A korcsolyázó lány álma, avagy álom egy korcsolyázó lánnyal

Beteszem ide is a Czapáry Veronikához írt válaszom, hátha majd idő közben lesz hozzá kép is.

Válasz, folytatás a félbeszakadt múltkoriak nyomán:

Az én korcsolyázó lányomnak nem adatott még hinni sem magában, ahogy korcsolyázni sem úgy, mint ahogy egy igazi hús-vér, álmait valóra váltó korcsolyázó lánynak. Tehát az én korcsolyázó lányom csak egy álom, amely néma, csupán az arc beszél, a test, nincsenek szavak, egyelőre ennyit érzek. És a zene, a hang, amire megmozdul a lány. Hogy lesz-e belőle ez álomidő alatt nő, még nem tudom. Nem látok ennyire előre. Készítése közben derül ki majd, ha lesz film. Rajzfilm. Mert azonban még ez sem bizonyos. Minden csupán álom szintjén. Valami ilyesmi. Ez itt, a tied, az írás, olyan igazi Czapáry Veronikás, ám mégis az a szép, és különös, hogy mind valahol megálmodjuk saját vélt (vágyott) vagy valós arcunkra korcsolyázó lányunkat.

Hogy én bármikor képes leszek-e szövegben felnőni ehhez a vizuális képhez ami bennem, s hogy egyáltalán bármikor is ezt a képet életre tudom-e hozni, úgy ahogy bennem él, nem tudom. Tulajdonképpen az én korcsolyázó lányom halott, vagy csak sosem létezett, de aki egyszercsak itt és most (akkor abban a pillanatban) újraéled, elindul a jégen, és varázslattá válik a levegő, minden amit megérint. S mint így, ahogy múlik az idő, lassan átadja magát, álmodik, átél egy életet a jégen, ami lehetett volna, de sosem volt.

A korcsolyázó lány tehát, ami bennem él, a valóságban sosem élhetett át sikereket, hiszen csupán álmain keresztül korcsolyázhatott. A tied egy nőies lány, tiszta szívű, de élő, vágyódó, magában bízó, kihívó testű, csodálatos, erotikusan izgalmas lány. Én is csodáltam ezt a lányt, még talán egy japán hasonló vékony testű lány volt, a nevét nem tudom, aki hasonló hatással rám, de talán még 1-2 lány (és a fiúk közt is van 1-2 kedvenc), mint akiről írsz. Most meglepő lesz, de egyszer láttam Patríciát korcsolyázni, aki itt az európai bajnokságon 3. lett (amikor Sebestyén Juli 1.), aztán eltűnt. Tanítottam ezt a lányt, mondanom sem kell, amikor először láttam ott, azon a bajnokságon a versenyen, hogy meglepett. Igaz, mint élsportoló, magántanuló volt, csak néhányszor találkoztam a rajz órákon, amikor leadott munkát. Csak annyit láttam akkor, hogy különös lány. Akkor még nem tudtam, hogy korcsolyázik. (A sportiskolában később kiderült egyik-másik gyerekről, fiatalról, hogy országos vagy európai bajnok, ilyesmi.) Benne láttam valami másmilyen tisztaságot, valamit ami nem a sikeres nőiségből ered, hanem egy olyan lányéból, akiben még megvan valamiféle érintetlenség. Úgy voltak hatásosak mozdulatai, hogy megmaradt a gátlásosság, valami különös varázs, kettőssége a félénkség és egyúttal magabiztosságnak (vagy inkább csak így együtt természetesség), és ez adta azt a különös jelenlétet a jégen. Nem a nőé, az erotikus táncé, azé, aki beérett, esetleg csinált vagy profi-színészien megjátszott, vagy tiszta, sugárzón visszaadott, bár u.akkor tudatosan kontrollált érzéssel átélt, ahogy a te Carolinád, akinek vágya hatni, hódítani, és aki minden pillanatot őszintén átél. Ahogy egy igazi, beteljesedett és beteljesíteni vágyó nő, aki képes is erre a jégen. Elbűvölni. Azonban ez valami másmilyen, mint ami bennem él. Az enyém úgy él át mozdulatokat a jégen, mint aki még következő pillanatban nem tudja mi fog történni, hisz maga is ott és akkor először érez a jégen. Tehát nem tudatosan felkészült dolgot érzékeltet, nem egy precízen és csodálatosan átkorcsolyázott darabot ad elő, hanem egy életet pörget át.

Te viszont különösen adtad vissza szavakkal azt az érzést, ami a korcsolyázó lányok látványából benned él, olyan szinte, mintha valóban Carolina naplója lenne. Eleinte így is olvastam, aztán folyamatosan engedtem át, hogy igen, hiszen Czapáry Veronikát hallom, olvasom. Az ő arcát látom.

Különösen szép amit írsz, örülök, hogy olvashattam a szövegedet. Az enyém, a film még tehát egyáltalán nem biztos, hogy (meg)születik.

Alázatos. Egészen alázatosnak kell lennem.

Tegnapi feljegyzéseim:

–Hát nem is maradt otthon semmi, csak én:)

–„bolond vagy kis szentem” –javítva

–manócska, nem a te átkod volt? még a múltkori… ha mégis nekem, fájt, de már múlik.

–most aztán ilyen csúnya sebes, bedagadt arccal hogy megyek az utcán végig? Hogy néznek majd rám a tanfolyamon? ilyen „összeverve”. Hogy fogok egyáltalán ülni, létezni emberek közelében. Ha leragasztgatom is, sem segít semmit. Olyan hatalmas ragasztóm nincs is itthon. És hogyan fogok tudni figyelni, amikor most is kába a fejem, s enyhén folyamatosan érzem is. hogy fejem van. Mert máskor ezt egyáltalán nem érzem. Hogy fejem van. De hát ugye legyen ilyen is. csak akkor sikerül felejtenem, ha lefektetem pihenni. Amikor tartani kell, akkor mindig igyekszik magára felhívni figyelmem. Na és nem szabad köhögnöm, tüsszentenem, nagyobb falatot befalnom, ilyesmi. Mert akkor húzódik.

