dolgok, amiket az ember már nem ír le

A szívet nem lehet programozni. Megvannak saját ütemei. A mesterséges szív jóllehet adomány, ajándék. Úgy kell elfogadni, mintha sajátunk. Csakhogy nincs már akkor bennünk más, mint a hála. Örökké elkötelezettjei leszünk.

Mindenidőkre, nyulacska (szigorúan nem végleges)

Ideteszek, uram bocsá, tollingáról ez is, így utólag nem is látom annyira rossznak: (dacára hogy íróakadémiás feladatból nőve magát)

Az igazság

„tollrajz”

Sosem voltam kocsmában, azt hiszem. (azaz voltam, de az más)

Most mégis a kisördög vezet, hogy belépjek. Mindig tartottam ettől, de most megteszem.

Bár naponta elmegyek előtte:

rácsos ajtó tárva/ belülről áradva/ néha egy-két ember kint állva/ máskor kutya ugatva láncra zárva/ nyitott életek kamrája.

Kiszűrődik valamiféle kocsmazaj arra a pillanatra.

Nem is figyelek igazán oda, csak a hang marad torkomba.

Valójában nem erre vezet utam naponta, csak néha esik célom arra. (nem túl gyakran)

Most mégis benézek. A kíváncsiság vezet.

Lépcsőn kell lemenni pincébe (ezt máskor is láttam anélkül hogy figyeltem volna),

furcsa szag orromba vág, sebaj, a zaj nagyobb, kicsi a hely, apró kocsma elől bárpulttal

kávét kérek, rám néznek, bajszos míg kiszolgál beszédet tovább folytatják, történet, nem hallom a részleteket, csak a hangulat fog meg, nézem, emberek arca.

Egy copfos 45 körüli férfi mellé ülök, az van legközelebb, furcsa én máshol el szoktam bújni be sarokba, most ide elől helyet.

A férfin furcsamód simabőr, olyan kinek nem kell borotválkozni, érdekes mert az utcán fordítva látni, copffal és szakállal az ilyent,

ezen nincs szőr csak a vékony copf ami feltűnő, és hogy nem öreg.

Furcsa én aki rajzolni szoktam arcokat, most homályos, nem tudom körülírni magamban, olyan megfoghatatlan arc. Nem kérdez csak beszél, hogy elhagyta a családot, kicsi bömböl, ő zenéjét húzta fel, hogy felesége vékony, nagyobbik zeneiskolában énekel, hogy nem bírja a hangokat, én közben tekintetét figyelem kezét pohárral, cigarettát gyújt, egymásra bűz, ez a férfi nem illik ide, pulóverbe van magas nyakú, valami zakóféle, üveges szeme nem rám néz, hiába egyenesen felém, át- elnéz mellettem, valami nőről mesél aki már nincs, hogy az igazság neki pénze sosem volt, s hogy hiába ő mindent megpróbált is, se sikerült volna, hogy már elején is a nő akarta, s hogy ő már előre megmondta, hiába a kicsi lakás s hogy már nem bírja.

Kér még egy italt intve, máris kapja, mintha már régóta nála ez így menne.

S hogy az igazság hozzátartozik, ő már rég válik,

de hát hova ment volna,

a kicsit is hiába szeretné mikor meglátja bömböl,

a feleségéhez sem tud hiába is akarna szépet,

csak hűl s magában szitok ül,

s a nő mikor mellé megremegve hátrál,

szemében ijedtség,

ha szól még rosszabb a feszültség feltör,

de mindegy a hallgatás is,

a pohár így is tör, vagy a többi.

Furcsa hogy nem kérdez tőlem senki, hogy én itt mit s mért, nézem az órám, menni kéne, fizetek aprókat is eltéve fel a lépcsőn, lassan távozom ki.

(sosem voltam kocsmában, azt hiszem)

Da capo…és így tovább: rácsos ajtó tárva/ nyitott életek kamrája/ belülről áradva/ néha egy-két ember kint állva/ máskor kutya ugatva láncra zárva.

2007 március (jav. tollinga: 2008.09.04)

És most mindenki, kérem mindenki csukja be a szemét, dugja el fülét, se ne lásson, se ne halljon…szégyellem, hogy ilyen kortárstalan vagyok. Szóval, egyetlen regény, mi életem végigkísér, Móricz Zsigmond: „Légy jó mindhalálig”. nem akarok debreceni diák lenni. én meg akarok halni.(bocsánatot kérek)...

