2009. május 8., péntek

amikor a test, a szem, és a szó

borzasztóan szégyenlem. hogy egy szempillantás alatt szerelmes leszek. egészen meglepődöm, ha egy fiút érintek, ahogy szemmel tart, nem ereszt el. olyan tiszta volt ez a szem, kihívó, és olyan férfi egyszerre. egészen kirívó és egészen visszafogott. intelligens, okos, jó megjelenés. különösen ritka. de nagyon fiatal. legalább tízzel kevesebb nálam. a látszat egészen éles, és egészen homályos. kicsit mindvégig éreztem, mégis az, amit látok. például színész. ez a fiú más mint aminek láttat. hogy a valóság titok, csak figyelmességből, törődésből téveszt meg. vagy mégis az, aminek látszik, ezért olyan különös.
amikor kiment, hátrafordult, és köszönt. mindannyiszor élesen, szemembe. csak pillanat, nem volt időm meglepődni. mindig elment.
azt hiszem, sírnék a félelemtől, ha fölém hajolna, hozzám érne. már a közelségétől ellazulnék. könnyeznék, és nem fordulnék, odaadó lennék. beleájulnék testébe.
...a megalázott helyzettől, hogy így szerelmes lettem, mármint nem lettem, de hogyha lettem, amit nekem nem szabad. amikor hozzám ér. gyöngéd lenne, figyelmes, ujjbegye árammal vezetne, és erős. mindig is szerettem, amikor egy férfi tud a testtel bánni. a női testtel. amikor a férfi szeret a női testtel. bánni.

ült, akkor már egyedül, bent, éppen csak bementem eldobni a poharat, amikor váratlan szólított. mintha csak várt volna. egyenesen hozzám. kedves volt a szeme, olyan egészen nyugodt. a hangja. magam is meglepődtem, ahogy a legnagyobb természetességgel fordultam felé. beszélgettünk. kérdezett, feleltem. gyámoltalan lehettem, és mégsem. a szeme pontosan megtartott. magammal. egészen egyensúlyban. különös, ahogy nem féltem, ahogy az erő tartott szeméből, megtartott, hogy ne eresszen el. ha mégis lebegnék.

nem tudom. talán 1 hónap? fél év? év? meddig tarthatna egy ilyen kapcsolat. azt hiszem, boldog lennék. titokban. senki nem ismerné, rólam se tudna senki. és elfelejtenénk. csak a testünk emlékezne. ami beleolvadt, végtelenbe. ami nincs.
egyszer, pár év múlva találkoznánk, véletlen, ő is mással lenne. mosolyognánk. onnan, túloldalon.

2009. május 7., csütörtök

egyszerűen csak ki lehetne esni az ablakon. de nekem még ebben sem lenne szerencsém. mert mi lenne, ha nem halnék meg.

2009. május 6., szerda

örülök, hogy mindenkinek minden nagyon jó. itt állok a semmiben, mosolyok azok vannak, csak éppen egyetlen ember nincs aki nyújtaná kezét, amikor nekem lenne szükségem. nem tudok munkát vállalni, értem azt sem, amihez kedvem lenne, öröm, amihez értek, nincs aki számlát adhatna, önállóan ez ügyben még nem állhatok lábra, sohasem voltam számlaképes, enélkül pedig úgy tűnik, meg sem lehet mozdulni, munkáim, ötleteimből bármerre nézek, mondhatnám azt is vérem, verejtékemből, akárcsak mosolyomból, mások profitálnak. valahogy egészen máshol kellene elindulni. mert nincs út, de egyetlen bokor amibe kapaszkodni. egyelőre csak süllyedés. ennyit dióhéjban magamról.

a többi, ami valóban papírra vettetett, hanyagolva fenti okból. értelmetlen, ha magam nem vagyok képes megvédeni, kiállni mellette. egyedül, a magamfajta, semmire nem megy.