–s hogy van-e hányingerem… mert akkor agyrázkódás, s hogy szédülök-e

–meg hogy nem törött-e el az orrom

–aztán viccesen hogy hagytam-e vérnyomokat az úton, mondom meglehet, az könnyen meglehet

Egészen fura, amire ma kora délután rájöttem. Valójában korábban is jutott eszembe, máskor, csak valahogy elsuhant mindig. Nem volt lényeges, nem voltak összekötő pontok. És ma, megvilágosodik ez is. mindig valami egészen oda nem illő helyzetekben világosodnak meg régebbi dolgok. Hogy valójában nappal tudok a legjobban, mélyebben aludni. Ilyenkor a kinti zaj sem számít, bármekkora, mehet az ablak bátran nyitva. Bezzeg éjszaka, muszáj becsukni, hogy el bírjak aludni. Pedig akkor a forgalom is kevesebb. S így is, igen ritka, amikor éjszaka mélyen alszom. Különös. Talán a napfény az ok. Hogy biztonság? Mindigis szerettem a fényt. Megnyugtatott. Este is szeretem, hogy minden fényben. Nem lehet. Mackó haragszik. És én félek a sötétben. De ha nem is, mert nincs mitől, is mindig érezni, valami hiányzik. Szeretem a nagy fényes teret körülöttem.

–lepcsi, hogy mackó ismeri-e. papucsra kellene javítani, nem ismeri. Különben sose szid meg (értem ezalatt javít), ha olyan szavakat ismerek, ami csak nálunk. Mi több, szereti az onnan hozott szavaimat. Van hogy közömbösebb, de megesik, csillog a szeme. Ez is attól függ, éppen milyen a kedve.

–aggódott is, mondta, már csak így utólag, mert onnan ahol a busztól gyalogolni, nem-e támad le valaki. Erdő…miegymás…egyedül.

–elszakadt a nadrágom helyett a „kiszakadt”, ugyanis így talán sajnos már sosem hordható.

–apósom küldött hintőport, mert ő mindig gondol a gyógyszerre is. azonban ügyesen szárítgattam a sebeket, szabadon hogy levegőzzön, forrjon minél gyorsabban össze. Már nem volt szükség. Csak akkor lesz baj, ha mégsem vigyáztam eléggé, és befertőződik.

Talán most jobb lenne pihennem, sajog így ennyi tartás mellett a fejem, most már hátul is, de hát lehet-e az írásnak ellenállni. Talán igen. Legjobb lenne vigyázni magamra.

(mackó is mindig azt mondja, ha indulok valahova, vigyázz magadra. különben meg nem is vagyok beteg, csak csúnya. másképpen pedig: csak akkor vagyok beteg, ha nem dolgozhatok. na persze, kicsit sajog a fejem, nem nagy ügy, mackó kézrátéttel meggyógyítja)

cím nélkül, avagy-e a sors vigyáz

Hiába minden. Lélekben, testben legalább egy hete készülök, hogy a JAK tábor. Este gondosan előkészítgettem mindent, váltóruha vasárnapra, pokróc, ha mégis az éjszaka kinn, se fázzam, törölköző és a velejárók, könyv útra olvasni, minden minden, még vécépapír is, pedig azt itthon szoktam felejteni. Szóval minden, ami kell, még vigyáztam az időben lefekvésre is, a levelezést is abbahagytam, hogy holnap különös nap, pihenni kell, bírni ébren a két teljes napot. Mert azért készültem arra is, hogy éjszaka alvás nélkül, így egyben a szombat a vasárnappal. Még a kis felvevő készülékemet is előkészítettem, hogy feltöltve, azt is bepakoltam reggel, meg a kaja is, ha üzlet se, semmiben hiányt szenvedni. Bepakoltam tehát szépen, és egyetlen egyszer tehát semmi nem is maradt otthon. Ajtóban még mackó rákérdez erre-arra, hogy ott-e. Kivételesen időben indultam, hogy még véletlenül se késésben, idő legyen a busz indulási helyét is megérdeklődni. Aztán váratlan, még eszmélni se, az égiek közbeszóltak. Talán igen, egész héten ezért lehettem nyugtalan. Valamit megérezhettem. Alig jutottam el a József utca sarkáig, az átjáró előtt a járdán, amikor láttam a villamost jönni, megiramodtam, hogy talán elérem. Pedig egyáltalában nem volt erre szükség. A 4-es 6-os pontosan és igen gyakran jár. Lepcsiben voltam, hogy a nagy meleg se fogjon ki rajtam egész nap. Ez lett a vesztem, pedig mennyire tudatomban volt, hogy mégsem ezt kellene erre az útra. Hogy mégis a tornacipő az igazi, aztán ez lett. Lepcsi. Az átjáró előtt futás közben megbotlottam, saját lábbelimben, éreztem pillanatra, kétszer is átvillant, hogy a lepcsi és a hátizsák nincs egyensúlyban, de még ekkor sem hittem, nem, az nem lehet, én nem eshetem el, játszódott le mindez rövid idő alatt agyamban, így nem is védekeztem. A kezem tehát nem ért földet, csak a fejem. Arccal, halántékkal vágódtam egyenesen az aszfaltba. Felálltam, senki nem járt arra, legalábbis amennyi átszaladt rajtam, amennyire lélekjelenlétemben jutott figyelem, és hazatartottam. Fejemből csurgott a vér, térdemből, nézem, kedvenc nadrágom elszakadt a súrlódástól. Zsebkendőt sem volt időm, tisztát elővenni, pedig volt mennyiség éppen elég, erre is készültem, az allergia miatt. Csak egy használt akadt zsebemben, azt tartogattam oda, ahonnan eredhet a vér. Otthon a tükörben látom, az orrom is megsérült, de nem a hegyén, szerencsére, nem szembe, orra, hanem bal halántékomra vetődtem földnek, így a szemeim között sérült az orr, na és kicsit a cimpa az esés oldalán. Csoda-e, hogy a kezemen semmi nyom. Már megint nem védekeztem. Utcán szégyellem, hogy folyik belőlem a vér, a rövid utam végén hazafelé egy-két nő halad el mellettem.