..és most irány könyvterv

Nem rossz ötlet, megírni az egészet:) (válasz)

Rimóczi László szedte ki belőlem (litera:”Virágok arca”)

Szóval „Sárbogárdi” engem is megbabonázott, igaz, elsőre nem vettem észre, hogy onnan, aztán végül mégis így címkéztem:

Sárbogárdi Jolán kézjegye nyomán

„tollrajz”

Anna boldogan szaladt fel a lépcsőn, fel egészen a harmadikig. Igen, szereti őt, ez most már egészen bizonyos. Nem szóltak ugyan egymáshoz, de ahogy nézett. Le nem vette róla szemét. Bár a lány nem mert egyenesen arcába, mégis tudta.

Majd holnap. Holnap újra láthatja.

Ezek a képek bolyongtak benne, amikor az ajtóhoz ért. Zsebében automatikusan kulcsa után nyúlt, amikor keze kis halomra tévedt. Megsimogatta a dobozt zsebében és mosolygott. Igen. Ezt fogom odaadni neki.

(2007 április 29, jav.tollinga) ezúttal, ha már így, ajánlva Sárbogárdi Jolán kézjegye írójának: 2008.09.04

Az enyém sokkal lányosabb (nem lájtosat akartam írni), nem ennyire jól szituált szavak, nem ennyire jól megcsinált. Hát mi szó, naivabb is vagyok a …még hiszek, no, kicsit a test angyalában. Amikor olvastam is, se gondoltam semmi hátsóra. Csak később is tudatosult, hogy igen, a nyelv, bizonyosan azt jelenti ez a bravúr:… (istenúgyse olvasáskor a hab is valóságos volt, na.) (azt írtam, amit Parti nem írt(le), és amit kihagyott-vagy amivel nem élt…) (hát csoda-e, ha nálam nem lányregényparódia, hanem ennek kifordítása: azaz színtiszta valóság.)

„Parti Nagy

Lajos Sárbogárdi Jolán: A test angyala címû „giccsregénye”. Valójában

ennek a mûnek nincs is tartalma*, csak sajátos stílusa, amelyet az

író által elkövetett szándékos nyelvhelyességi és helyesírási hibák alapoznak

meg. Parti Nagy elsõsorban a túlhelyesbítésbõl fakadó nyelvhasználati

formát használja fel a fõszereplõ jellemzésére:

Margittay Edina még soha nem volt egymáséi.

Dacára ezen a verõfényes, kora õszi reggelen kisportolt léptekkel

haladt el az épületek övezte Váci utcán, melyen szerette a meg-megismétlõdõ

metró és autó tülkölést nagyon, a felhangzó arab’s és

székely nyelvet, valamint az Air-kondícionálások hûvösében ejtõzõ

Romániai Nénikék tarka forgatagát. Kedvenc utcája volt!” (Minya Károly, Szépirodalom és nyelvi forma cikkéből)

(*számomra annyira meg volt töltve tartalommal, hogy a nyelvi bravúrokról nemhogy megfeledkeztem, de homlokegyenest rajt el is siklott figyelmem)

Szóval jó tudni, hogy más is „beleesett” a „saját” teniszlabdájába.

Mindenjókkal.

faroknyi mából is

Mintha minden amihez nyúlok, érintek vagy csak nézek, láncreakcióból. Csak egy rész, de mindig ugyanabból az egészből. Minden mindenből le- és visszavezethető.

Arcok a tanfolyamon. Olyan ismerős. Nincs olyan hogy egyik jobban, másik kevésbé. Mindegyik egyformán valami múltból. Ezt egyáltalán nem értem. Hogyan lehet 20 arc, 20 különböző karakter egyformán ennyire ismerős. Bármelyikre nézek, valamelyik életemből. Mintha valahol már találkoztam volna. Valamikor ismertem volna. Különös dolgok ezek. Karakterek. Mintha saját életemből gyűltek volna.

