…írhattam volna, Lázár Ervinre emlékezve. Talán most ő is elégedett lenne. 2003-ban mondotta, hogy ez az írás bárhol megjelenhetne. Azt nem mondta hol, aztán már nem találkoztunk.
Ma kaptam kézbe, 2. nyomtatásban megjelent „Nagyapó sárga botja” írásommal egy kötetet, II. tollinga pályázat díjnyertes alkotásai –novum kiadó, sorozatcímét tapintatosságból nem jegyzem. mégis számomra ami igen kedves, hogy Nagyapó most már elhiszem, örökké él. És amire még büszkébb (noha 1-2 hibát vélek most is benne, a rengeteg „s” betű, mégiscsak állandóan ott a nyom, hogy hozok valamit otthonról, spongya rá, egyszer megírom hibátlanul is, vagy nem): irodalom, novella-elbeszélés kategóriában I. díj nyulacska név mellett. Ami mindennél erősebb, a szellem, nagyapa szelleme, hogy újra és újra megtölt könnyekkel. Amikor valami legfájóbb is, amikor már úgy érzem nincs tovább, is mindig hozzá, vele imádkozom ma is. sosem hagy el. akár ahogy gyerekkoromban mondotta, imádkozik érettünk. Gyermekekért, hogy minden sikerüljön mire vágyunk, életünkben. Ahányszor megesik, hogy kezembe akad ez a szöveg, bármely résznél (pedig hányszor van hogy haragszom erre az írásra, hogy stílustalan, formátlan, ilyenkor egyáltalán nem vagyok büszke rá, akármelyik másik írásomat inkább vállalnám), nem történhet könnyek nélkül. Mégis lehet valami különös ereje, …ugyan lemaradt a dátum végéről, azonban elgondolkodtat, hiszen az írás 1998-as, a szöveg szerint viszont 2004-ben írhattam, mégis a kötetet melyben megjelentetni szerettem volna, a nyuszi mesél próbakötet 2003-ban készült el. különös, igen, átírhattam az évek során egy aprócska részt, csupán annyit, „7 évvel később”, ami elhomályosítja az írás eredeti dátumát. Különös. Miért követtem volna el? miért kellett éppen 7 évvel később történnie, mint amikor történt? Egyelőre nem találom a választ. azt biztosan tudom, hogy minden akkor történt, amikor és ahogy azt írtam. hogyan lehet mégis valami előbb megírva, mint amikor történt... Azonban amit szintén sors döntött el, hogy kivált a nyuszi mesél készülő kötetből, annál is inkább helyénvaló döntés, akárhonnan is, hiszen ez a mese nem illett közéjük. Különben is később lett ez az egyetlen mese nyusziasítva „Nyusziapó…”, mely azonban nem is mese, hanem valóban elbeszélés, csak mert a többi nyuszi mesékhez szeretett volna tartozni. aztán mégis vissza. Megkívánta az eredetiséget ez a szöveg. Egyszerűen visszaalakíttatta magát. A nyuszimesék pedig változatlanul összetartoznak.