2009. május 5., kedd

már megint cím nélkül

tegnap annyira elvette eszemet a masszőrtudat, mint olyan, hogy ilyen közelség, megfeledkeztem a nyúlról.

nézzük csak (vállalkozói tréning):

1. nyúl: szubmisszív, azaz céltalan, passzív, alárendel(ő ...T) mint múlt idő

közelebbről: nem mer kiállni jogaiért; nem partneri szinten van a másikkal, hanem magát leértékeli; összes magatartás hátránya ebből fakad; úgy véli, más értékei jobbak...nem jön ki belőle ami benne van........gyűlik a feszültség, nyeli-nyeli, majd kiborul.
ez terméketlen magatartási forma, senkinek nem jó, neki leginkább nem, nem vállal a konfliktusokban szerepet, hogy belőle magából is ezáltal kihozza az értékeket, ........
(hmm. itt kacarászok azért magammal... már megint egy fülöncsípett sztereotípia. de azért ki lehet nyúlni belőle ezt-azt...persze kitoldva. mindenképpen a mérleget egyensúlyozva)

...továbbá 2. agresszív magatartás jellemzői, a farkas..., aztán 3. az asszertív, önérvényesítő fajta, oroszlán.




na és még a Bélát is ki kell csempésznem tegnapról tollaim alól. ez már csak holnap. mert nappalból is, éjszakából is egy nap egyszerre csak egy (ma).

2009. május 4., hétfő

ki gondolta volna, hogy a pénz világában is lehetséges, mi több, adatik, a felhőkön tapintatosan lépdelni. ma ez történt velem. azt hiszem, képes vagyok hatni az emberekre. különös. egészen nagyon különös.
hogy jó hatással vagyok az emberekre. ma szinte nélkül mindenki, még utcán is, csarnokban, rám mosolygott. meglepő, ahogy az emberek hirtelen fordulva, arcomba néznek. hát az történt ma, hogy hétre tovább kísért a pénz világa. először csak mint szépirodalom csalogatja be magát, aztán egészen a velejébe csöppenek, egyenesen vállalkozói tréningbe. hogy mit kezdjen az ember magával egyedül, ha már nincs amibe kapaszkodni. amikor a semmiből kell megélni, teremtve. de ez sem jelent semmit, hogy lehetne bármit is kezdeni vele, építeni... egyelőre csak hagyom hatni, értem behatolás. úgy esett meg ez rajtam, hogy a kiadványszerkesztői kurzushoz egy kis ingyen ráadás. de még milyen. finomságokkal szünetekben...miegymás. még plusz ráadás, csapatunkhoz éppen kik társultak? a masszőrök. ha jól megnézem... egy belevaló pasi masszírozást végezne rajtam, olyan igazit, ...egyszer? több? volt hasonlóban részem, amikor gyakran jártam 15 alkalmas gyógyfürdőkbe, ott akkoriban sok masszőr ment végig hátamon, közöttük, 1-2 egész testemen. volt hogy elöl-hátul. olyankor bezárta az ajtót. ... szóval egyszer alig bírtam ki, egyiknek a kezéből jött valami áram, testemen átütött, és folyamatosan beljebb hatolt a bőröm alá, egyre beljebb, egészen elernyedtem, hogy ájulás határán voltam, úgy csinálta. alig érte lábam a földet amikor felállni kellett és továbbmenni. a rosszabb az volt, amikor a szemét nem lehetett kikerülni. pedig igazán nem akartam. minden erőmmel lepleztem, amennyire lehetett. hogy biztosan így kell jól csinálni. azért volt, hogy muszáj volt megállni. meg ellenállni is kellett. de volt aki ellenállással nélkül is áramot vezetett.

aztán haza a féltve őrzött kacatokhoz, amik idővel hozzám ragadtak, le nem lehet mosni, törölni, mennyire kettős én itt is, aztán ott túl vágyni az üres falakkal átitatott hófehér műteremlakásra. amiben halál, végtelen, csönd, némaság. hogy melyik az élet, melyik a határ. egyrészről a kacatok, hogy elnyomjanak, legyen amibe kapaszkodni, amikor már semmi nincs, ami van, azt se lehet, de még ott a remény, vágyni a kék-fehér fellegekre, a hatalmas mohatakaróra lépni, ott fenn a sziklán, ahol az álmok, jövő áll előttem, szabadon, bilincsekkel. egyiken az élet megszűnésével a halál hatalma, a sötétség, a lyuk vonzásé, másikon a fehérség, ösvény az ismeretlenbe olvadáshoz. aztán fordítva, fekete a fehérben, fehér a fehérrel, feketén.
vonzások, kacatok, nyomások. ösztön a fennmaradáshoz.

