1996. augusztus 7.immár fel nem mérhető szomorúság
reggeli ébredéskor
jó pár nappal később is
ugyanaz
hazaérve
vonaton s mindenütt
akárcsak most
tehetetlen nyugalom
üresség
ébredés egy más
arra a valóságra
mit sosem mertem volna hinni
bennem magaménak
hogy nem érhet el
idő
mikor végleg elvette
szüleidet
testvéredet
aki mindig ott volt
messze is
távolból
közel veled
fokozatosan
ha később visszanézel
hátrafelé
folyamatosan bennük
csak a távolból
nem láttam
otthon
már első két nap után
apám megöregedett
apró dolog kifacsarta
arcát
pedig régen milyen más
vidám örökké pajkos
vagy csak jobban
tűrt szegény
most hogy visszagondolok
megijedtem
kétségtelen gyűlölet volt
szemeiben
mint akkor egyszer itt
ráismerek ugyanaz az arc
tökéletes hasonmás
mikor eljött
aggódott értem
mondta
ha tudná mennyire nem tehet semmit
mit nem tehettem
mi történhetett
amit a sors
ha van ilyen
s ő is min mehetett át
míg eljött
mivé tett minket az idő
végtelenség
még onnan is túl
arcára
múltkor még nem érintett
most tagadhatatlan
csak ez a távolság képes
így megalázni
cselekedetem
sem kereshetem
vagy mégis
ha jobban szembe nézek
akkor sem értem
ha lerajzolnám
éppen tudnám
az a jóságos kerek lényecske
aki légynek sem árt
milyen kicsike
szemeknél többet nem is lehetne
rajzolni
csak azaz arc
istenem
miért hagytál ilyen
idegenül
takarsz feddhetetlen
idő
hisz engem teljesen kihagytál
fel sem készítettél
rá
hogy ápolhassam
becsaptál
elvettél minden biztos menedéket
bizonytalanság
előtte
előttem
mi lesz tovább
pár napja olyan mintha elmentek volna
vagy én nem találom magam az enyémben
elvetted
amitől sosem voltam egyedül
nagyapám szegény
ő megmaradt olyannak amilyen rég
de a szüleim élnek
és én itt vagyok
csak mert ők közelebb hozzám
távolság
csak azért viselem rosszul
változás
néha mikor otthon
vidám
egyszerű
vagy itthonról telefonon át sugárzó boldogság
mit tettél
tettem
ami lényeges nem változik már
meg akarom érteni
olyan jó
hogy anyám arcát míg elnéztem mikor aludt
és a bőrét lábán
a szemeit a sok apró vonalkával
és az idő
akkor eszembe jut hogy énnekem mostanában fiatalok
csókolomot köszönnek
egy lány is a minap
lehetett úgy tizenhat
mosolya szégyenlős volt
válasza bátortalan
lesütött szemű
mint aki felnőttel beszél
én is így tehettem
akkoriban
és már együtt kell élnem azzal hogy ez rég
mostanában én is érzem
magamon hogy beszédesebb
bátrabb vagyok felnőttekkel
azokkal akik idősek vagy sokkal idősebbek
már meg tudom őket hallgatni
másként mint akkoriban
még ha pillanatra elvarázsolt tekintet
vagy valami hasonló
zavart sem úgy mint máskor
vagyok
beszélek
kegyetlen ez az érettségre ébredés
emlékszem még említette ezt más is nekem
csak akkor nem éreztem így
hasonlót
akkor is rossz ha később elemezni vagyok képes
és már nem megyek el
csak az a megdöbbentő hogy a felnőtté válás
kikerült
látóteremből valahogy kívül
csak elszáll felettem
majd egy gödörben
hagy ráébredni
de nem enged
együtt egészségesen
lépcsőről lépcsőfokra
fokozatosan vele
más
mindennapos mosolyok
mint ahogy mások
emberek
együtt és
egyedül
felnőtt szerep nélkül
magamért vállalhatok felelősséget
test nélkülivé válva
közel
hiánnyal
nehezedik a szeretet
amit hazatérve s onnan vissza
nem találtam
gondok
apró kis gondok
gondjaik nem engedtek
magukhoz
értünk
nélkülünk
vagy csak én nagyítok fel mindent
az előbb könnyeztem
most újra
pedig milyen rég
írtam verset könnyezve
anyám eltorzult arca előttem
takarodj ki és többet sose gyere vissza
még bocsánatkérő tekintete sem volt
akkor
ma?
