Ízek nélkül is...

Kávé diós-mézes krémtúróval,

csak a valódi ízek maradtak, amiket
valóságban is kitapinthatok.
Álom, ábrándok… az ízek
anélkül is elérnek, hogy rájuk
figyelnék. Mozdulataim
automatikusak: kanál-anyag, íz a kávéval.

Mindenfélét kitalálok. Például répát
pucolok főzeléknek, hogy ne kelljen
addig se rád gondolni, hogy közben
Veled. Hazudok magamnak egy világot,
hogy élni tudjak, legyen valami.

Hit? Alázat?
Hódolatom mely feléd,
hitemmel lassan kialszik.
Mit is akarhatnék még?

Nyomaimban elhalkul szárnycsapás,

monoton ver géphang, nincs élőhang.

Elveszítem múltam, nem ébredek fel.

tükörreflex

Nem is tudom. Igazából az van, hogy előbb-utóbb leesik a tantusz. Ma délután például egyből beugrott. Alighogy hazaérek, épp leteszem a csomagot, máris tisztán látok. Eddig azt hittem, csupán éjszakai ébredésekből jönnek a megvilágosodások. De ma egészen különös, hogy éppen egy világos délután. Azonban ami megnyugtató, minden dolognak megvan a jó, hasznos oldala. Az érzelmeinket pedig igenis rá tudjuk erre a pozícióra hangolni. A szív jóllehet egy igazán érzékeny masina, amivel azért jó vigyázni. Mert a sérelmeknek akárhogyan is, nyomuk van. Például tegnap mondja egyik rokon, mackó felőli oldalon, hogy igenis a sebet orvossal kellett volna összehúzatni, mármint a bőrt rajta, így nem maradt volna utólag heg. Én valahogy kivételesen mégsem bánom. Bal halántékomon örökre bélyeg immár, mi sosem tűnhet el. Szinte látom is a pecsét feliratát. Legalábbis tudatomban valahol immár mindig ott…

S a tükör is ugye, attól függ honnan nézzük. Közelebb vagy távolabbról… esetleg ha túl közel, szóval a tükör olykor valóságtól eltérő képet mutathat. Úgyhogy azért sose vegyük azt se készpénznek:)

Na. Most kis ideig a kútról hozom a vizet. Folyóügyek lezárva.

Ma elmaradt a számtech előadás. Lesz házim.

nem találok szavakat

Különös, amikor hazajöttem, és mielőtt el kezdtem volna írni, még csak a Szépség és szörnyeteget vettem észre... pedig az Inda galériát is megnéztem, ott volt tehát az orrom előtt... aztán most nézem, s hát a tükör. itt is, akárcsak bennem ami imént lezajlott. már megint a félreérthetetlen azonosító jelek.

hiba-e vagy ez a normális

Azt hiszem hibát követtem el, hibákat, mégis ez a hiba maga vagyok én. Úgy értem, mikor hiba is én. Merthogy mégiscsak magam is emberből. Na mármost ha írok, ezt a magamat is vállalnom kell. Ahogy a mai pattanást is hiába igyekszem eltűntetni, mindaddig ottmarad, míg rendeltetése ottmaradni. Akarom, nem akarom. Gondos munkával enyhíthetek, illetve visszafoghatok növekedésén, de ez nem túlságosan lesz valójában észrevehető, vagy csupán minimális különbség. A tükörben tehát minden arcomnak tisztán kell látszania. Szürkének, gyöngyházszínűnek, fehérnek, feketének, színesnek. Mattnak, lyukasnak, kontrasztosnak, erősnek. Mindegyiknek jelen kell benne lenni. Egyszerre vagy külön, mikor mi. Mára már pontosan szembe tudok nézni bármelyikkel. Mindegyik képes bírni tekintetem. És ez az, ami visszatükröződik, tehát nem lehet hamis. Magyarán a tükör nem vezethet orromnál. Persze lehetnek trükkök, azonban az én tükröm a lehető legegyszerűbb tükör. Tehát nincs okom azt gondolni, vagy csak feltételezni is, hogy félrevezet.

