írni avagy álmodni

Te álmodozó. Számon kérheti-e bárki is tőled az álmok, álmaid igazságát. Földi halandó képes vagy-e látni valóságot.

(bírni, rendelkezni igazsággal)

Hazudik az író? Túlélés, szeretet, szerelem, bűn és mások…

Szeretjük szépnek, jónak látni, érezni magunkat. Pedig a legigazabb, legszebb pillanataink nem akkor-e, amikor eltorzul arcunk a váratlan boldogságtól. Nem akkor vagyunk-e legboldogabbak, amikor öntudatlan erővel tör ránk a sírás, amikor ettől a szokatlan, igen ritkán ért boldogságtól eltorzul arcunk. Az igazi boldogság fájdalom is. Elfojtott fájdalmunk megkönnyebbült sóhaja. Olyan örömé, melyben egykori küszködésünk siratjuk. És mégis. Szeretjük magunkat szépnek látni.

Az írás igazsága és a valóságé csupán kiegészítik egymást. Van hogy egyik a másiknak homlokegyenest ellentéte. Előfordul az azonosság. Nincs hazugság. Valami valaminek mindig a szükséglete. Hiánya. Mindannyian mindigis a tökéletességre vágyunk. Törekszünk. Tudva, akaratlan. Nem a külvilágéra, felé, hanem magunkért. Hazudunk, hogyha kell, ezért a tökéletes látszatért. Túlélési képességünk mindennél erősebb.

Mondhatnám, hogy nem üzenek senkinek. Vagy hogy páromnak üzenek. De neki nincs szüksége üzenetre, mellettem van. Magamnak üzenek hát, magamért, hiszen üzenhetnék-e valakinek, bárkiért, akinek nincs szüksége üzenetemre.

(bocsássanak meg neked, nyulacska, ezekért, és minden más múlt és elkövetkező szavaidért)

A hazugságokat onnan, túlról is el kell fogadni. Ha büntetnek is.

A Remény

Különös üresség, amikor átnéznek rajtad. Valami nyugodt, mint amikor végtelen.
Törődtem, mert úgy tett, hittem, szüksége van a törődésre. Nem volt szüksége. Csak a beprogramozott eszközök kellettek. Saját működéséhez.

„Ha egy madár beszállna házadba, az egy angyal, áldás.” Honnan tudhattam, tudhattuk volna, hogy ez maga a halál. Pusztulás.

Pedig minden, az érintés is csupán a szeretetért. Nincs bűn, mi hajszálnyi erővel bírna.

Ablak nyitva. Ha szükség. A madár, egy madár beszállna.

nem is tudom

az én párom mindig boldog ha lát.
észrevesz, odajön, mosolyog.

a barátom is odajön, puszit ad, mosolyog.
a barátom ismerőse is, annak ismerőse is odajön.
(kezet fog, vagy csak mosolyog)

én szeretem, ha a páromat, barátját is, annak barátját is
mindenki mindenki barátját viszont puszilhatom.

munkanélküli iroda felé, avagy várakozás a munkanélküli irodán

2008 07 04 délelőtt fél 10, József utcán kifelé a körút irányába.
Fiatal pár jön szembe, pontosabban egy család. Alacsony, vékony nő, ölében kisgyerek, másik kezében a kocsi amit tol, mellette másik gyerek, az is alig nagyobb. Háta mögött közvetlen hatalmas férfi, szemmel láthatóan az apa, aki feltűnően ordít bele a nő fejébe, valami olyasmi, inkább főzéssel foglalkoznál, miközben a csendből előtörő irritáló szavai közt két üres kezét lóbálja a nő felé fenyegetőn gesztikulálva. Nézem a megalázó, igen szánalmas szituációt, nő előtt a kocsi, két oldalán a két gyerek, háta mögött az ordítozó férfi, feltehetően férj. Nézem a gyermekeit tartó fiatal nőt, az arcokat, nő, gyerekek arcát.
A lányé, elnézést, de olyan törékeny, vékony ez a nő, karjában a gyerekkel, 38-40 kiló, és olyan fiatal, 20-22, alacsony, szőke, sápadt, bár különben szép, most eltorzult arcán fájdalom, néma, olyan amelyik már túl van azon hogy szólni tudjon. Tehetetlen, kiszolgáltatott, szinte lányanya. Ha szól, csak rosszabb, gondolom, védenie kell gyermekeit. Reakciója, ahogy öntudatlan arcába nézek is csak annyi, egy fokkal elmélyül a fájdalom vonásain. Pontosan ismerem ezt az arcot. Szinte kiszámíthatóan azt is, mi lehet mögötte.
A férfi, esetében is inkább fiú, se sokkal több, körülbelül egykorúak, azonban kinézetre, és a szituációból, homlokegyenest a nő ellentéte. Magas, erős, izmos, elsőre kifogástalan fizikai adottságokkal, legalább 1,80-85, kilóra saccolva is 80, barna, tele vitalitással, ha csak egymaga, így szemben, a látványtól független, egészen egészségesnek tűnne. A kisfiú arca, kb. 1 éves, anyja ölében befelé, szinte mellére hajlik, mint aki nem akar látni semmit, a kislányé anyjáéhoz hasonlóan eltorzult, kb. 2 éves, olyan arcé, aki még bírna, de már nem tud sírni. Láthatóan fél a háta mögött üvöltő férfitól, aki helyzetből ítélve, legnagyobb valószínűség szerint is, apja. Ő is néma. Rövid ez a pillanat, amíg elhaladnak, de még így is érzékelhető, kevés tartja, hogy a férfi a nőnek még szabad felületét tettlegesen is bántalmazza. Tehát, összegezve, a család hallgat… a férj? apa? ordít, követel, rágalmaz. De ki az, aki jobban fél? Melyikben több az önuralom. Kérdem, képes-e bántalmazni olyan ember, aki nem fél. Ember, aki kiszolgáltatott helyzetben nőt bántalmaz, csak gyenge lehet. Szellemi, jellembeli gyengeség.
Csupán a nő eltorzult arca hagy bennem kétséget. Ez a nő is fél, hiába hogy lélekben erős, helyzetéből adódóan is hátrányos, hiszen esélytelen. Ha segítséget kér, azt hiszem gondolkodás nélkül segítek. De az a típus, aki nem kér segítséget. Arcán csupán szégyen és fájdalom. Akinek pedig nincs miért szégyenkezni, hiszen bárhonnan nézve is emberfeletti erővel áldott.