Itthon. Mackónak mondom, leestem. Leszáll fentről, nézi mi lelt, aztán hogy mossam ki, s hogy agyrázkódásom is lehet, orvoshoz kellene mennem. Mondja ő, aki sosem jár orvoshoz. Hát nem megyek. Inkább a pihenés. Kimosom vízzel, semmi szesz, hogy csípje, félek a fájdalomtól. Csúnyán felszakadt halántékomon a bőr, egyrésze lóg önmagában. Nem merem leszedni, nehogy megsértsem. Sajog a fejem, lefekszem, mackó mellettem, mondja, hogy ilyet, te kis szentem, hogy nemhogy az autó, de magamat önszántamból így összetörni. A sors akarata, mondom, nem akarta, hogy elmenjek. Lehet, ha elmegyek, még nagyobb baj ér, talán valóban elüt egy autó. Bizonyosan még így is jobb. De miért? Miért nem akarta, hogy elmenjek. Amikor annyira vágytam. Garaczi Lászlóval találkozni, hallgatni, beszélni írásaimról, véleményét kérni. Mivel visszajelzést nem kaptam, így ki is nyomtattam az írásokat, bár így utólag beleolvasva, nem túl fényes szövegek, mindegy, lényeg, beszélni róluk. Na és Vörös István is a versekkel. Na meg a többi program, mind, amire vágytam, s az arcok, mindenki akik ott, akiket szerettem volna újra látni. Igen, szeretem, különösen az arcokat, akik ott. Ha nem is köszönnek, azért a tekintetek mindig beszélnek. Visszatükröződöm, igen, mindannyiszor ezekben a szemekben. Talán igen. Nem mehettem, éppen mert nagyon szerettem volna menni, ottlenni. Istenem, annyira de annyira szerettem volna eljutni a JAK táborba. Ezért nem juthattam el. Nem szabad valamit ennyire nagyon akarni. Talán ez a tanulság, talán más. Értem én, na de így, ilyen csúfos véggel, hogy magam töröm össze magam… azért ennyire akarni. Lefekszem, mackó törölgeti a vért fejemről, úgy takar be, hogy a térdemen a seb szabadon, ne ragadjon be a takaró, két részben takar be. Aztán kézrátéttel gyógyít, és kis időre valóban múlik a sajgás a fejemben. Mellém fekszik egy pokrócra a földre, végre, hiszen nagyon szeret amúgyis a puszta földön aludni. Aztán alig 5 perc így, nemsokára neki is kelni kell, külön programja van mára, otthoniak. Nekem marad a gép, írni, megírni ezt az esetet. Nem érzek már fizikai fájdalmat, ami fáj, és nagyon, nagyon fáj, hogy miért? Miért nem juthattam el a táborba.

Már egyedül vagyok, mackó elment, szüleivel találkozik, nála nagyilátogatás nap van. Be kell gyűjteni a fát télire. Hát így vagyok …vagyogatok, most már írni is tudok. Alig érzek valamit, de a sebeim szabadon, még mindig vérzek.

boldogság, kételyek, félelmek...

Rájöttem, túl sokat írok naplót. Igaz, így is többszörös az, amit éjjel és nappal valóban lejegyzek papírfecnikre. Mániákus író. Mikor kell komolyan vennem önmagam. Mikor mit jelent valójában az, amit végül sikerül beírni. Hogy mi az, ami megmarad. Miért pont az, ami végül rögzül.

Nyomaszt amit tegnap jegyeztem, rögtön azután nem sokkal vettem észre, talán mégis van remény tovább hinni. Hogy talán az árnyék is csak egy árny, ami nem biztos, hogy szükségszerűen a közelemben. Lehet távolabb, nagyon távol is, csak egy pont. De törölni nem törölhetek, csupán javíthatok, vagy hozzáírhatok, ez olyan mint amivel megbélyegeztek, szentségtörésnek érzem, ha eltűntetek egyetlen gondolatot is, ami lejegyeztetett. És itt még csak a saját gondolataimról van szó, nemhogy másé. Az legyen akármilyen is, kedves vagy nem, szent. Tehát tisztelem.

Iszonyat, időnként mennyire küzdenem kell az allergiával. Nem szedek semmit, de már nemcsak viszket a szem, hanem szúr is. Lassan vérpiros. Az orról, tüsszentésekről nem is beszélve. Zsebkendők egymás után. Azt hittem, ha végre kipihenhetem magam, nyugalom lesz. De semmi változás. Márcsak az hiányzik, hogy bedagadjon, mint két luftballon, akárcsak rég. Felismerhetetlen, idegen arc. Augusztus végétől szeptember vége. A múlt évben ugyanekkor megmenekültem, először annyi év után, talán a nyugalom volt akkor, ami ellenállóbbá tette szervezetem.

De a testtel nem lehet játszadozni, hogy 4 éjszaka pihenés nélkül, aztán adok egy-két teljes napot pihenni, miután csodálkozom, hogy semmi eredmény. Minden csak mérsékelve.

Más.

A kéz, emberi kéz hatalma.

Programozónak lenni kiváltság, írom Dórának tegnap, a programozó vagy megment, vagy pusztít, teremtő vagy alkalmazott minőségben. Egyik pusztán egy mozdulat, másik sok munka, erőfeszítéssel. Mindkettő ha másokért, a lehető legnagyobb felelősséggel. Olykor pusztán pillanatnyi lelkiállapot függvénye, csupán döntésé, élni hagyok vagy megmentek. Egy biztos: csak az élő arcnak adatott megőrizni független, önálló (kicsi) életeket. Az arcok által létrehozott (életre keltett) produktumnak ez nem adatott, tehát nem védekezhet, s mint ilyen, egyben tehetetlen elszenvedő. Ami tehet, örökké remélhet. Ezt noha lehetetlen programozni, mégis a jövőre nézve nem sok jóval, bizalommal kecsegtet.