Pontosan tudtam tehát, illetve helyesebben, éreztem hogy hibázom –mert azért ezek nem kifejezetten tudatos dolgok–, hiszen az üzenetek is eljutottak arra a helyre, félreérthetetlen, ahová el kellett jussanak. Hogy ártatlanság-e vagy az ördög erősebb, nem tudni. Néha az az érzésem, ez a kettő együtt él. Azt gondolom, a szeretethez közelebb van az ördög, mert az foglalkozik társaival, legyenek azok áldozatok, ha jót, ha nem jót cselekszik. Az ártatlanság pedig önző. De mivel tudatlan benne mindez, ezért nem róható fel. Sőt. Az ártatlanság kifejezetten hatással van az emberiség önnönmagára visszautaló tudatfejlődésére. Tehát valójában az ördög(i) is, az ártatlanság is, egyik tudatlan, másik tudatosabban (most hogy melyik melyik, attól függ honnan nézve), előnyére válik az emberiségnek, tehát mindkettő kifejezetten pozitív tulajdonság.

Fontos maradt ki az előző bejegyzésem bevezetőjéből, ami helyesen így hangzik: A lehető legnagyobb szeretettel viseltetem minden szereplőjéhez, beleértve magamat is.

Hiszen a szöveg legalább annyira szól rólam, mint a többi szereplőről, ráadásul a szereplők összemosódnak egy ponton, és már nem lehet tudni valójából kiről is van szó. Minden szemszög íráskor ha nem is derül ki, mert azért van, hogy jóval később sikerül azonosítani egy szereplőt, pl. egy másik testében. Olykor csupán egy –ha fogalmazhatok így, félrevezető– jel utal arra, hogy hasonulás történik. (ebben az esetben természetesen magam is félrevezetett vagyok) Különös ez a tudati játék. Mert ki is valójában ki?

Véletlenül –mondom ez sem lehet véletlen–, hogy éppen a Mexikói útnál lettünk az autóból kitéve, s hát mackó nem-e az antikvárium felé sandít, nem mehetne-e oda be. Tehetnék-e mást, mint ráhagyom, tudom mennyire szeretne. Én kis ideig unatkozva nézelődöm, ilyenkor zavar hogy annyi könyv, ennyi között hogyan válasszak ki pont egyet amit olvasok, aztán csak nézelődök folyamatos zavaromban, valójában egy könyvet sem veszek le a polcról, mert azért miért ugye éppen azt, amikor ott van még többszáz, ez így szokott lenni, mígnem már éppen mennénk, mackó már hajlana, amikor szemem a kirakat egy eldugott szegletében rábukkan: Müller Péter, nem hiszek a szememnek, egyszerre kettő is…szeretetről…örömről. Na mármost melyik, mondom, s lapozom, igen, már megint tudtam mindent előre. Mi van benne. Pedig igazán nem olvastam. Aztán ennek maci is örvend, hogy így még maradhat, s aztán akadok erre a szövegre is: „Papíron maradt az egész. Prédikációkban, szentbeszédekben, halhatatlan versekben. Szegény Tolsztoj elkövette azt a nagy hibát, hogy elkezdte az igazságot keresni. Belenézett a mély kútba, és a kút is belenézett: elkezdte vizsgálni saját életét és lelkét: nem talált benne szeretetet. Önmagát roppant élesen látta –nem volt benne szeretet. És futni kezdett– nem a családja, hanem önmaga elől. És nem tudta utolérni magát, mert meghalt.”

Hát véletlen-e, mondom később mackónak is, hogy épp ma épp itt, Müller Péter.

„Kimenekült belőlem az élet” mondja mackó már a metróban, hogy ha író lenne, de nem lehet, mert nem tud olyan jó történeteket fabrikálni, mint az igazi író, nos akkor valahogy így kezdene egy könyvet. S hogy tetszik-e nekem. Érdekes, máskor is van hogy mond ilyesmit, de nem kérdezi meg, ez hogy tetszene nekem. Inkább én szoktam tőle így, a különbség, hogy én halálos komolysággal kérdezem, s ő játszik. De játszik-e, kérdem így utólag. Nos megint komolyan veszem, s hogy tetszik, mondom. Valóban szeretem ezt a fanyar humort benne. Ő fejben író, azaz ha lenne arra ideje, hogy fejben írjon, különben kb. 5 évente ír le valamit.

Ma este több dolgot jegyzeteltem, volt ami egy kicsit (nem kicsit, de nem-e jobb szerényebbnek) rólam is szólt. Azért egy dolgot mégis:”a női tanulás nem lineáris”, hogy ezt mennyire mindigis magamon éreztem. Ha csak innen is, mégiscsak nő… máshonnan pedig, valamelyik másik végről, de ugyanarról a cérnáról, egy kislány, aki folyton a férfi tekintetben egy ideális apát lát. S hogy ez mennyire férfi és mennyire apa, vagy ez is összemosódik. Kislány is nő is egyszerre…

Már megint írok, és persze nem lesz meg a holnapi házim. Ki fog ábrándulni belőlem a számtech előadóm. Egészen bizonyos, hogy holnaptól nem fog kedvelni.