Pénteken, november 28.-án sikerült… idézve aznapi jegyzetlapomról:
Ma, november 28.-án sikerült nyomdába leadnom első saját szerkesztésű és kivitelezésű (teljes nyomdai előkészítés) „Láncszemek” című könyvet. Természetesen nincs olyan, hogy az ember utólag is ne találjon valami apró hibát, az első mesterpéldányok hétfőn délután látnak napvilágot. Pontosan egy éve keresett meg a dokk irodalmi honlapon G. Tamás, nem lenne-e kedvem lektorálni készülő fotós-szöveges könyvét. Bár a gyakorlatban nem csináltam hasonlót, 18 évnyi tanulmányaim, különböző művészeti egyetemek, alkotói éveim, szakmai tapasztalatok, tanfolyamok közben mindigis érzékeltem, hogy egyszer eljön az idő, amikor a könyvszerkesztéssel is foglalkoznom kell. Azt ugyan sosem hittem, hogy élesben, először egy felkérésre fogom a folyamatot véghezvinni, valaki más könyvének kivitelezésével, noha elkészült egy saját próbakönyv 2003-ban mesék-verseimmel, azonban mindigis tudatában voltam, hogy még nem az igazi, hogy még időre van szükségem. Ezúttal viszont már úgy éreztem ez a felkérés egy kihívás, most van erre jelzés, elvállaltam. Idő közben olyan hosszú folyamatnak ígérkezett, hogy egy évig saját könyvemmel való foglalkozást voltam kénytelen mellőzni. Viszont lektorálásból szerkesztés, mi több fotókhoz idomult verseimmel társszerzővé alakult kapcsolatunk a Láncszemek könyv sorsát útján elindította. Miközben felvállalta Péntek Imre szerkesztő a támogatást, ezidőtájt egy helyi, zalaegerszegi pályázaton vett részt (Tamás szülővárosa), melyen 160 példányra kapott elsőkézből lehetőséget a könyv. Mindezzel végül a Pannon Tükör művészeti könyvek sorozatainak részpéldánya lett a Láncszemek 2008 -as könyvünk 1. része, mely a későbbiekben további sorozatnak ígérkezik. Továbbá egy másik pályázaton bár igen csekély anyagi támogatással, de mégiscsak lehetőséget kapott egy kiállítás erejéig a könyv fotói versekkel, valamint néhány képzőművészeti munkáimmal ötvözve, melyre előreláthatóan februárban kerül sor, ez is ebből a szakmai kapcsolatból nőve ki magát. Azonban mint a könyv is, a kiállítás megtervezése, esztétikai-technikai kivitelezése személyemre vár. Csak remélni tudom, az eredmény megéri a befektetett munkát.
Hosszú és fáradságos folyamat volt, azonban ami szép benne, és a további munkáimra való tekintettel önbizalommal is tölt el, hogy valóban, immár el kell ismernem, képes vagyok egyszemélyben saját kezűleg lektorálástól szerkesztés, tervezés, nyomdai előkészítés kivitelezésig az egész folyamatot végigvinni. Hogy ez az első tanuló folyamatból megszületett könyv után a 2009-es év végre saját könyvem útjának megtervezésével folytatódhasson, immár egy biztosabb lábon álló szakmai tudással, tapasztalattal. A kiadványszerkesztő tanfolyam mely éppen erre az időre esett életem ezidejű szakaszával összehangolódva, így köszönettel tartozom mindazoknak, oktatóknak, társaimnak, akik ebben a készítési folyamatban bármikor megakadtam, segítségemre voltak.
Továbbá, ami az elmúlt 2 év irodalmi tevékenységem különböző alkotói folyamat fázisokkal a 2007-es évtől a 2008-asig egy kísérleti tanulófolyamat volt minden lehetséges szempontból, a másokra való figyelésé valamint saját kibontakozásé, ebben az időszakban rengeteg írót, költőt, szerkesztőt, esztétát, kritikust, művészeti szakembert a lehetséges minden területen hallgattam irodalmi esteken, rendezvényeken, egyetemen, szemináriumokon, tanfolyamokon, sőt, ami némi elégtétellel, önbizalommal is tölt el, az utóbbiakon már nemegyszer meg is szólaltam, a legutóbbit ami jelenleg is tart, az Íróakadémia színház és drámaíró kurzusa zsenialitását ki kell mindközül emelnem, aminek Jutocsa a moderálója, előadók Békés Pál, Forgách András, Kárpáti Péter, Müller