múlt-jövő közt

a pókháló titka. hangyának lenni.

"nyuszi a plafonon, lufi a madzagon"

"miért trappolsz te így nyuszi, mint egy víziló"

(mackó nevetéseiből)

valaki mindig jó hozzánk

aztán dicséretet kap, te biztos a mennyországba jutsz, annyi jó cselekedeted van, mire megszólal, különben alig hall, szinte csak szájról olvas, hogy inkább a pokolba szeretne, ott meleg van. s szeme csillog dugva mosolyán. nevettem, de hátul, macival kettesben kiálltam a mennyország mellett. maci nevetett. de a templomban amikor békességért fogták meg fenn titokban kezünk, ő is kezébe vette az enyémet. így üldögéltünk. később mind a ketten nevettünk. aztán estére megint összevitatkoztunk, reggelre megint nevettünk.

reggel

viszont a rózsaszín nyúl sokáig tartotta magát. 1996–2009. 13 év. érdekes, meséből is éppen ennyi lett. minden évre egy mese (mindennap helyett). különös távlatok. és mennyi rajz. igaz, időnként van hogy utóbbi időben belilul. árnyalatnyi különbség, lényeg nem sokban változva.
azért ha egészen pontos akarnék lenni, 12 + 1 mese. mindösszesen 12 év. a ráadás? hogy átvezessen a következő jelenbe. mindegyik könyvem az utolsó írással átvezet egy másik, az elkövetkező időbe. azonban előfordul, hogy az előszó is, utószó is megkettőződik. van hogy egyik. aztán egyik se.

amikor szomorú

maci szomorú, amikor szomorú rajzot készítek

tartozom egy vallomással:

néha van olyan halovány érzésem, visszafejlődöm. aztán mégis csak annak tudom be, változnak rajtam is az idők. 1991-92. hogy kiszínesedtem azóta... milyen könnyed, milyen egyszerű, milyen abszurd is volt akkoriban ez az első egy példányos verseskötetem. na jó, voltak ennél extrábbak. a legemlékezetesebbet eső vitte magával. egy ház volt. egy versekkel-szövegekkel-rajzokból összeállított papírház. mire felébredtem, csupán elázott nyomai maradtak.
ezt a könyvet azonban egy olyan programmal állítottam össze, majd egyenként nyomtattam, amiről emberfia sem hallott. réges-régi program. ma már semmire nem jó. azokból az idők... a napokban találtam meg, egészen véletlenül, már teljes feledésben aludta réges-régi álmát. éppencsak útban, sehogy se sikerült betolnom a krokimappát a dobozba, hiába erőltetem, s mi volt, amibe megakadt, kénytelen voltam kihúzni. hát ez a szürke vékony kötet. elgondolkodtam. hasonlóképp akadtam ma szintén véletlenül kutakodva régi, beporosodott flopilemezek között a korcsolyázó kislányra is. egyáltalán nem emlékeztem erre a forgatókönyvre, nem is találtam meg a teljes anyagot belőle. 22,23,24,25…ilyen kockákra találtam. hogy sose véletlen semmi, akármikor is legyen az.
a könyvet eredeti állapotában teszem fel, őrizve az emléket.

a másik amit őrzök, a zöld baba sorozatom. szitanyomatok 1995-ből. jut eszembe ez is. képzőművészeti főiskolán a legkritikusabb, egyben életem egyik legkegyetlenebb időszakában, pontosabban a legutolsó napon (de mindenképpen legutolsók egyike) az andrássy épület sötét falai között azért lettem elmarasztalva, mert a szürke-fehér-fekete figuráim kizöldültek. meg volt egy installációm is kiállítva, babák narancsokkal. hogyan is történt, hogy az utóbbi időben, 2000-es évek végén újra zöldben találom magam, egészen különös. egyelőre nem keresem a választ.

jut eszembe, most már valóban utószor, a díjat viszont horvátországban egy egészen színes szitanyomatomért kaptam... különös. egészen egészen különös... észrevétel

cím nélkül

cím nélkül

világosból sötétből

vagy egy testvérpár. mondjuk a Nap, és aki őt kirajzolja


valaki felszárítja a könnycseppeket.