„És őrangyal nem volt sehol” (Juhász Ferenc), írás 2008.08.16-ból

Elnézést kérek, ezt az írást valóban nem szerettem volna megjelentetni, most mégis, így hogy a múlté, utólag, kisördög. A lehető legnagyobb szeretettel viseltetem minden szereplőjéhez.

Az igaz, hogy amikor még seholse, értem sose láttam életemben, ahogy engem sem senki, szóval amikor még seholse, én dicsértem először a Marcit. De nevét azért nem mondtam ki. Az úgy történt, hogy egyáltalán nem értettem, miért örvend olyan népszerűségnek, hajában csicsás gumi, olyan amit kamaszlányok, kikben semmi ízlés, fülében is olyan szer, amit sehogyan sem lehetne ékszernek nevezni. Szóval merő giccs. A ruha is rajta. Aztán egyszercsak megváltozik minden. Olvasni kezd…

Lehet a szeretetet tanítani? (Müller Péter: Örömkönyv)

Anyu! Változtassuk meg a világot!

Anyu! Borzasztó, hogy minden csupa lyuk, ahová lépek. Sehol egy jóravaló útfoltozó.

Anyu! Foltozzuk be a lukakat, változtassuk meg a világot!

Anyu! Ma megtanultam kimondani azt a szót, szeretlek. Szinte olyan mintha azt mondanám, lopni, semmi különbség, ha csak nem az, hogy sosem mondanám ki az utóbbit. (csókot lopni)