Péter, Radnóti Zsuzsa, Spiró György, szemináriumvezetők ugyanitt Békés Pál és Kárpáti Péter lesznek, az elmélet mellett egyidejűleg olyan gyakorlati játékokkal és kulisszák mögötti betekintéssel, ami maradandó élmény, nekem mindenképp, akinek a színház inkább is csak a kulisszák mögötti folyamatot, teret jelenti, legyen az életből minta, vagy a színházé, mintsem a kész darab előadásában a színpadi mű megtekintését. bizonyíték hogy valószínűleg másnak is élmény, hiszen nemegy hallgató, megesett hogy az egyetemi szemináriumi óráiról is lemondott, bizonyos sajátos kapcsolódó alkalmakkor jelen lehessen. de kiemelhetnék sok mást, pl. kritikusok beszélgetősorozatát, melyen rengeteget tanultam, tapasztaltam, na és nem utolsósorban az ELTE egyetemi féléves egész napos, napi 14 órás előadás és szemináriumok hallgatását, melyeket olykor mikor még volt erő, esti irodalmi beszélgetés is tetőzött, de nem szabadna megfeledkeznem egyéb szakmai jelentőséggel bíró szemináriumokról. Összességében volt olyan időszakom amikor napi 16-18 órát töltöttem irodalommal, volt e között olyan is amikor ugyanennyit írással a nap 24 órájából, akadt amikor 24-ből 24-et,
viszont a 2009-es évtől valami egészen más kezdődik, a szétszórtságból, kifele mozdulásból a befele fordulásé, az egy dologra való koncentrálásé, ami először a nyuszi mesél 18 év múltjának könyvben való megjelenését foglalja magába, hogy majd előkészülhessen és megvalósulhasson 2010-ben a mai, mostani arcom, arcaim lenyomata szintén könyvben. Tehát a 2009 egy letisztultabb, konkrétabban, tudatosabban célirányos tevékenységé lesz.
Továbbá köszönöm mindazoknak, akik ebben az elmúlt két évben írásaimat egyéb kapcsolódó munkáimmal megjelentették, támogatták. A hozzászólóknak is, mindazoknak akik olvastak, figyelemmel kísérték ezt a hullámmozgású, egyszer fent-egyszer lent korszakomat, mégis olykor látszat ellenére is minden erőmmel, ami olykor fogytán is volt ebben túlfeszített, igen sokat felvállaló, megterhelő időszakban, azon voltam, hogy ezeket egyensúlyba hozzam.
Egy rövid, utómegjegyzést talán megengedek magamnak, a nyelv egy igen izgalmas megnyilvánulási formája a kommunikációnak, titka, hogy kiszámíthatatlan, folyamatról folyamatra önmagát alakítja. Sosem lehet tudni, mi születik holnap.
Üveghegyeken túl Kígyó mindigis féltem a kígyóktól gyermekkoromban is nők csak kígyóktól Hogy mért van az szeretni tudom akik megaláznak büntetnek nyomorítanak akik gyengék erősek idomtalanok embertelenek mosolygósak gerinctelenek zavartak s mindis olyan emberi együtt összefolyik olyan tiszta olyan zavaros mit szeretek olyan nagyon magamban Hogy a hang már ami enyém távol nem az enyém hogy magamra maradtam hogy a tömeg belőlem nőni kiszorít húz mézes madzag és én követem az csavarodik csavarodik én rácsavarodom aztán csak szívnak vissza mennék de nyoma sincs kötélnek arcok föntről hahotáznak bor ömlik csurog de nem ér le földre megáll félúton levegőben furcsa pamacsok véresek nézem idő előtt megjött itt akkor azon az éjszaka azon az estét követve mint akkor egyszer az élő hús cafatokban combokon vegyülve ragadva rongyok csontok minden nyitott test sínekben fent is lent is bűz valami idegen szag nem lehetett közel fertőző emlékszem mondták fertőző le kellett guggolnom fogyott az erő nem tudom elájultam vagy csak pillanat volt már ismerős akkor vetéltem el vagy a vérem akkor is csak idő előtt itt gödörben máskor is akkor tudtam emelkedni földön mikor támogattak furcsa hogy az ember akkor tud csak emelkedni mikor támogatják…hogy milyen sok támogató milyen sok mosoly milyen könnyű így milyen könny hangok milyen távol amikor szemtől szembe milyen erős higgadt voltam hogy nem tudott semmit nem tudott mikor egyedül nemrég amikor