És még azt mondják, a kislányok apásak. Hát ennek a kislánynak itt és most nem adatott fogni apja kezét.


Már az Andrássy úton. Szinte a célpont előtt, egyik kapualjban. Süt a nap, lépcsőféle szegélykiugráson két mosolygós fiatal lány kihívóan vidáman csevegve üldögél. Így ebből a magasságból is pontosan érzékelhető, egyik nyúlánk, vékony, feltűnően fehér arc, egyenes szőke haj, egészen fenékhosszú, másik alacsonyabb, erős, sötét bőr, egészen sötét arc és haj, göndör, vállig érő. Fehér és néger lány. Arcukról sugárzó boldogság.

milyen üres, Tihany 1991

milyen üres az ember
miután úgy dönt
maga helyett és magával hogy
megbocsát
mint ami magától értetődik
és ettől lágy lesz a levegőnek
szaga illata is
elvegyül
és még azt is észreveszem
elszáll egy pillangó
most épp elgondolom
biztosan repdesett máskor is
csak akkor magamtól
nem vettem észre
így odaadni
olyan kellemes
hallani a madarak zaját
elhallgatni
boldog érthetetlen csevegés
mintha érteném
a nyelvet amin szólnak
nem úgy mint aki
meg is akarja
érteni
fölhúzni szoknyámat engedni
lábamnak
szellő lágy elsuhanását testén
mintha nem az enyém volna
megadni neki azt is
odaadni
közben nem érezni hogy minden olyan megalázott
a fának is mikor szellő tépi
pedig lehet nem is
csak bájosan játszik vele is
akár a lábammal
talán épp szükség is van rá
olyan szép így együtt
és én csak nézem
talán ők is kiszolgáltatva
érzik
magukat
velem

ma feltéve a tollingára, kötet előszó

tested felett lebegsz valami kitapinthatatlan egyensúlyban
(naplótöredékek)

van olyan néha
amikor az embernek valóban nincs mondanivalója
és van
amikor valaki kimondja helyetted amit gondolsz

minden erőfeszítés hiába

sötétben élt azt hitte mert nem ismerte a napot
ő még hitte nem ismeri a napot
felvette szép ruháit
arca krémek nélkül is fénylett
sugárzott
nem látott mást
önmagát és a fényt
hisz az csak a benne élő fény volt

* ”Impresszionista
víziószerű
más tudatállapot
álom-lebegés-tűnődés
melankolikus
csak komponálni komponálni…
belül történik minden
kevés hozzá a képi kapaszkodó
olyan mintha egy kamera lennél
de nem válogatod a képeket

(** jut eszembe akkor ez filmszem... Vertov
köszöntelek itt az irodalomban)

szerkeszteni szerkeszteni…
visszafogott akvarell…

konkrét vagy jelképes a kép? bezavar

esetlegességnek is konstruáltnak lenni…
tudati kontroll… hogy aztán esetlegességnek hasson

lágy-szellő-pillangó ki--------lefelé stilizálni”


az interjúban tegnap
nem pont így: az egyszerűséghez eljutni a legnehezebb
igen…
minden valahol innen
érintés
önreflexió
itt is csupán visszanézve élesednek a kontúrok

kinézek
süt a nap
vehetem ezt is úgy
hogy most már szabad vagyok?

(* költőszeminárium, Tóth Krisztina szavai nyulacskához,
pontosabban nyulacska „milyen üres” című verséhez)

(** nyulacska közben messzire kalandoz)