Anyuci! Ugye ha ki sem lépek a házból, semmi bajom nem eshet. Mert akkor ígérem jó leszek, és sose megyek olyan helyre, ahol megtalál a Marci, és mellém ülhet. Mert abból mindig baj lesz. Mi történik tegnap is, szépen ülök a Jancsi mellett, egy szó, annyi sem ki a számon, aztán ott törtet a Marci, alig fér, kitúrja mellőlem a Jancsit, pedig odébb még rengeteg hely, ráadásul elveszi a játékom. Az egyiket igaz, én adtam oda neki, de azt is, isten bizony, mert kérte, különben ki nem adnám kezemből világért se. Aztán mit csinál azzal is, el kezdi maszatolni, pedig igazán nem kértem, azt mondja csak javítja, pedig nekem éppen úgy tetszett ahogy volt. Már amúgy is olyan maszatos, nem látszik az a szép rózsaszín csík se rajta. De a legrosszabb, hogy Juliskának azt mondja, már eleve az övé is volt, csak hogy bevágódjon nála, pedig Juliskának úgyis a Jancsi tetszik. És hát az is igaz, hogy el akartam menni a bulira, de igazán csak a Jancsi kedvéért, mert ő a barátom. A Marcit meg egyáltalában nem is szeretem. A múltkor igaz, egyetlenegyszer vártam, hogy odaüljön mellém, azt is csak azért, lám, lássa a Kinga is, mert ő olyan büszke lány, sok az önbizalma, van ám nekem is barátom. Végül abból is ugye csak veszekedés lett. Aztán mi történt azzal a rusnya autóval is, mindjárt kiállításra vitte az oviba, na jó persze kicsit én is büszke, akárhogy is, mégiscsak az én autóm, rózsaszín csík ide vagy oda, még akkor is ha azt hazudja mindenkinek, az övé. Mindegy. Úgysem szeretem az autókat. Sokkal inkább szeretem a mackómat és a babámat, minek is vett apu autót, szidta is anyu érte, minek egy lánynak autó. Persze hogy legyen neki is mivel játszania. Csak aztán hamar meg is unta, apu különben is mindent mindig olyan hamar megun. Például anyut is. Szokta mondogatni, unja már ezt az egészet. De apu jó, és én szeretem. Mert hazudni viszont sosem hazudik, mint pl. a Marci. Aki a múltkor is azon az óvodai ünnepségen, ahol persze ő volt az ünnepelt, csoda-e, úgy tett, mintha meg sem ismerne. Pedig ugye, hogy a játékomat is ő vette el, még ha az csak egy fránya autó is. De én odamentem, csakazért is, és emlékeztettem arra, hogy az az én autóm. Pedig már igazán nem is szeretem azt az autót. De azért az mégsem járja, hogy a Marci csakúgy keresztülnézzen rajtam. Ott, mindenki előtt megmondtam, szemtől szembe, hogy az igenis, vegye tudomásul, az én autóm. Igaz, legutóbb én is elküldtem egy kiállításra az autót, mert azért a Marcival, el kell árulnom, egy szobában lakunk, így a játék is akarva akaratlan közös. De kihagytam a kerekeit, úgy állítottam volna ki mindenki szeme láttára, hogy még csak ne is látsszon autónak. Aztán nem állították ki, mert hogyan is nézne ki egy autó kerék nélkül. Pedig igenis különleges autó volt. Bárki is megmondhatta volna. Pontosan így, kerék nélkül. De az óvónénik nem értenek igazán semmihez. Legalábbis ahhoz nem, hogy egy autó igenis autó attól, mert nincsenek kerekei. Aztán persze mellé állítottam a babámat is, hogy mégse legyen az autó se magára. Na persze az sem egyáltalán így van, az óvónénik igenis okosak, és én szeretem is az óvónéniket, Gabi óvónénit meg különösen, de ő a másik csoportból szokott néha átjönni. Persze van, hogy ő is hallgat, nem szól, várom észreveszi-e, mert ő biztos kiállítaná, ő igenis ért az autókhoz, a babákhoz még inkább, de legalábbis az enyémhez bizonyosan. Azért még reménykedem, van még megnyitóig néhány nap, hátha megsajnál valamelyik másik óvónéni, aztán kiállítja mégis, mert meglehet pont ezen a néhány napon amíg ott az autóm a babával, nem jár arra Gabi óvónéni. Nem mintha olyan nagy szám, de mégiscsak az én autóm s az én babám. És aztán meg nem is néznek rosszul ki így kettesben. Lehet hogy csak az óvónénik is megfelelő pillanatra várnak, és csak előkészítik a terepet? Mert pl. Gabi óvónéni azért minden terepet gondosan előkészít. Már nem is tudom, végülis a baba is megsértődne, ha csakúgy keresztülnéznek rajta, aztán bedobják semmi szó, a sarokba. Na persze az is meglehet, kicsit elfogult vagyok Gabi óvónénivel. Mert tulajdonképpen mindegyik óvónéni kedves. Csak nagyon haragszom már erre az autóra is, valójában azt hiszem, már egyáltalán nem is szeretem Marci autóját, amit ugye mint mondottam, apu vett nekem. Ráadásul nyers szaga volt, festék vagy mi, olyan egészen halszagú, és különben sem szeretem a húsféle szagokat, és halat is csak akkor, ha apu süti. Na de játékban a halszagút egyáltalában nem szeretem. Én igazából az álomszagú játékokat kedvelem, aminek rózsaszín illata van. Anyuci, nem lehet, úgyis én lány, Marci meg fiú, és már elég nagyok is, hogy mégis külön szobába költözzünk? Marcinál minden bűzlik a halszagtól. Én meg csak rózsaszín illatokkal szeretnék.

Anyuci! Miért van az, tényleg, hogy én ahol megjelenek, akárha csendben, mint a sír is, ülök, egyszercsak ott terem a Marci, és elront mindent. Pedig úgy igyekszem jó lenni. Senkihez nem szólok egy szót se.

Anyu mit is jelent ez. Veronika kendője. Ugye valami szent dolog. Akkor most már értem, miért szólítom Veronikát az oviban folyton Viktóriának. A képmás, ami hiteles, olvasom a lapban amit az egyik óvónéni hagyott véletlenül itt, amelyik mindig szent dolgokat olvas, s hogy a Veronika kendője olyan rossz állapotban van, hogy rajta a Jézus-arc ma már szinte kivehetetlen, aztán hogy két üveg közé téve díszes keretbe foglaltatták, ma is így látható, hogy láthassa a közönség a különös Jézus-arcot, amely olyan, mintha egy leheletvékony függönyön keresztül tekintene a szemlélőre, vonásai hol határozottan kirajzolódnak, hol elmosódottaknak tűnnek, arckifejezése egyszer szenvedőnek, máskor nyájasnak hat. De miről készült a másolat, ha az eredetinek tartott Veronika kendője még 1625 előtt eltűnt Rómából? Erre a kérdésre nem létezik kielégítő válasz.

