élni akarni

el engem pusztítani, hogy a madár végre kirepüljön.
egyetlen esély. sokszor jutott eszembe, de élni akartam, nem írhattam le.
de van-e valakinek olyan tudása, hogy szenvedés nélkül bír pusztítani. mert nem viselem el a szenvedést.
hiába a nagy akarás, aztán meg úgyis alig olvas néhány ember. na és a halál? tudomásul vesszük, aztán mit tehetünk?
pedig ma sokat tanultam egy műsorból. pl. hogy miért is ébredek éjszaka gondolatokra. azazhogy miért is éppen álomból. persze ezeket nem álomnak érzékelem, az valami más. ezek valóban olyanok amire nemcsak emlékezem, visszaidézek, hanem amire felhív, irányít, szinte parancsol, hogy le is írjam. tehát hogy miért is éjszaka, alvásból. mert ebből a mélyebb dimenzióból kellett gyorsan míg fel nem ébredek, írni, míg még nem tűnik el, de ez valami jelen, jel, nem múltra emlékezés. talán igen, az álom is jövendöl. megmutat, rámutat, előremutat. míg ki nem lépek az ébredés utániba, az alacsonyabb rendű dimenzióba, az is igaz, talán már annyira nyitott vagyok, hogy nappal, a fényből is tudok írni, tudatalattiba kerülni.

s a kitágult énhatás is, énlátás, milyen több rétegben csíphető fülön. a teremtő erőé. amikor pl. a csillagokban is én vagyok, vagy magamat látom egy másik emberi arcban. pedig már kezdtem tudatosan szemlélni magamat a világgal. ebben az egységben, összhangban. s hogy valóban nincs ember és ember, csak ez az egység, ahol Az ember. mindegy hogy milyen ember, az egység része. s hogy miért is van hogy minden mindennel összefügg, ha gondolok valamit, cselekszem, annak a világban megvan az analógiája, és vissza. talán igen, valami mágikus praxis. már-már tudatos cselekvés, amit le lehet követni. ám igaz, sok energia. Aztán eljutni az ürességig, elmerülni ebbe az ürességbe. amikor már minden tudatilag uralva. amikor már teljes szabadság. de én kinézek innen, ebből a látszólagos egyensúlyból, tökéletességből. mert sosem szűnök meg gyermek lenni, és igenis ez a gyermek kapcsol össze a földi dolgokkal. az égből képes lenni földi dolgokkal. tehát semmilyen tan nem bír felettem hatalommal, hacsak nem szállt meg valami új, ami kibontásra, átadásra ösztökél. a megvilágosodáson túli teremtésé.

úgy tűnik, sosem szűnök meg, menteni magam. mindig kimenteni. a karmából karmába. keresztül, valami másba.

miért? amikor magam is odaadtam

elengedtelek már régen. miért büntetsz? amikor már olyan nyugodt, szép volt minden. hittem, úgy hittem, hogy neked is van önuralmad. aztán most ez. pedig mostanában minden olyan rendben ment. tettem a dolgom, mindennap egy kicsit előbbre. aztán most ez. mikor jön el a pillanat, hogy örökké bízhatok benned. hogy már sose kell félnem. nekem tartanom kell magam, különben hamuvá porladok. mindig, a semmiből is fel. azt hittem, s a horoszkópom is mintha reménnyel, hogy nyugodt, valóban szép napok következnek. hogy végre, ha nem is boldog, mégis nyugalom. az üresség bennem mindig egyensúlyban tart. de a semmi nem az üresség. nem a nyugalom. az métely, pusztításra alkalmas. hittem, hogy végre nyugodtan dolgozhatok. aztán megint csak ez a rossz érzés. birtoklás, erőszak.

ember és ember

nem tudom miért éppen most jut az eszembe. tavaly az Íróakadémián V. Bálint Éva a díjkiosztón a díjazottak mellett nekem is gratulált. zavartan álltam, nem értettem. hiszen én nem kaptam díjat. (prózám nem is volt beküldve). talán csak összetévesztett. de nem. pontosan előttem van, ahogy a szemembe nézett. és az is, Kőrössi már nem jött oda, mint máskor. elkerült. éreztem, de később mondta is. nem kaptam díjat. hogy jut éppen most ilyen eszembe?

kicsi csoport, nagycsoport, középcsoport

A kisemberek mindig függnek valaki mástól. Eszerint közelednek-távolodnak.

A nagyemberek ülnek, és néznek. Mindig egyformán.

...de az egész világ, fiú macskával, nő macskával

"a nincs a legerősebb jelenlét"

Tegnapi tilos, mai arcok. Minden nagyon szép. Talán az idő is kinyitja szárnyát, a felhőket betakarja. De nekem nincs testem. Csak innen tudok veletek lenni. Nem vagyok halott, küldöm a napsugarat. Már kitekintget a felhők közül. (vagy mégse?)

Szeretettel,

de én, ki vagyok?

felettem nem lehet senkinek hatalma, magam vagyok a képzelet.

lehet hogy nem is szeretem az embereket. ha egyszer nem hiszek, hogyan szerethetném.

nem tudok megbocsájtani, ártatlan vagyok.

ezek a pillanatok mégis számítanak, bárhogy is áltatjuk magunkat.

mindig rájövök, hogy szeretek hazajönni. hogy szeretem a testet ami mellettem.

szép volt a mandulaszemű lány. miután rámnézett, felismertem. akkor értettem meg, bár előttem üres székek, miért is nem ültem le. álltam, aztán néztem hol ezt az arcot, hol amit ő nézett, hol ami őt nézte. különös, eszembe jutott életem legszörnyűbb emléke. amikor az 5 éves iker lánypár... erről sajnos nem beszélhetek. de a megvetés szemében volt. akkor is ártatlan voltam.
ártatlanabb, mint az a két gyermek.

zavartan indultam, boldogan távoztam.
a szemekben lehetett látni, ez a két arc összetartozik. minden ember aki egymáshoz tartozik, meg kellene becsülnie egymást. amikor két szerelmes újra egymásé lesz. néztem, és mosolyogtam. v jutott eszembe. milyen rég is nem írtunk, nem írtam. szükségesek a hallgatások, távozások, távolságok, hogy az emberek egymásra találjanak. hogy két ember újra egymás felé lépjen.

bárhová megyek, tulajdonképpen idegennek érzem magam. jó, mindig hazatérni.

lehet, hogy ma ezt olvastam volna fel... ha időben érkezem.

barackok közt

Fán ül, nyelv talál alagutat,
araszol kéz, libabőr fordított szőrök alatt
befele néz, testből sóhajtásnyi ág kinéz,
rókanyál, savanyú szag, végtag csöndet ül,
szem testben, ütemek sora lassan pihen.
(nő barackmag)