2009. május 3., vasárnap

"én nem hiszek abban ami tapintható és látható, csakis abban hiszek, amit látni nem, csak érezni lehet"

a kislányról közben egészen megfeledkeztem... az ének...
-------------------------------------------------
aztán mégis vissza kell térni, ma is egy nap.

Gustave Moreau.

mégiscsak ereje volt az ajándéknak. igaz, a szülést nekem kellett végezni, ráadásul jókor időzíteni, különben lóg a levegőben.
az történt ugyanis, hogy mackó főnöknője, az egészen egészen nagy főnöknő, aki a teljes épületről felel, saját jegyét ajándékozta mackónak.

nem is értem, igazán, ezeket a dolgokat, amik mostanában velem. a fennvaló a megmondhatója, hogy sohasem vonzódtam sem a bibliához, sem a mítoszokhoz, mi több, nem érdekelt, és különösebben sohasem volt képes hatni rám. csak valami szörnyek voltak, ?szentek, akiket kitalált valaki, aztán nem sok közöm volt hozzájuk. nem is jegyeztem a történeteiket sem. értem mind elpárolgott, csak rejtélyes üzenetek maradtak belőlük, amik végül üregekbe fészkelték magukat bennem, de sosem összefüggésben. a szimbolizmust is, szecessziót, csupán tanítottam, anélkül, hogy benne éltem volna világukban percre is. hogy aztán az utóbbi időben ezt is a bőrömbe írja. saját pórusaimon keresztül hatolva vegye birtokba testemet, agyamat. fokozatosan, mint az ópium adag. tudom is én, arra sem volt sosem szükségem.
nos, egyedül nagyapám hatott istenihez mért erővel, amikor szemei meséltek, és hozzánk imádkozott. ezek különös szavai, mozdulatai voltak a csendeknek.
minden más földi-égi ábrázolásra, vallás, áhitat, érzéketlen voltam, maradtam. csak, és kizárólag a kortárs művészet fogott meg, érintett, tett kíváncsivá, mi több, megvallom, az összes múlt nemcsak hogy hidegen hagyott, de idegesített.

hogy aztán ezek az idők, most, elemi erővel hatalmasodjanak rajtam. azok, amik eddig sohasem is léteztek. jelek, üzenetek... áthallások, utalások tömkelege. és minden meghatározott pontossággal követve az előzőt, ahhoz szervesen kapcsolódva.

miért pont én?miért éppen engem. akkor. na jó, lehetséges, hogy valahol elzárva titokban voltak hajlamaim, mert pl. jóslás, átok, babona, na és az a szentség, ami először sem a templomban érintett, valamiféle erős hit a fehérségben, ilyenek, kisgyermekkorom óta, ezek valahogy eddig is idáig, képesek voltak rabul ejteni. de mégis.

na és tudom, hogy nem vagyok bűnös. már sokszor gondolok rá, azokba az időkbe, és tudom, hogy egyszer le is tudom majd írni. kegyetlen lesz, az ahogyan eltoltam a bűntudatot, hárítva, vissza a fekete kézre, ahonnan jött, miközben az szentül meggyőződött, hogy az összes vért és koszt sikerült rám tapasztania. hogy már soha le ne moshassam, hogy ő kiosonhasson összes bűnével szabadon a magam mögött hagyott nyitott ajtón. igen, nyitva hagytam, igaz, amikor távoztam. de tudtam, hogy hová vezet majd egyszer ez az ajtó. nem, nem tudhattam. akkor csupán az ösztön vezetett. könnyed mozdulattal tettem, azt, ott, miközben a másik ajtó váratlan elragadta testemet. a jelek. a fekete nyomok a tetemekkel, amik nem voltak ott már. a helyszínen. benne azok a tekintetek. hogy én voltam. akkor még nem is tudtam, hogy ő volt. évekkel később tisztult ki, amikor már gondolni is tudtam, rá. emlékezni. nagyon sok év. miközben akkor, ott, azt a bűnt, azokat mind, amit az emberek, az a sok sötét ruhás ember arcomba dörgölte, hogy csak kapkodtam a levegőt, míg nem volt más, akkor sem, mint az ösztön. hogy nincs itt mit keresni. akkoriban mindig be tudtam simán magam mögött az ajtót. hogy friss levegő. ami ködszerűen vonta a testemet előre. mindig képes volt a világosság felé kivezetni.

aztán ma van hogy megtörténik, már nem nyúlok az ajtó felé. nézem magamat kívülről, kintről.
mintha már nem lenne jelentősége semminek. azokhoz az időkhöz...

na de mit jegyeztem ma a naplómba.