Ki ismeri a női lelket

Ugyebár, mert az tény, nekem se jönne rosszul egy támogatás, mondjuk Becsey Zsuzsa Rózsaszín nyuláról írna valaki, mondjuk egy igen neves, elismert író…költő… hasonló. Hát kétségtelen, csakúgy röpdösnék a boldogságtól. Jelenlét, kapcsolatok… mert a hit ugye, az örökké megvan, látszat ellenére is. Valahogy a magamfajta veleszületik. Örökösen hű voltam mióta eszem tudom, magamhoz. Dolgoztam. Mindig azon voltam, hogy teremtsek. Ezt valójában nem mint teremtés érzékeltem, hanem így utólag fogalmazva, kényszer. Mindig következetesen átadni magamat az érzéseknek, külső és belső hatásoknak. Sosem iskolai, akadémikus szinten, sosem verseny céljából. Mégha akadt, hogy a kiírás így szólt, s én tudva-tudatlan, mert ez is a „játék” része, megmutattam. Mindig csak adtam, adtam, és játszottam. Azonban mindannyiszor komoly játék volt. A lehető legkomolyabb, ami emberrel. De ha annakidején jöttek díjak, is jól, persze (merthát ugyanez voltam akkor is, csupán a szerencsekerék velem, rövid időre), de amikor voltak, észre sem vettem. Csak a munka volt, valahogy összeolvadtam az idővel. Fontosabb volt az a világ, univerzum, fényes, sötét, színes, ami kijött a papíron, tollból, mindegy, legyen az egy aprócska érzés, ihlet, amivel azonosultam ott és akkor, magamból.

Ha felnőtt ír, mindegy hogy gyermek, férfi vagy nő. Nincs jelentősége. Sosem volt a trendeknek sem, hiába szerettem azokat is befogadni, s hogy mindigis a kortárs dolgok voltak leginkább hatással rám, azaz ezeken szerettem részt venni, közelükben lenni, miközben sosem voltak hatással akkor, amikor magamból engedtem ki az érzéseket. Azt hiszem, beazonosíthatatlan vagyok, de mindenképpen valami külön kis pontegység. Valami sehovase tartozó.

Na de félre az érzésekkel, nézzük, mi is van jegyzetfüzetben, papírfecniken, ezek se maradjanak árván. Hogy mit is írt nyulacska, aki képes, ha úgy esik, akár arccal homlokoldalvást aszfaltba vágódni. Mert ugye erről az oldaláról még nem sikerült megismernem. Lassan persze, ez is megvilágosul. Gyerek?felnőtt? már megint mit fogjak rá, ebben is nem kérdéses, a gyerekek és az idősek vezetik a frontot. Elgáncsolják, sietnek, szaladnak, vagy éppen az utóbbi, amikor csak rosszul, vagy félrelépnek.

Ez azért sok(K), legalább 20 oldalnyi. Annyi mégse.

Kezdve azzal, reggel több, mint félóra késéssel indultam a tanfolyamra, folyamatos írhatnékom volt, s ugye ilyenkor nem lehet ellenállni. Zuhanyozóból rohanás ki, konyhából, vécéről. Ilyenkor így zajlik, merthogy muszáj leírni. S persze, közben meglepő gyorsasággal telik az idő. Persze még utcán is meg-megállni, időnként, noteszért. Hát így jutottam el, tehát már javában bő félórája ment az előadás, mikor megérkeztem. De hogyan érkeztem? Ez sem utolsó. Reggelre bedagadt bal szemem, persze, allergia, nem új, szemhéjon s szélső oldalt piros csík, a szem folytatásában. De miért csak az egyik oldalon, ugye, s miért éppen a seb oldalán, lenne a kérdés. Szóval éppen olyan, mint ahogy illik egy tisztességesen agyba-főbe vert esetében. Semmi különbség, összetéveszthetetlen.

