Boldog új évet!

egyetlen kép. Láncszemek.

Talán megbocsátja nekem az ég, hogy feltettem ide ezt a képet.

tehenek, nyúl, ilyesmi...

valóság (másik, ebből is úgy tűnik, egyre több), hogy szerettem volna ma este Lacit megnézni. elképzeltem, hogy rámosolygok valahonnan középről, visszanéz, mosolyog, olyan huncutul mint rég, és bedobok egy csokor virágot (végülis tehénnek, vagy mi...). aztán csak nézi, nézi, nem látja ki. milyet...milyet, ezen is gondolkodtam pillanatig, aztán felértem a lépcsőn.
(hogy számomra minden csak képzelet.)
igazából félek. mondtam már?

cikk-cakk

Tamás Zalaegeszegen Láncszem kapcsán először adott interjút. én is tettem bár, amennyi tőlem tellett, s tettem volna még többet itt Budapesten, ezt az átjárást magam módján ápolni, felfedni, megmutatni, aztán nem egészen így történt. úgy tűnik, bár szülni szülök, folyamatosan, a szenvedés nagyrésze rajtam, nevelni már kevésbé megy. egyelőre. legalábbis egyedül. de a fény előttem, árnyéka mögöttem, s majd jönnek a kiállítások. előbb utóbb az ösvény kiegyenesedik.

kapucni arcon

lényeg hogy mindenki megtalálja saját foltját, boldogságát. kinek a szenvedés kinek az öröm legyen is az a boldogság. egyik önmagát, másik környezetét táplálja. de hogy melyik melyik is kinek mi.
már megint elragadtattam magam, pedig már igazán nincs szükség erre. a dolgok szépen mennek a maguk útján, mindenhol.
valóság, hogy a Kék hattyú, emlék a holdról című beírásom első vonásai még magukban, később már egy közvetett kapcsolaton keresztül, ráhatásra születtek. úgymond éteri üzeneten keresztül, ketten írtuk a szöveget. a folyamat maga pedig a személlyel együtt fantázia szüleménye. játék, ami akár megtörténhetett.

Szeretném-e ezt az arcot?

Az igazság az, hogy szeretném, ha egyszer az én arcomból is csinálna valaki valami mást. Mint ami én, mint amit én. Hogy egyszer kívülről is láthatnék magamra. Onnan, egy másik arcból. Úgy akarom látni, hogy közben ne láthassam. Csak idővel engedne közel, okosan, mindig csak kicsivel közelebb, lassan, hogy megszokhassam. Aztán ide tenné a tenyerembe, hogy érezzem. Érezzen, megszokhasson.

Messziről fókuszálva, visszafele...

Kár, hogy wass alberttel olyanok foglalkoznak, akik nem értik lelkét. Harsognak fölötte, ajnározzák. Iskolások, polgárok. Rossz nézni. Pedig nem akarnak rosszat, de hát mégis…
Én amikor rágondolok, arcára, csak lepkéket látok. Átlátszó, tovaszálló lepkéket. Talán jön egyszer egy korszak, egy másik generáció, aki majd megérti. Jól érti. Nem sajátítja ki magának. Valahol lennie kell, egyszer, egy másik generációnak. Hiszen távol volt ő, olyan távol, mindentől. Magától, haláltól... A humora, ön és társadalomkritikája, kikezdhetetlen.