Aztán arra is rájöttem, tulajdonképpen nincsenek meg csupán töredékeiben a verslistáim, naplóim, fórum szövegeim, hozzászólásaim a több mint másfél évvel ezelőtti időből. Hogy mindent egyvalamire tettem fel, és hogy ez is mennyire naivságom bizonyítéka, más az, akit mentettem. Hogy éppen ki? ez is a sors grimasza. S a karikatúra, hogy mentek ma is, ugyanúgy. Mert ami egyszer rögzül… Írhatnám, „üzenet túlról”, de ma már semmi értelme. A sors örökké visszajátssza arcom. S én, semmi változás.

Árnyalat különbség, hogy ma már írok is róla. Talán a 15 év eredménye (kihegyezve: másfélé), picit tudatosabb lettem.

Megint más: kiadványszerkesztő tanfolyam, önismereti „tréning”, foglalkozások, tesztek, hasonlók.

Már az első két nap után kiderül (ami mellesleg ennyi írás, folyamatos „önismeretképzés” után korántsem lep meg), hogy én alapjában minden típusú embert befogadok, elfogadok olyannak, amilyen. Legyen az népszerű szangvinikus, békés flegmatikus, erőteljes kolerikus, vagy tökéletes melankolikus. Versengő, problémamegoldó, kompromisszum kereső, elkerülő, alkalmazkodó. Nálam a befutó, nem meglepő, tökéletes melankolikus. Másodikra békés flegmatikus. Majd problémamegoldó és alkalmazkodó azonos arányban. A beszélgetéseket követően meg is jegyezték a srácok, „az a baj, hogy én mindenkit szeretek, és elfogadok olyannak, amilyen”, hát tényleg így van, s hogy baj-e… hát nem mondottam, de gondolatban tettem volna hozzá, igen, az író ember nem minden karaktert szeret-e, nem minden karakterrel rokonszenvez-e, hisz izgalmas számára mindegyik, mindegyikben valami ami a másikban nincs. nem szükségszerűen, de ez is nem a játék része-e. Mert valóban, lehet-e szeretni mindenkit. Nem-e éppen ez is az elhatárolódásé, távolságtartásé, a gesztus, hogy ezáltal is háttérben maradni. Hogy a mindenki esetleg a senki. Vagy épp ellenkezőleg? Mindenesetre emberpárti. Ebben kiegyezhetünk.

Különös észrevétel. Hogy miért kell félnem attól, hogy az emberek szeretnek. mi kényszerít, hogy lebecsüljem magam a saját számomra. Hogy mindenek ellenére (külső látszat) ne engedjem közel az embereket, illetve magamat közelebb. Miért nem bízom magamban, abban, hogy mindaz a látszat igaz lehet. Hogy elhiggyem végre, igen, pozitív energiát sugárzok. Ez sem oly rég, legalábbis mióta észrevettem, kb. másfél év. Ennyi ideje történik. Ennyi ideje követnek a jelek, ennyi ideje hiszek. Kétségtelen, megváltozott az életem. De ha az kevéssé is, a gondolkodásom, figyelmem mindenképp. Persze mondhatnám azt is, igen, egy éve nem tanítok, s hogy volt idő magamra figyelni. Igen, ez kétségtelen, igaz, így van. de a jelek korábbról valók. Bár lehet, a kettő valóban összemosható. Elenyésző időbeni különbség. És mégis. Hogy megtarthatom-e magamat magamnak. Másoknak… A kocka bármikor összedőlhet. Vagy erősebb lennék, mint gondolnám? Mindenestre a felém nyújtott bizalmat örökké tenyeremen hordozom immár, s ha sikerül, lesz olyan szerencsém, míg élek. Mert igen, felelősek vagyunk minden apró tetteinkért. Nembeszélve a hatalmas dolgokról… ha olykor ilyenek adódnak. Meg kell becsülnünk, amit az élettől kaptunk. Ha adtuk is, adtunk életet, azokat kötelességünk vigyázni. Amit megszelídítettünk, immár örökké felelősségünk… szép szavak… naiv, örökké.

Tény, szeretem és ugyanakkor félek is az emberek közelségétől. Furcsa, hogy így együtt a kettő. Akarom is, meg nem is. szeretnék is egészen közel, meg nem is. mennyivel könnyebb lenne, ha csak valamelyik. Egyik. Elhatárolódni is, meg nem is. vágyódni is, meg nem is. örökké, mindenben ez a kettősség. Megtörheti-e avagy ellenkezőleg, segít személyiségem kibontakozásában. Mindenesetre egyelőre úgy tűnik, az utóbbi. Hiszen boldognak, kiegyensúlyozottnak érzem magam. Ma, most, itt… tehát mehetnék-e avagy miért is mennék az égbe, nemigaz, amikor szeretem a földön, amikor képes vagyok szeretetet adni. Önmagam, és környezetem számára. Vagy mégis van erő, ami képes visszahúzni? Hogy mégsem teljes, hogy mégsincs elég erőm boldoggá tenni…