csak ketten hogy nem bírták tekintetem nyugodt hogy csak jöttek akkor már mind emelni kacagás arcok az a fonal ő csak idétlenül forog istenem milyen szánalmas ők is zavarban látom pontosan érzek minden rándulást arcok beszélnek szemek mást akarnak nagyon akarnak előre tudatosan precízen csak az az üveg abban ami él hogy milyen hű milyen erős milyen nyugodt látom érzem benne fájdalom de nincs csak amit mond arc pamacsok vér igen ezért jött meg mire otthon idő előtt igen a piros pamacsok istenem hogy a testem sem enyém hogy sebeim se nincs az a szó mi jönne nem jöhet mert a kacagások kint milyen könnyű ilyen sokan mennyi erő mind a szavak ellen amik jönnének ő is kacag de feltör benne a fáj milyen erős ez a nő hogy visszatart milyen más milyen szép mennyi titok mondanám ne félj nem vagy egyedül már emelkednék szólnék hogy én is hogy velem is aztán vége nincs sok szem fül se taps az is megrendezve minden olyan kitervelt a fonal előttem újra ki kell menni árnyalak még csavarna nyakamon kifelé de már nem vagyok hangom sem más hangon valaki odefent odalenn seholse de nem onnan sem jönnek utca sötét vissza még és én csak nézem némán akkor is amikor az üvegek el forgás le ül valami rózsazsín valami hús felém aztán csak nézem tovább mozdulni kéne beszélni de nincs távol minden távol egyedül hogy mindig kellenek a botok pedig hányszor de hányszor végigmentem már behunyva is kéne kivéve azok a régi álmok mikor folyton emelkedtem repültem most milyen könnyű hogy nincs teher rajtam minden pille szabad lettem így nem kell számolnom azzal hogy elvárás kellene szemben hogy elvárás terhe rajtam pedig itt vannak itt nálam mind együtt a rózsaszín a hús az üveghegy eken túl hogy csak felolvasni szólni nálam mind együtt ahogy nem lehet mosolyok kacagás onnan hogy nincs esély mikor elvették most már mind fény sok fény túl mennyi arc így milyen könnyű elvenni emlék téged amikor ma arcomra árnyék érdekes milyen rég voltál te is hogy csak utólag jut eszembe amikor elengedtelek amikor engedtél odaálltál amikor odaadtál amikor elvettél ez is mind csak utólag hogy a múlt se maradjon ami sosem volt csak a fonal újra benne talán te is hogy ez is így rendezve kinek kérdeném amikor én már nem amikor csak megértettem eddig is csak a fonal amikor észrevettem sem éltem hogy ne értsem már fenn tekeredik korona pedig mennék állnék játszik fejem körül amerre mennék követ de nem érint kacagások távozni érintetlen földet lépcső kilincs magától enged sosem érintem többé küszöböm Csak botorkálok nincs jelölve út mégis olyan egyszerű nincs csak ami én csak ami belülről hogy nincsenek terhek felettem lehetett volna rosszabb is kolhas misztótfalusi jandarc bodor sütő jézus magam ellen csak magam ellen Utcán is írok ágyban is zuhanyozás közben is mindenről lekések álmodok csak álmodok már indulni se csak ébren lemondva nap párommal érkezések ébredések hanyagolva hetek óta nincs test lélek se semmi van hogy mozdulni is merev főznise enni se ébren csak ébren aludnise írni szenvedni mennyi év lemondás élet csak dolgozni csak írni csak dolgozni nincs nappal éjjel álmodni ez a tanfolyam is elszív mindent és az is hogy szeretni hány nap még aztán minden kialszik mintha sosem minden csak egy fújás túl érkezik a kacagás már kimondom beszélek csak beszélek földön nyugodt ölelés ha fázom még karjában aludni
-------------------------- csodamód, ma alábbhagyott jobbszem remegésem, és el tudtam feledkezni lábam bénulásáról is. már a görcsök is alig jelentkeztek.
Nem mintha ezúttal is különös történne, újra itt velünk Nyuszi, most sem semmi látványos vele, csupáncsak annyi, hogy álmatlan soká forgolódik ágyában, mert mint általában megilletődésében, elmulasztott ez alkalommal is közölni valami fontosat.