(tehát ma sem mehetek írói estre, sem kiállítás meghívásnak nem tehetek eleget. Pedig a tanfolyamon is kaptam ajánlatot, nembeszélve egyéb meghívásról. Nos minden ilyesmi 1-2 hétre félretéve. Talán ha ilyen szépen gyógyul, csak egy hét. A gyógyszertáros is azt mondja, merthogy ma társaim körömvirág kenőcsöt javasoltak, volt aki oly kedves, felajánlta, úgysem használja, elhozná szívesen, aztán mást is. Hát elmentem, tanáccsal semmit sem veszíthetek. Mit ajánl végül kis eszmecsere múltán a hölgy a pultnál, legjobb, ha természetesen hagyom a sebet kiszáradni, ahogy eddig is. Megnyugszom. Akkor nem kell vásárolnom. Magam is éppen így vélekedtem, hát megerősítést kapok. Különben ma már nem aggódtam, a tegnapi térdsebem körüli centis átmérőjű? kettő? igen csúnya pirosság is múlandóban, igaz, kicsit megijedtem tegnap, éppen mikor mackó érdeklődik, telefon, hogy s mint, s hogy ugye nincs piros csík, nézem, s van. 2 centis a seb pirosságából indulva. Szerencsére itt is milyen jó a türelem, hogy hátha éppen pont ez nem az a piros csík. S hát tényleg nem az. Mert mára ez is, mint reméltem, mert a hit ugye, mint mindig… azért születésemtől velem. Szóval tegnap mackó, hogy miért nem megyek el már orvoshoz. Azt akarom, levágják a lábam? Hogy addig várok? S tényleg, fertőzésbe, mondják ma társaim, voltak kik belehaltak. Akár egy fog, ami bennmaradt, amikor csak ki kellett volna húzni. Különben a hölgy erre is azt mondja, normális, nem kell aggódni, ha begennyesedik, csak akkor a baj, azt úgyis érezném, mert fáj is. Hát a lábam már nem fáj. Szépen gyógyult. Pirosság is alig fél centi, s csíknak nyoma se. Különben a pirosság is úgy lett, ez sem azonnal, és a csípést, szúrást is onnan éreztem, hogy mackóval sóskát pucoltunk, szárát a levélről fejtegettük, aztán csupán elsőre egy léből öblítettem, hogy majd pucolás után a többi, s hát hova cseppen egy csepp víz róla, éppen a sebemre. Attól a pillanattól fokozatosan pirosodott be, tehát, és hallom ma épp, pihenésképpen mikor eszem tévé, s hát nem-e erről, abban a 3 percben, hogy az efféle levél a kertben, utcán, mezőn megköti felületén a méreganyagokat, s így begyulladhat, megfertőződhet a seb a bőrön, ha érintkezik vele. Pontosan erre tippeltem, amikor kisvártatva, hogy csak csíp, újra vízzel kimostam, de hát 2 napra volt szükség, hogy vissza természetes száradás állapotába a térdsebem is, akárcsak a fej és az orré. Úgyhogy most egészen szépen gyógyulok. Egy hét, adom magamnak, akkor már újra mehetek utcára, mint eddig. Csak az a fránya szemdagadás. Persze ezt is természetesen megoldani, már macerás. Vagyis szinte lehetetlen, eddig is szükség volt ilyenkor legalább szemcsepp. Talán van még. Meg kellene néznem. Már évek óta nem voltam a háziorvosnál. De mióta nem tanítok, eszembe se jutott:)

A tanfolyamon még olyan társam is van, aki egykori JAK táboros. Milyen kicsi a világ. Akad színész-grafikus is. Szóval mindenféle, ami csak emberből.

Szóval, így hogy „elmúlt az életveszély”, ideje utánanéznem a félbehagyott munkáimnak, így pl. Rózsaszín nyúl. Ezt hiába, mostanában, csaknem 2 hónapig hanyagoltam. Mert ugye nekem mindenbe bele kell ütnöm az orrom. Az persze sikerül. Mert azért egyelőre más sikerről nemigen tudok beszámolni.

(a 20 oldal jegyzet ezúttal is „marad”)

Ja, hogy azért ez mégse maradjon ki, animáció film. Például a gyerekek. Akik annakidején az animáció szakkör foglalkozásokra nem jófilm elkészítése miatt jöttek, nem dolgozni, akár egy tudatos fiatal, nem megvalósítani önmagukat, hiszen azt sem tudták, mi az, különben többnyire „többpróbás”, problémás gyerekek voltak (persze néhány kivétel), akik örültek, ha délután megszabadultak a tanulástól, tanulószobától, és végre játszhattak. Örültem, hogy ennyit is ki tudtam belőlük hozni. Hogy nem veszett el mindaz az idő, amit együtt töltöttünk. És én ebben nekik megpróbáltam mindent megadni. Úgy érzem, meg is tettem, amit lehetett, amit tehettem. (Különben, és ez csakazértis boldogság érzéssel, az első "Én és az iskola" animáció, a 2003-as, anno Budapesti szinten 1 díjat kapott. Úgyhogy annyira azért nem törik le a nyúlfül, szégyenbe nem maradtunk. Igaz, később kivonták forgalomból, nem mutathatták be az ünnepélyen, merthogy nem mutathat az iskola rossz példát, hogy "reggel de rossz felkelni", s hogy a "legunalmasabb az iskola" mert ugye ki érti a gyerek nyelvét... a gyerek amikor azt mondja nevetve-kacagva: "hát ilyen rossz volt a napunk" is nem-e csak azt jelenti, milyen jó is az az iskola. hát ennyit a példamutatásról.)