Kedves naplóm, búcsúzom, mert holnap, ha isten is úgy akarja, korán kelek, hajnalban, talán eljutok még valamikor a nap folyamán a JAK táborba. Talán mégsem. bár a jelek ellen dolgozom, kivételesen, mert azt ugyan, közvetlen ezúttal nem kaptam, és ettől napok óta feszélyezett, nyugtalan vagyok. hogy miért mégis? A jegyet sem vettem meg előre, pedig szoktam, nem szeretek semmi ilyesmit utolsó pillanatra hagyni. Most jegy sincs. minden nap halasztgattam, hátha egy jel, valami. mindent az akkori, a holnap hajnali utolsó pillanatok beteljesülésére bízok. És így, hogy vissza sincs mivel este jönnöm, nos ilyen sem történt még. Hogy mindent a sorsra hagyok. Tegyen, amit tennie kell, velem. Igen, kétségtelen, félek a holnapi naptól. Talán így ott kell maradnom vasárnap is. és hol alszom? Erdőben? Kastély árnyékában? Hogyan vészelek át egy éjszakát? Amikor nem szeretném. Amikor haza szeretnék jönni, de nincs mivel. Amikor erre nincs lehetőség. És miért éppen most teszem próbára magam? Miért teszem ki magam ennek a bizonytalanságnak, kiszámíthatatlanságnak? Egyetlen egyszer volt ilyen, nem pont ilyen, s életre nyoma lett. Rossz emlékkel, és jóval. A szerencsén múlott, hogy a sors keze utolsó pillanatban megrántotta kezem. Kiválasztott. Hogy ez másodszor megtörténik-e.

(a napló korrektúrázás márcsak holnapra…)

árnyék, ami megáll követni

sok szép, különös dolgok, segítőkezek itt a földön. tulajdonképpen a fáradhatatlan munka, energiát követően nyugalom, béke. szeretet mindenütt, arcok fényben. mégis vissza kell szállnom az égbe. álmok, szárnyak, különös fehér fény, világos és sötét. hosszú sötét folyosók.

csukott szemmel élni... vagy nélkül.

itt hagyom ezt a földi világot, gyerekeket is, mindent. levetni ruhát. elhagyni minden arcot, valami egészen érintetlen világba indulni. egyedül tovább menni. meghalni, élni. szeretni.

Én és az iskola...

ezt a filmet szerettem volna éjfélkor feltölteni a flashfestre, hogy a gyerekek is részt vegyenek munkáikkal, közös múltunkkal, megjelenik ugyan az oldalon, de nem nyitható, nézhető, egészen üres. aztán megpróbáltam hajnalban újra feltölteni más konvertálásban, de már nem lehetett hozzáférni, így marad, hogy ide felteszem. flv formátumban töltöttem, hátha még lehet utolsó percekben, ha máshonnan nem, innen letölteni. pedig reménykedtem, hogy reggel 8 óráig még megoldható.

ezúttal úgy tűnik, nem sikerült értük tennem. vagy mégis? talán utolsó percek...

lehetőségeimhez képest

"Az érzések nem tartoznak az erkölcs kategóriájába, és nagyon fontos, hogy ki tudd fejezni azt, ami benned van, amit érzel.
Felelős azért vagy, amit teszel." (Varga Péter: SPIELHÓZNI-avagy egy kis pszichológia alapfokon)

következetes vagyok mindenhez, amibe belefogok, de nincs hatalmam a dolgok felett. azok csak megtörténnek velem. nekem feladatom: menni az úton, ami jelölt. boldog vagyok, hogy fel vannak rajzolva a jelek ezen az úton. egyensúlyban érzem magam, mint akkor, régen. imádkoznom kell, és megköszönni.
hogy ez-e a boldogság? nem tudom. de jó érzés hinni, hogy talán nem vagyok egyedül.
talán minden úgy van jól, ahogy van. talán csak másik végéről kellene megfogni a dolgokat. de legalábbis közelíteni. és akkor meglehet, hogy kivilágosodik minden.
igen. azt hiszem, alapjában véve boldog vagyok.

Valakinek élni: Zászló, avagy a hattyúk tava

Szabad-e? lehet-e szeretni aki öl. Kinek nyomában mindenütt halál.

Talán igen. Szeretünk, mert valakit szeretni kell. Halál? Élet? Valakinek élet, valakinek halál.

De élni kell. A halál mosolyog, a halott néma.

9 év együttlét után is... szerelem?

Különös éjszaka, nappalok. Édes ízek, egybe olvadt testek. Álom is valóság? Mikor mindig is mellettem.

költő a homályból

Balogh Attilával volt nemrégen egy portréműsor. Nem ismertem ezt a költőt, csodálatos volt. Az is, hogy mackó kapcsolta be nekem. Mert ő mindig mindenről tud. És szeret engem. Tudja, mi az amit én szeretek.

Ez a név azért is különös, mert a gimis osztályfőnökömet is így hívták. Aztán nem volt nehéz megjegyeznem.

szeretet, szerelem

Szeretlek. Téged, akárcsak őt. És ez már sosem változik.

- - - -

halált is az élettel,
szeretettel,
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

valami, ami rég. egy másik élet

A szerelem, az valami más. valami megfoghatatlan tiszta.
(valakihez, aki nincs, és talán sose volt, csak a képzeletben)

...vagy lehet, hogy itt van? közvetlen közelemben? csak magamtól nem vettem észre? -szeretem testét, közellétét. azt hiszem, sose voltam még ilyen boldog. van is, nincs is. megfogható, és megfoghatatlan. elengedhető. megtartható.

olyan ártatlanul indult, olyan ártatlan volt minden. mi történt? mit tesznek nyulacskával? nem szabad, nem szabad engedni a kezeket. ezt a világot érintetlenül kell meghagyni. angyalok kik fenn, s kik itt lenn, vigyázzátok.

felteszem, talán nem járt még itt ez a vers, szárny, mely immár hozzánőtt nyulacskához. akárcsak azok az álmok. amikor mindig sikerül felrepülni.

A Csoda.

K.P.-nek


Nyuszi belenézett a tóba,
ennek fele sem tréfa,
mit lát mit lát
megijed, egy maszatos arc néz vissza.
Hát ilyen lett az ő arca?
Nézi ruháját: azt is bepiszkolta.
Hogy fog így hazamenni?
Mit szól az anyukája?
Jaj segítsen, segítsen valaki
kimászni a pácból!

Csoda történt: ahogy hazaér,
arca, ruhája is tiszta.