Nyüszítve, kaparászva, véget nem érő kétségbeesésben egy táska alján. Mint később megtudtam, talált nyuszi volt. Véletlenül talált, kicsi fehér nyúl. Méretéből saccolva sem lehetett több, mint egy hónapos. Talán annyi sem. Éppenolyan eltévedt volt, akár valamikor az a kismacska, a tarka, háromszínű, akire egy zápornak közepén, az éjszakának is éppen közepében találtam egy óriás halom kukorica tövében, kétségbeesett, vékony nyifogó hangra fülelve, s annak is nyomát követve. Öt évet tölthettünk együtt. Végül egy hónapi nyomtalan eltűnés után találtam rá a fásszín egyik kietlen zugában hosszú keresés után, véletlen. Már csaknem bomlásnak induló szőr és csontváz maradt belőle. Arcát nem lehetett felismerni.
Eltemettem. Csupán az emlék, fotókkal, ami megmaradt.
Nyuszi azonban a legszomorúbb történet, s annak is rejtélyes titkát vitte magával. Kétségek, megmagyarázatlan tényekkel hagyva engem. Ismeretségünk s együtt töltött szép napjaink utolsó egyikén, csaknem tizennyolc órai utazásnak is legvégén, kezem között hunyt el több órán át tartó élet-halál közt vergődve. Történt mindez kerek egy hónapnyi kényeztetést követő visszautazásunk alatt, Pest felé, az autóbuszon.
Nyuszi otthoni, szüleimmel való nyaralás boldog napjait tölthette velem. Talán legboldogabb napjait. És aztán a dobozban csaknem negyven fokos hőség volt. Nem bírta ki.
A kollégiumban, a hátsó udvaron temettem el. Láthatóan csüggedten meredve, értelmetlenül álltam, nem értettem mi történik. A kezem között múlt ki egy élőlény. Én tehetek a haláláért, én okoztam. Nem szabadott volna visszahoznom. Hiszen milyen élet is várt volna rá, azok után. Itt, újra. Talán a sors akarta így. Csak ezzel is vígasztalhatom magam. Mindenesetre megfogadtam, ezentúl csak úgy fogadok be kisállatot, ha annak szokását, minden velejáróját veszélyeivel együtt ismerem, és felelősséget garantáltan vállalhatok érte. Kényelmes otthon biztosítás, mint egyéb más szükséglet.
Nyár van. A napocska sugarától fénylő izzó vidám arcocskával játszadozik. A kislány boldogságtól viruló léptei örömteljesen harsognak a keskeny utcán lefelé. Aztán már szürke kocsi viszi még tovább, mígnem,
...és most újra tovább vagyunk,
Pöttyruha most épp Szürke meg Sárgaszőrcsomó narancssárga gondolataival van elfoglalva. Gondolataiban énekel, s közben néha élesen figyel. Szürkesárgacsomó kiterülközve élvezi a kellemetesen meleget, mit sem tudva Sárgapötty énekeiről. Ők most igen elfoglaltak gondjaikban. Álmodnak. S a Napocska még mindig mosolyog. És este is. A sötétben.
Sárgapöttykislány le-fel jár, s görnyedve gondolkodik. Az ének születik. Lassan születik. Görcsben fulladozva, mintha nem is akarna erre a világra jönni. És akkor egyszercsak hirtelen hideg lesz, Nyuszi mire felébred, nyoma sem lesz napfénynek, minden jegesen fehérré lesz, rideg és félelmetesen elutasító. Nyuszi egyre ijedtebb s tehetetlenebb, félelme is csak nő, bár ő barátkozna a hideggel is, de sietni kell, a hideg kegyetlen és követelőző. És nem tud várni. Bár ez biztosan a rendhez tartozik, s hogy így kell lenni, az most már bizonyos. Már egész teste remeg a furcsamód melegként kacsintó hidegtől való kiszolgáltatottságtól, és fél. Egyre jobban fél. Közben mind gyorsabban sietni kell, míg ráeszmélne, közelebb és közelebb …
ez most már innen is látható, eszközzé alakul, amit hát igen gyorsan tovább is kell adni. Esőnek, szélnek...
