkérdeztem, most miért nem napozik, azt mondta, mert öreg a teste. meghízott. hogy nézne ki.
most inkább szaladgál a gyerekek után, a gyerekekkel. a nő, aki régen olyan büszke volt.

szép volt anyám. a szüleim különben igen prűdek voltak. szemérmesek.


Mészöly Ági, egy különösen szép vers, legalább annyira különös, mint amikor ott, ültem, és megjelentek előttem Havasi Attila manócskásai (cicóval). Ami a legkülönösebb, hogy előttünk született volna a szalvétán? Nem firtatom. Legyen annyi elég, hogy itt és most hat rám.

Ősz
„Az erdő mellett, ahol futok reggelente,
Félig kiszáradt nyúltetem mered.
Rajta csapatnyi bodobács,
Suszterbogár, ha így jobban ismered.
Szívogatják a finom nedűket
Amíg lehet”

(ma érkezett, Gáspár Anna beszámolójából csíptem ki)

Anna nagyon szépen ír mindannyiunkról, ugyanitt. A Láncszemek… azt hiszem, Anna szereti a láncszemeket. Noha úgy tűnik, „mindannyian” második könyvvel kacsintgatunk… ki első, ki nulladik után, akad, ki mindjárt azonnal kettővel… jó érzés az, ha valahol törődnek az emberrel. Ki tudja. Sohasem lehet tudni. A legfontosabb, önmagunkkal békében lenni.

azt mondták, ez a baba ártást hoz rám, el kell tüntetni. hogy amíg nem teszek így, rontást hoz rám, a házra. de hát sajnálom széttörni, elpusztítani, első agyagvarrott munkám, pontosabban, öltések. innen indultak a későbbi hímzések. betettem az ágy alá, hát ha így majd nem látja senki, elmúlik az átok. minden szép és jó lesz.
nem, nem tettem az ágy alá, és nem nyúltam hozzá. még a port sem szoktam róla törölni. másról sem, de az más.




eljöttem csak azért még egyszer, hogy elmondjam, boldog vagyok, előfordul, mikor véletlen, hogy velem kivételt tesznek. mikor éppen énvelem, tesznek kivételt. igazán, olyankor nagyon boldog vagyok. talán nem vagyok rossz ember. mindenki boldog, amikor vele kivételt tesznek.