2007.05.07

U.i.: De ki piszkította be ruhácskáját, ki maszatolta össze arcocskáját? Talán épp mikor a szép, nagy, hűvös gyümölcsfa alatt békésen szunnyadt?

(2008.08.16)

!megjegyzés

sajnos az Explorer programban az aug. 21 és 23.-i bejegyzések a technika akarata (varázs?) folytán rejtve maradnak, ezek tartalma csupán a Blogarchívumból jeleníthető meg.

D'a capo al... Kőrössi utószor 2008.08.24

akkor jöjjön a tulajdonképpeni levélváltás:

---- "\"Kőrössi P. József\"" <> írta:
> Én büszke voltam rá, amikor egy lány keze "véletlenül a combomra
> tévedt". Ennyire közönséges maradtam a mai napig! Ezért is "van még egy-két jóakaróm, aki sok jót tesz még velem és híres kiadómmal." (J.)

válaszom:

Akkor most már tudod, mi a különbség naiv és ál-naiv között. Már ezért megérte!
Sok sikert a kiadódhoz és írói pályádhoz!
(mert ebben is különbözünk, bennem mindig marad még jóérzés, sikert kívánni)
Kár, hogyha írok, neked mindent szó szerint kell lefordítani.

Csakhogy ezt is lefordítsam, én nem tévesztem össze a szakmát és a magánéletet. A közönséges pedig elsődlegesen nem arra vonatkozik, hogy mit, hanem hogyan csinálod. És akkor azt hiszem, ez mindenre magyarázat.
(zs)

------------------------------------------------------------------
A levelezést innen bármi is, nyilvánosan nem folytatom, célom itt szigorúan szakmai, és nem magánjellegű volt.

Kőrössi P. levelezés folytatás... 2008.08.24

---- "\"Kőrössi P. József\"" <írta: > 

Én büszke voltam rá,amikor egy lány keze "véletlenül

a combomra tévedt". Ennyire közönséges maradtam a

mai napig! Ezért is "van még egy-két jóakaróm, aki

sok jót tesz még velem és híres kiadómmal."(J.)

Nekem viszont egyelőre a Rózsaszín nyúllal nincs

ilyen jóakaróm, de remélek. Ehelyett,

válaszom:

(különös, ez a válasz jön ki a blogon, akárhanyadszor is próbálkozom a levéllel. talán igen, angyalok akarata ez. hát legyen. itt hagyom. különös jel. azt kell mondanom, igen, az angyalok vigyáznak rám. ha így van, hálával adom meg magam. és imádkozom.)

Egy ártatlan gyermeki világ akkor hiteles, ha bamba. A bamba világ sosem utánoz, mindig magából indul ki, és egy új világot teremt. Kifejezetten hízelgő erre a filmre nézve a bamba jelző (béna... mindegy), szinte azt kell hinnem, a néző, az értékelő ért engem. Mert miért is ne értene, hiszen világos minden abban az univerzumban, akár a nap. Odafenn. Abban az értelemben, onnan olvasva, ahonnan én nézem. Mert akkor Anna Margit, Vajda Lajos, !Réber László, klee, kandinszkij, na meg Kispál és a borz, és akkor még szó se a Kistehénről, nem utolsó sorban Bada Dada, aki már nincs. (na és miért hunynánk szemet Macskássy Katira is, Varsányi Ferencről nem is beszélve- nem, nem, őt meghagyva inkább a profiknak, ám nagy-nagy szeretettel) Mind a bambák mellett szólnak. Mert a bambaság a legkomolyabb játék, ami a földön, magunkat a világban komolyan venni.
A bambák nevében, akik örökké hitelesek, és igen, örökké bambák (bénák) maradnak.
Na éppen csak el kellene készíteni azt a filmet :)

(feljegy. Becsey Zsuzsa, nyulacska, A Bambák világából) új! készülendő filmből (...korcsolyázó lány egyelőre ejtve--(rejtve)

még mindig Kőrössi P. legújabbak, 2008.08.23

---- "\"Kőrössi P. József\"" <> írta:
> Zsuzsa drága! Okos dolgokról írsz, ne haragudj - hülyén. A nyelv, a stílus egy okos ember ostoba (+buta, ál/naiv) megnyilvánulása. Hablaty. Nem az a fontos már rég nem az, hogy mit tudsz mit tud a tehetséges ember), hanem, hogy hogyan, milyen nyelven, milyen formába öntve (sic) tudja (tudod) elmonadni. A nyelv és a forma, a stílus áés a szó,. ami képes megszólítani. És ennek kell autintikusnak lenni. ma is, holnap is. Sikerült kihoznod belőlem: ez nem megy neked.
> Szerintem.
> Semmit sem értesz abból, amit írtam neked, semmit.
> Önigazolást keresel, ez számodra a legfontosabb, és ez nagyon - nagyon - kevés, és ne nálam keresd. Ne haragudj, sajnálom, nem érdemes folytatnunk.

válaszom:

Csodálkozol, önigazolás, amikor csak támadsz, és rúgsz? Légy nyugodt, nem keresem nálad, sosem is kerestem, most is, mint 16 évvel ezelőtt, te magad ajánltad fel! Én csak elszenvedője voltam, mint ahogy akkoriban is, 20 évesen. A naivságommal, igen, hogy akkor is hittem. Hát milyen játékos az, aki még most is csak az én labdáimmal játszik, csűri, csavarja, forgatja, csakhogy örökké, minden mondatával önmagának is ellentmond. Csoda-e, ha így az én labdám csak az én kezemben működik jól. Ha csak így tudsz játszani, inkább ajánlom saját játékaid. A probléma az, hogy már önálló szavaid sincsenek, nemhogy értelme. Ne aggódj, nem lesz folytatás. Már régen értelmetlen. Amiket te írsz, azokon én már rég túlvagyok, csakhogy lefordítsam a labdákat.