Ami viszont a saját filmet illeti, talán csak egy üzenet volt, vagy még az se. Csupán csak jó volt érezni, újra átélni ezzel az alkalommal a 10 évvel ezelőtti múltat. Kicsit eljátszani vele, emlékezni. Nem volt vágyam több, hiszen pontosan tudom, az iparon animáció szakon mi az elvárás. Nem csak mert nem volt olyan filmem, nem is foglalkoztam komolyan magammal, filmekkel, 11 év tanítás általános iskola és gimnáziumban teljes állásban (ezt csak az tudja aki tanított itt, hogy milyen az, kiszívja az ember energiáit), hanem mert csupán jólérezni magam szálltam az oldalra (ebben, ezúttal hasonlítottam a gyerekekre, csoda-e, ennyi év után:), magam sem értem, különben, egyszerűen csak ott szerettem volna lenni. A versenyzést, azt hagyom, mondtam Dórának is (technikai problémák eszközén lefolytatott levelezések kapcsán), a fiatal tehetséges filmeseknek. Különben ezúttal is, mint mindig, csupán később tudatosult, hogy ugye a fesztivál, az verseny. És így is lett. Szuni medvécskéje közönségileg befutó lett, reméltem is, mackónak is megmutattam, lehengerelte őt is, kérte, hadd másoljam neki, mutassa meg kollégáinak. Hát sajnos, nem tudok internetről mozgóképet másolni. Majd talán most a tanfolyamon:)… szóval hogy ezt is megtanulom. Különben néhány dologban, számítástechnika, 1-2 terület (pl. multimédia), tapasztalataim többet is mutattak az előadóénál. A használat ugye, s a sok-sok év. Merthogy mindenkinek megvan a saját területe, amiben nyakig. Előadóénak, aki lehet hogy ugyan filmet nem vág, de életképessé varázsol pl. lefagyott, elromlott gépet. Szóval mindenki magáéval. Ám mindezzel együtt is igen hasznosak ezek az alkalmak. Tudatosítani a már tudottakat vagy csak használtakat, aztán hozzáadni, megérteni, bővíteni.

Nos, magam pedig úgy voltam, örültem a sok igazán jó minőségű beérkezett filmnek, gondolom M. Tóth Géza szorgalmazta tanítványait:), s ugye meg is lett az eredménye, tény, a válogatott filmek (mint ahogy az összes többi is a maga módján, mert ugye úgy vagyok, mindegyik a magáéval), engem is különösen elkápráztattak, igaz, a vonalanimáció nem új, mióta animáció él, magam is eljátszadoztam egyetemi éveim alatt, igaz, akkor sem hiányzott a baba, ha véletlenül hiányzott, azt társaim fel is „rótták”:), de úgy tűnik, örökidőkig, a legkülönbözőbb módon, hatni tud. És jól van így.

Nos, akkor most körülbelül vissza is értem a levelem elejére, tehát a kör teljes. Közben mi minden, ugye, kimaradt. Ezúttal is.

Mindenekelőtt hinni abban, amit csinálunk. És én a látszat ellenére, sosem vagyok hit nélkül. Minden egyes levegővétel csakis ebből. Akkor is, ha minden összedőlni látszik. „a kocka”. Valahogy mindig megtartja önmagát.

Félreértés ne essen, nincsenek illúzióim. Pontosan érzem határaim, akárcsak erényeim. De mindig a lehetőséghez képest tettem meg mindent. Esetemben számtalanszor volt az is, és a legtöbb ilyen (bár kétségtelen, emlékezem különösen ritka szép időkre is), hogy a kapuk nem nyíltak meg önmaguktól. Nekem, saját erőből kellett megmozdítani. Na és, még ugyanitt, ez is látszat ellenére, érzem, érzékelem azt is (valahogy ez is ösztönösen helyén), ki az aki csak „játékból”, s ki az aki valóban segít (ha csak lélekben is) a kaput megmozdítani.