Meg aztán végülis, most hogy írni is tudok, mert én már igenis öt évesen is tudok írni, nemcsak olvasni, a Marci csak négy, és olvasni sem tud, és ráadásul milyen erőszakos, és én ezt is most mind megírom, amit majd persze Marci eltulajdonít, akárcsak az autómat például, s versnek előadja egy másik, valamelyik legközelebbi ünnepségen, amiről még csak nem is tudok, aztán majd most már többet nem is szól, hogy még véletlenül se tudjak róla. Mindegy, lehet hogy szól majd a Gabi óvónéni, mert ő sosem ábrándul ki belőlem. Mert ő igenis ismeri a Marcit, mert a Marcit éppenséggel mindenki ismeri, mondta is egyik óvóbácsi, egy régebbi ünnepségen, pont amelyik verset is tud írni, nemcsak szöveget, hogy jó lett volna vigyázni a Marcival, amikor elsírtam neki egyik esetem, igen egy az egyben ezt mondta, mert aztán én az ilyenekre igencsak jól emlékszem.

Aztán az is lehet, nem lesz többet kedvem elmenni olyan ünnepségre, ahol Marci folyton a játékaimmal úgy büszkélkedik, mintha övé.

Most ami legközelebb lesz, még jó, hogy nem mehetek, pedig engem is hívtak. Igaz, csak nézőnek. A Marci magának persze elintézte, hogy már megint szerepelhessen, mert a Marci mindig mindent el tud intézni, hiába hogy mindenki óv, tartani, messze tőle, azért neki könnyű, s amúgyis fiú, és sok neki is az önbizalma, akár a Kingának, aztán engem is mindig kijátszik. Láttam utóbb, Marcsit is, Jutka nővérét is kijátszta, de szegény annyira muja, hogy végül együtt fognak szerelmes párt is játszani ráadásként ugyanezen az elkövetkező ünnepségen, ahol én nem leszek, mert nem lehetek ott. Azért kíváncsi lettem volna, éppen mivel jön elő még, már a korcsolyázót is említi, pedig igazán csak egyetlenegyszer nemrég említettem a naplómban, mindegy is, azt már meg sem merem írni. Úgyis mindegy, nem is valószínű, hogy elkészítem. Nem is lenne mikor, hiszen folyton itt lógok ezzel a sok írással, most már a nap 24 órájában, előbbi napon is csak egyetlen órára hunytam le szemem, de akkor is mi van, az ágyból is írok. Remélem, Marci mihamarabb elutazik egy hétre, legalábbis úgy tudom, s akkor lesz egy kis nyugtom tőle, ehetek kedvemre, meg pihenhetek, mert azért valljuk be, enni sem igen eszem, mióta Marci folyton rajtam, hogy énnekem állandóan dolgoznom.

Na nem baj, anyu, ha majd külön szobám lesz, ugye nem tud majd bejönni a Marci. Anyu, kulcsot is kapok a szobámhoz? Mert azért az mégsem járja, hogy amikor alszom, Marci akkor is kilopja a játékom, vagy éppen ezt a naplóm. A másik naplóm ráadásul megsemmisült, akkor ott volt a Tomi, na ő aztán egy másik figura. Mindent éppen csak megsemmisít. Nem érdekli, kié, mié, mi akad keze ügyébe, ahogy hozzájut, annak annyi. Ujjai közt semmi sem szent. Volt idő, hogy vele is jóban voltunk, amikor még nem volt ilyen kártékony, s egy kicsit még utána is, amikor még reménykedtem, hogy esze helyére billen, mert ugye az ember a barátjába örökké bízik, de aztán olyan dolgokat is mondott, hogy hajam az égnek állt, különben nála érdekes, még az se zavart, sőt, egészen boldoggá tett, amikor néha továbbirogatta szövegeim. Mert ő sose támadt hátulról, és sose sajátította el a játékom, csak éppen újakat alkotott belőle. Igaz, ő is megtagadott, de hát olyan különösek ezek a fiúk. Igazán a Jancsin kívül, nem tudom, van-e akiben úgy teljesen megbíznék. És Jancsi különben is Juliskával jól elvan, csak néha vagyunk hármasban, de akkor egészen jól érezzük magunkat, mert a Juliska sem féltékeny, nincs is mire. Szóval hatottunk egymásra a Tomival, éppenséggel kedveltük is egymást, neki amúgyis mindig vannak barátnői, aztán meg folyton valakibe szerelmes, de hogy ő szeretni, nem igazán tudom, alkalmas-e, mert ahhoz ugye teljes mértékben kell képesnek elfogadni a másikat, ő meg csak addig jut, hogy őt fogadják el. Aztán különben is múltkor is átnézett rajtam, észre se akart venni, pedig amikor ő is fellépett legutóbb az ovibulin, akkor is csak érte mentem el. Mert éppen rá is csak kíváncsi voltam. És nagyon tetszett is a buli, az is amikor belesültek, ettől olyan igazán kedves volt, emberközeli, olyan igazán természetes. Szóval, egészen imádni való buli volt, csak amikor írtam róla, erről éppen így nem írtam, vagyis, ez éppencsak valahogy kimaradt, talán mert haragudtam rá, hogy mindig mellette voltam amikor bajban, még pénzt is adtam kölcsön, amit ígért vissza, de azóta se semmi, könyvet sem adott, pedig azt is ígért, és amikor segítséget kértem viszont én tőle, is elhatárolódott. Nos vele is úgy most, hogy egyszerűen csak köddé vált. Szóval a Tomi is olyan furcsa lett, jobb őt is kerülni. Nem is találkoztunk régóta. De most már az van, jobb a békesség. Így aztán nem megyek sehová se már, anyu is azt mondja, úgy biztosan nem lehet baj.