hiába kerestem
csak a három vagy négy napi távollétem
és a visszatérő csendem találkozott a megbánó belsejében
valahol kint
de már nem az enyém
nem emlékszem
testvérem is
valósággal várta hogy elmenjek
pedig nemrég még kézen fogva jártunk
mint szerelmes pár
testvérként
természetesen nem úgy
csupán játék
titkon büszke is voltam hogy van aki azt hiszi
persze nekem fel se tűnt
akkor
nem is gondoltam semmit erről
még csodálkoztam is később mikor valaki megjegyezte
hogy azt hitte
mint ahogy természetes volt
emlékszem
egyszer unokatestvéremmel és szerelmével is mentünk így hármasban
kéz a kézben
én középen
igaz akkor zavarban voltam
hisz mégiscsak idegen
egy unokatestvér
ilyen közel
izzadt is kezem
szólni nem mertem
csak büszke
gyermekek voltunk
boldogan
most vissza
testvérem
olyan titokzatos volt a szeretet szemeiben
viselkedése mássá lett
igaz mostani szerelmével hármasban is önkéntelen
mikor megjegyzésem kedvező
volt
hálából
nekem is megfogta kezem
de hát az idő múlik felettünk is
és mi elfogadva azt ami vele
aztán minden helyzetet
megszokik az ember
hogy változnak az idők
velünk
egyre közelebb
csak mi vesztünk el egymásnak
hogy ez is milyen sorsszerű
majd egyszer
talán később
minden máshogy lesz
örülünk
egy félszeg nevetésnek
amikor a gyerekek néznek
vissza
aztán az ők gyerekeik
akkor csodálkozom majd ezeken a
szavakon
de most
még elfogadom hogy hajtani kell
dolgozni
a családért
hogy már csak a templomban sírnak
figyeltem
és megértő fájdalmat éreztem
csak ne kellene most is könnyeznem
aztán megnyugszom
régebb oly kicsi elég volt hogy boldogok legyünk
vagy akkor csak mi is
kicsik
talán én is éppen így
a gyerekeimmel
aztán csak a vers
ennek is örülni
tegnap este
elaludtam gondolataimmal
nem volt erő
nappal átrendeztem a szobám
átköltöztem
igaz ez már két napja volt vagy három is
anyámról apámról már egyre jobban magamra vélek
hasonló
jegyeket
apró kis jelek
amint látom őket öregedni
magamat is mások szemében
aztán a tükör
régi fotók
néhány megjegyzés
különös hogy a testvéremből nem látok rajtam jeleket
talán mert még fiatal
arcával mozdulataival
írhatnék levelet
de ő is csak szerelmes
még az útnak innenső felén
hogy veszíthet
csak agresszivitást válthatnék ki belőle
bátorítgatom magam
legalább a reményt hogy hagyhatnám meg
már nélkülük
abban is látom ahogy anyám ápolta anyját
aki már valahol egészen máshol jár naponta
miközben néz
előre
másként mint nagyapám
aki halálakor is
ugyanolyan volt
lélekben
szellemben
hiába pillanthattam be a takaró alatti ijesztő anyagba
ami egy csontváz
idegen anyag
felismerhetetlen
megmagyarázhatatlan
hol hová találnak ezek a lelkek
és mind végül
egyedül maradunk