„Ostoba, hülye +buta, ál/naiv”--- csak azt kívánom, próbálj mindezen szavaiddal magadra visszakérdezni. Én csak egyet állítok, de azt nagyon: Közönséges vagy.

Rózsaszín nyúl! Ezen a blogon a könyvem. Merthogy merem remélni, ebből semmit nem láttál. És most már az isten is mentsen.

Naiv voltam, igen, 16 év után is. De ma már nemcsak automatikusan szöknék fel (és akkor most nem autentikusságról beszélek, mert itt is visszakérdeznék), amikor kezed „véletlenül” a combomra téved, hanem kipróbálnék, amit sohasem, milyen egy férfinak pofont adni.

Ádiő

Rózsaszín nyúl ügye, Kőrössi P. Józseffel való levelezéseim, folytatás

2008.08.09.-i válaszlevelem az itt régebben jegyzett Kőrössi P. József 2008.07.22.-i levelére

Kedves József,
>
> a valóság olykor érthetetlen, hihetetlen. A blogomon részletesen foglalkoztam ezzel a problémával, amiket írsz, túl hosszú lenne így levélben. Ezt az időszakot, melyben a Rózsaszín nyúlmesék íródtak (13 éve), sajnos csak ezzel a nyelvvel lehetett feldolgozni. Automatikus volt, nem kellett agyalnom rajta. Nem is voltam olyan helyzetben, hogy megtehessem. Szükség, létszükséglet volt akkoriban az írás. A nyelv ír engem, nem én írom őt, mondanám magam is. De már sokan elmondták előttem. Meghatározott időszakok meghatározott, sajátos nyelvvel. Van, akinek sikerül ezzel a nyelvvel azonosulni, sőt akad, akinek kifejezetten ez a nyelv a hiteles, van akinek modoros. Azonban ha rólam, a szövegek maguktól indulnak, önműködőek, akár a kezem alatt a vonal, mikor rajzolok. Sajnálom, hogy nem lehettünk partnerek ebben a könyvkiadásban. S ahogy elnézem, a jövőben sincs erre kilátás. Ma még szokatlanabb nyelven írok ugyanis, azzal is csak kiábrándítanálak.
>
> Elismerem, nem vagyok egy szokványos, könnyen érthető. Mindigis szerettem valami mást, máshogyan csinálni, mint elődeim, esetleg ha olykor kiderült is, ugyanazt, ebből is látható, az út melyen mozgok mennyire nem tudatos, azonban vannak lelkek kik a föld túloldalán is képesek találkozni. De ennek is megvannak a sajátos, összetéveszthetetlen jegyei, maga az út, ami kinek-kinek sajátja.
Azonban elsősorban nem ez ami rám jellemző, bármihez is nyúlok. Nos itt, ezeket magam részéről inkább kiváltságnak érzem, semmint hibának, természetesen fejleszteni, fejlődni igen. De ezt is az idő hozza az alkotónak, mint ahogy az alkotásnak magának is megvannak a sajátos időszakai. Ez korántsem jelenti, hogy az egyik rosszabb, a másik meg jobb. Más. A kiadott művek nyomán adott írók esetében pontosan végigkövethetőek ezek a változások. Ahogy esetemben pl. a képzőművészet vonalán. Mindezzel együtt sem kívánhatom, hogy mélyebben elmerülj „írói”, és egyúttal azt működtető személyes mozgásteremben. Azonban visszamenőleg, a 18 év távlatából is igazol engem a nyelv, amiben születtek és születnek írásaim. Hiszek magamban, bármilyen különös, egyébként nem lenne értelme annak, amit csinálok. Legyen az időhasználat, vagy egyéb nem szokványos karakterek. És itt akkor, ha éppen a nyulacska mesék, akkor azok beszélnek.
Csoda-e, hogy honnan hová érkeztem, a gyerekkor makulátlansága, ami onnan, és már itt, a felnőtté, ezen hozott jegyek tükrében mindaz, amivel magamnak egyedül kellett megküzdenem, és amit itt kaptam. Hogy múlt, és jelen… Neked magyarázzam?
Én hontalan vagyok, vagy éppen hogy többfelé szakadt, egyúttal mindenhová tartozó, ez is nézőpont kérdése. Minél tovább, annál inkább érzem így. Ahogy az időhasználat is visszatükrözi írásaimból. Hogy összemosódott múlt? Jelen? Álom? Valóság? Csoda-e? Sosem húzom meg a pontos határokat, mint ahogy lehetetlen is.
Azonban ezek is itt csupán saját nézőpontomból. Mindezt természetesen ilyen terjedelemben nem tudom kifejteni. Talán ha látnék esélyt, megérné. De ha kell, megteszem másutt. Pontosan tudom, ugyanis, hová tartok. Még akkor is, ha látszólag elveszek benne. Ez csupán a technika. Legalábbis innen visszanézve.
Legyünk ugye objektívek magunkkal szemben. Hogy tudatlan? Tudatos? Nem gondolkodom rajta. Az a feladatom, hogy írjak. Döntsék el mások, mint ahogy te magad is döntöttél. Hogy felelősséggel-e? Azt is döntsék el mások. Az idő… Hogy halálunk után? …vagy még innen. Lehet hogy téged igazol, lehet hogy engem. Az írás egy ilyen játék, sosem lehet biztosra menni.
>
> „Azért dolgozz, sőt! Dolgozz sokat!” ha felőled nézem, szinte reménytelenül fulladnak a semmibe. Kár szépíteni. Mi sosem fogunk együttműködni, s ezt te pontosan tudtad, mint ahogy most már magam is.
>
> Hogy ez csak most derült ki? sem az én hibám.
> Az a szitanyomat sem került vissza sosem hozzám, amit annakidején lefotózni kértél. Pedig sokáig reméltem, hiszen ígérted.
>
> Azonban ha tőlem is elfogadsz egy (személyes) tanácsot: Csak értékes, hiteles, egyedi mesekönyvet (egyedi rajzokkal) adj ki, különben lehúzza kiadói ázsiódat. Néztem egyet kettőt ezekből, a szokványos, tucatszerű kifejezés már szinte dicsérő. Azonban csodák nálad is vannak, és lesznek. Ezekből úgy nézem, kimaradok.
>
> Üdv mindenjókkal,
>
> Becsey Zsuzsa.