„Minden a kapcsolaton múlik, ki kit támogat, ez már mindenütt ilyen”:) -mondja ma is az egykori JAK „kolléga”, akárcsak mindenki aki földön ésszel. Pl. visszacseng Temesi is, ugyanezzel, na meg: hogy „kétszerezd meg erődet, ha a kishitűek…”…nem ismétlem, erről már részletesen beszéltem.

Nos, igen, szeretném én is, őszintén boldoggá tenne, ha valaki támogatna. Mert ugye ott még akkor az a „kétkulacsos” szerencse is. Erről aztán igazán nagy írók, filmesek is annyiszor beszéltek. Legközelebbről aki, emlékszem a szavaira, Woody Allen. …hogy ez is honnan csöppen (És akkor újra az a kör) de sok más író, alkotó, akiket jókor, jó időben, felfedeztek.

Vannak azonban, akik sosem fognak érteni, de amit jól észbe is vésni, sosem ezzel foglalkozni, időt fecsérelni, csakis azzal, azokkal, akik meg is értenek. Vagy ha nehezen is, legalább próbát tesznek. Másra nem szabad gondolni, mással nem szabad élni. De hát ez bőven is elég, nemigaz?

És most valóban, kis naplószünet. Foglalkozni a kézzelfoghatóbb dolgokkal. Rózsaszín nyúl?

(szeretek néha benyitni a versíróversenyre is:)… hogy ott is csak jelen lenni? Ejnye nyulacska, nyulacska, te nyerni szeretnél. De nem komoly ez sem, mindig megelégszel, boldog vagy, amit ott is kapsz. Hogy foglalkoznak veled, hogy valakinek fontos vagy. De egyszer neked is eljön a pillanat… az igazi nagy, amikor valóban boldog leszel. Hogy mikor? Egyszer mindenkinek eljön, ha hisz, nemigaz?

(javítás ezúttal is hanyagolva, :)szerkesztőkre bízva)

meglepő hasonlóság

„Száz éve született Robert Merle” litera cikk. Elnézést kérek, muszáj beírnom, igazából már 2 napja szerettem volna, csak nem mertem, most sem állt rá kezem, hogy oda, az illetékes helyre. (Itt a naplómban, tény, kicsit bátrabb vagyok.) Vannak dolgok, igen, még mindig amitől félek. Vagy inkább úgy mondanám, nincs bátorságom. Például, mert hogy félreérthető.

Igen nagy hatást tett rám ez a cikk. Meglepő azonosság, előbb az arc, karakter, majd szinte minden, ami leírva. 10 éve elhunyt nagyapám köszön vissza. (Kicsit hasonló emlék, mint egyszer a tévében szintén egy jelentős szellemi emberrel. Erről írtam is egy megemlékezést, talán egyszer azt is ide felteszem, még a szavai is visszaköszöntek. Különös dolgok történnek időnként, különös ez a föld is, ahogyan csak forog, kereken, mintha mind valamelyik másik emberben is élnénk… Jóllehet, nagyapám nem volt író. És mégis. Talán egyszer megérem, kiadatik naplója. …kezdve attól, hogy francia… (író) és az egész életpálya… talán jövő nyárra utánajárok a nagyapámról készült egykori képeknek, emlékeknek. Hogy mindazt amit itt feljegyzek, illusztráljam. Fiatal, érett kor, aztán idősebb… csak egy rajzom van jelenleg róla, arról itt lentebb „…még otthonról” című 2008 július 31.-i bejegyzésem végén emlékezem. ...na és a macska, íróasztal, könyvespolc, éppen mint... és a legfontosabb, a tinta és a toll... nagyapám mindig tintával és tollal írt. töltőtollal.

Különös. időnként igen különös dolgok. Merthogy Robert Merle. ezt így mindenki ismeri, emlékszem, gyerekkoromban is ott volt a polcon...

? valami új, vagy ez is csupán a régi

Pedig olyan kedves volt az a kép… olyan nagyon kedves. Minden. Talán csak túlságosan hű vagyok magamhoz.

Ma minden nagyon szép, és jók az emberek. Magam is egészen jól vagyok. Kifogástalan állapotom, mégis szomorúságom megmagyarázhatatlan.