--------------------------------------
Igen, Nyuszi ezúttal is orránál fogva vezettetik, s hiszékenysége okán jár pórul, de ennek árán lesz győztes is, bár csak a végén, jaj, nagyon hosszú az út odáig, s aki becsapja őt nem más, mint Teveszemű, aki bizony szavát nem tartotta. Teveszemű itt gyávának, s jellem felől igen sántamókának bizonyul.
Nyuszi ugyan ázottfűtött s alázottfülűn,
mégis győztesen, Teveszeműt hátul, s igazát magával, otthagyja őt. Viselkedése méltó volt hozzá.
A végén már az öröm sem fúl ürömmé, és Teveszemű itt bár leplezve, mégis hivatalosan, bocsánatot kér.
Ebben a mesében Nyuszi tehát végül (de ez csak a legvégén) győzni fog, s még a hatalmasok is (egész erdőbírasereg) megbicentik fejüket, s kezet fognak véle. Azok is kik annakelőtte nem átallottak ellenségesen vélekedni róla, most majd szürkeűző csöndben mereven lesve figyelik mozdulatát, mintha minden egyes megszületni kívánt szavát (s azt külön bátorítva) csalogatnák, bár Nyuszi fél s remeg is, s ettől csak magamagának beszél, mégis bátran, mert már érezhető, hogy eljutott hozzá a szeretet szaga, s mikor vége, ez illat maga a paradicsom, Nyuszi repdes az örömtől, körüle minden ittas a fénytől, még a sorsnak utoljára könnyes szemmel megköszöni, hogy megadta neki, s hogy eljuthatott az emberekig.
Azért tanulunk, hogy legyen mit felejteni. Amikor kezünkbe vesszük a tollat, szabadok lehessünk. Eltűnik minden súly, sallang, ami addig egymásra épült. Eljuthassunk a nullára. Arra a pontra, amikor már semmi nem érvényes, azaz éppen hogy minden máshogy érvényes, mint annak előtte. Miközben minden érték ami addig, megmarad értéknek.
Becsey Zsuzsa, 1969, képző- és médiaművész, rajzfilmkészítő, író, könyvszerkesztő, tanár. Diplomáit a Magyar Képzőművészeti Főiskola képgrafika-, intermédia- és tanár szakán, majd az Iparművészeti Egyetem animáció szakán mint mesterfokozatú vizuális kommunikációs tervező, valamint az ELTE BTK mozgókép- és médiakultúra tanár- és szakirányú továbbképzési (szakképzettség irányultságú) szakán szerezte. Hallgatója volt különböző irodalmi műhelyeknek, szemináriumoknak, íróiskoláknak, úgy mint ELTE bölcsészkar magyar és esztétika szak, DOKK, JAK, Magyar Író Akadémia és mások. OKJ-s tanfolyamokon végzett tanulmányai: kiadványszerkesztő, angol nyelv, ECDL. Számos csoportos- és egyéni kiállításon szerepelt, néhány díj-(Barcsay, Magyar Narancs, Kortárs Múzeum) és alkotói ösztöndíjban részesült, egypár filmjét bemutatták, utóbbi időben könyveket ír és rajzol. Különböző művészeti műfajok jellemzőinek kutatásán, látszólag eltérő rétegek egymásra csúsztatásán, egymáshoz kapcsolódásán, illetve határaik egybemosásán, fellazításán, összefonódásán munkálkodik. Ösztönös alkotó, nem tartozik egyetlen csoporthoz sem. A sors magára hagyta, nem hordozza tenyerén. Munkáit jórészt saját erőből készíti és próbálja eljuttatni a néző- és olvasóközönségig. Támogatója, komoly terjesztője nincs.
--------------------------
Ülök, odajön,
képzelem odahívom,
békítően érintem karját, mint aki
már csak távolból.
Ő áll, szembe,
két karral asztalnak kissé előredőlve
mint aki még épp, de már.
Ujjaimmal játszom,
tenyerembe rajzolok,
hirtelen nőnek ki
fák elhagyott tenger....