Szemelé bukásában a földi és érzéki szerelem veszik ki a világból. az érzékek halálával, az anyagszerű lét pusztulásával a világ minőségi változáson megy át: újrakeletkezik. a mulandóság a halhatatlanságba fordul.

(muszáj itt leírnom, egyik festményről jut újra eszembe. hogy nem beszéltem még arról a lányról, aki a Kányádi esten, akkor, felolvasott. talán olvasott, talán mondta, nem emlékszem. csak azt, hogy szép volt. talán olvasta, mert a mondásban van valami kétségtelenül betanult. a más szövege. hogy ritkán, igen ritka az a pillanat, amikor akár tévében színészek esetében, másutt, bárhol, ahol ember kiáll, és szól, most nem a hang, az ének, mert ott előfordul, hogy látok ilyen csodát. hogy megérint. hogy olyan, akár ami nem evilág. amikor a szöveg megtalálja azt akiből megszólal. ez most ilyen volt. a legapróbb mesterkéltség sem képes elbújni szemeim elől. a legapróbb hiba, ami nincs kívülre írva. azt hiszem, ez most olyan volt, hogy jobb volt, mint ha én olvastam volna. legalábbis, ott, pillanatra ezt éreztem. hogy a szöveg lényébe ivódott, anékül, hogy bármit tett volna érte. ilyen lehet a szentség. semmi hangsúly, semmi színészet nem volt benne, csak a puszta jelenlét. talán még egyszer volt, ilyen, szintén egy lány esetében, valahol, talán említettem, de az sem volt ilyen. hogy jobb mint én. pillanatra. azt hiszem. bár nem tudom, gondolhatok-e ilyenre, hiszen magamat nem láthatom. nem tudom, képes vagyok-e ilyen jelenlétre. érzem néha, kétségtelen. de magamról sohasem tudhatom.)


költészet, művészet...mellyel az ember erőt vehet a halálon.



















milyen különös, ma láttam először, hogy olyan igazi profi nyomtatón, amilyenen olyan nagy plakátot szoktak, a cián, bíbor, sárga, fekete normál patron jelzésen túl a halovány rózsaszín és a halovány kék is ott, mellettük. még sosem láttam ilyent.

2009. május 2., szombat

a szikla, a kereszt, a labda... újabb beteljesülések


mikor tehát útján haladván elérkezett a kúthoz, (...) nyomban a kút mélyére zuhant, kerek labda vagy gömbölyű gyümölcs módjára






finom, zöld színű ruhába öltözve, mezítláb, drágakövekkel (...) gazdagon díszített aranykorona volt a fején egy hasonlóképp díszített
aranykereszt is volt nála, amelyet méltóságteljesen a bal kezében vitt. a kereszten és a koronán ragyogó fény csillogott, villogott, szinte a Nap fényét is felülmúlta.
...úgy látszott, boldog és szép arca felderíti és boldoggá teszi az egész világot.












csupán testük valódi, sajátos alakját veszik fel, amelyben mint élő emberek jelennek meg, máskülönben testi szemekkel nem lehet látni őket, s nem is jelenhetnek meg.








2009.05.01, olvasgatva az ismerős sziklán, dombok, a város, mohatakaró szőnyeg felett, amire nem lehet lépni


és akkor az üzletben a lila-rózsaszín fehér alapon szőrtelenítő krém. amikor nem lehetett fájdalommal, tépéssel, mert a 14 nap. amikor választhattam volna a narancs-kék alapon dobozt is. mégis a kezem végül a haloványabb lilás alapú dobozt érintette. most, csak most értettem.

és amikor a lilára, rózsaszínre, vörösre rásüt a nap, és narancssárga, meg sárga lesz, és amikor a zöld meleg akár a sárga, narancs... nem, tévedés. a nap fehér. minden tisztulás fehér. ha belenézünk a napba, is minden fehér. az összes színt a fehér öleli magába.
csak, és kizárólag a tárgyszíneknél létezik a sárga. mert csak ezt vagyunk képesek érinteni. megfogni, birtokolni. de hiszen a magenta is tárgyszín. tárgyszín? nem, nem, a bíbor nem létező szín a spektrumban. a fényben nem látható szín, a szemünkben nem létező szín.