Milyen jó is lenne, naplóm, ha lenne nekem is anyukám, apukám, akihez beszélni, és akkor még az sem számít, hogy a Marci sincs, szóval hogy valójában csak kitaláltam ezt az egészet.

Milyen furcsa, még jó hogy nincs anyu, mert mit is tenne, ha elmondanám neki ezt az egészet, s hogy 24-ből 24 órát írok egy nap, be is zárna a fürdőszobába, aztán se toll, se papír, ráadásul ha megtudná enni se eszem, na ez egészen jó lenne, mármint ha lenne ilyenkor anyu, mert ő bizonyára máris készítene valami finomságot.

Anyu! Elárulom még azt is, egyszer voltam, egyetlen egyszer közönséges életemben, nem is aludtam két hétig miatta. Vártam, tudtam, hogy egyszer eljön értem a kaszás, és elvisz, ahogyan másokat is. Pedig úgy vigyáztam, úgy vigyáztam, hogy meg ne essen, hogy más legyek, és tudtam, ha egyszer sem hibázom, a kaszás nem visz el. Hogy akkor sosem visz el a túlvilágra. Aztán ugye hogy én is meghaltam. Csakúgy, mint a többi ember.

Anyu! Miért nincs minden másképp. Fordítsuk hát meg, állítsuk feje tetejére a bolygót, aztán kezdjük el újra a világot.

Anyu! Miért van az, hogy amíg Marci nincs itt, sosem vagyok beteg, aztán alighogy megjelenik, máris beteg.

Anyu! Valóban léteznek a földön angyalok?

Anyu! Miért van az, hogy amikor nem követtem el semmit is, a Marci folyton azt képzeli, elkövettem valamit, amiért őneki meg kell nekem bocsátani, amikor tulajdonképpen csak ültem, szépen, szótlanul, és csupáncsak odaengedtem a Marcit mellém, amikor még szerettem, és büszke voltam arra, hogy a Marci mellém.

Anyu! Nem lehetséges ugye, hogy én meg a Marci… szóval hogy mi egymást

Isten áldása 2008.09.04-ből

Csókolom!
Olvastam a verseit a Rubophenen, aztán megnéztem a blogját is.
Nagyon tetszik. A Rubophenen a maga versei a legjobbak, már azok közül,
amiket olvastam (nem olvastam mindent, de azért jónéhányat, meg a
blogját se végig, csak bele-bele (majd egyszer végig is, ha több időm lesz)),
szóval maga nagyon jó, írásban meg rajzban is, de tényleg!
Gondolkoztam is, hogy talán valami híres, csak én nem ismerem, mert az
ciki.
Ami engem illet, egyelőre magát nyomtatnám ki százezer példányban álá
fríkárd.
Csak ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.
Isten áldja!
fzs.

dolgok, amiket az ember már nem ír le

A szívet nem lehet programozni. Megvannak saját ütemei. A mesterséges szív jóllehet adomány, ajándék. Úgy kell elfogadni, mintha sajátunk. Csakhogy nincs már akkor bennünk más, mint a hála. Örökké elkötelezettjei leszünk.