2008.08.15.-i válasz:

Szia Zsuzsa! Nincs mit mondanom ehhez, nap mint nap kapok hasonló, önművek mellett szóló, önigazoló érvelést. Csak drukkolhatok, legyen neked igazad. Jó lenne mégis tudnod - már bocsánat, kemény leszek, akár még használhatok is vele - nincs semmi új abban, amit csinálsz:- : modoros, céltalan, a harmadik mondat után unalmas, tudom, mit akarsz, és már nem érdekel. Hidd el (nekem) - történet kell! A dolgokat nem megnevezni, nem kimondani, hanem leírni. A történet leírása útján jutunk el - hová is? - az újabb történethez, és az embereket mindig az újabb történetek érdeklik, mert az újabb történet - a sajátjuk (is9, ami bent zajlik. Valahol. Mindenki másképpen épül, ugyanis. Nem az úgynevezett eladható történetekről beszélek, természetesen, hanem azokról, amelyek bennünk vannak, és arra a megerősítésre várnak, hogy igenis: emberiek, megtörténtek, megtörténhetnek velünk (is). Épűlni lehet minden történetből, és (sőt de!) csak abból, ez az én meggyőződésem, ha elvont (ezt most jól feladtam), akkor is. A filózófia helye - a történetben is máshol van, de/és benne mindig a (a kimondott, kimondhatatlan, mégis kimondható) történetben. Sic. (J.)

2008.08.23 válaszom:

Szia József,
Önigazoló érvelés? Nem csak ítélet létezik, az ítélőszék előtt állónak is jogában áll védekezni. Miért is ne védekezhetne akkor egy író? Mégha kezdő, tapasztalatlan is. Milyen alapon vannak neked, és itt mint kiadó, elő-, vagy kizárólagos jogaid. Igaz, jóllehet bölcsebb dolog hallgatni, hisz van, mint ez esetben is, hogy úgyis hiába, csupán idő és energia veszteség. Innen is, onnan is. Én viszont, legalábbis ami a gondolkodást illeti, még szabad embernek érzem magam. És az a dolgom, hogy ezt a magam módján papírra vessem. Van aki azt mondja, ilyen hitetlenek véleményére nem szabad adni, inkább megkétszerezni kell az energiát, munkakedvet. És ezt még náladnál is idősebb, neves író mondja, de mondták már fiatalabbak is, akik hasonló problémákért vívnak harcot kiadókkal. Hogy léteznek ma már másmilyen történetek is a klasszikus meséken túl, s hogy ma már nem csak azok a történetek élnek, amelyeknek határozott, világos, könnyen érthető eleje-közepe-vége van. Ma már egyre több az egyéni arc, akikkel a kiadóknak számolni kell, előbb vagy utóbb.

De hadd jöjjek is itt mindjárt egy meglepően egybevágó példával.
Nemes Dezső. Mindeddig ismeretlen volt nekem ez a név, aztán nemrég egészen véletlen, csoda-e, mindig ezek a véletlenek, hallottam a rádióban Örkény kapcsán egy anekdotát, és azon nyomban fülelni kezdtem. Hogyan is fogadta ez a néhai Népszabadság szerkesztő Örkény egyperceseit. Mit akar, mit képzel magáról? Hogy az egyéni írói érdek az első? A népet kéne elsősorban szolgálni… Ma ez úgy hangzana (ha Kőrössi szájából), az olvasót kéne szolgálni. Csakhogy Kőrössi lebecsüli az olvasót. Továbbá ugyanaz a Nemes Dezső: ólmos, érthetetlen, egyéni írói érdeket szolgáló szövegek helyett érthető történeteket! Hány év? Mennyi idő telt el azóta… és szinte ugyanazok a szavak csengnek vissza.

…most itt az utóbbi leveledből már egészen világos, mi a te bajod, hogy miért is beszélünk el egymás mellett. Te egyszerűen csak nem rám vagy kíváncsi. Legyek más, változzak meg az olvasók kedvéért, ajánlja Kőrössi P. József, írjak érthetőbb, befogadhatóbb történeteket, mert vegyem tudomásul, az olvasók nem rám kíváncsiak. Akkor én most visszakérdezek: hát nem az lenne-e modoros, ha másmilyent hoznék létre magamból, mint ami vagyok? Az olvasó, ha elfogad, nem éppen azért szeret-e meg, ami vagyok. Feltéve, ha megismer, ugye, mert az elsődleges feltétel. Nekem ugyanis határozottan ez a meggyőződésem.
Nos: te a magad módján szeretnél az olvasóknak történeteket, én pedig szintén magamat adom. És hát ez a kettő most nem illik össze, s a szerepek is különbözőek. A kiadó vagy te, én meg akit kiadnak. Úgy tűnik, egyikünk se igazodós típus. Én az írásaimmal magamat, s nem az olvasókat szolgálom. Te pedig lebecsülöd az olvasókat. Mert milyen alapon állítod, hogy te biztosan tudod, mit szeret az olvasó. Honnan tudod, ha korlátozod, mit olvasson, hogy szeretné-e olvasni. Arról már nem is beszélek, ha elé se tárod, meg sem mutatod. Tehát csupán magadból indulsz ki. De azért te mégiscsak a kiadó szerepében vagy itt, s nem az íróéban, amikor kiadsz. Kiadói ízlés. Természetesen így is lehet fogalmazni. Nézőponti kérdés. Nem is feladatom ezt tisztázni, ezzel foglalkozni. Nekem az a dolgom, hogy írjak. Hogy most melyik önös érdek a jogosabb, az enyém, aki írok, vagy a kiadóé, aki kiad. Jó esetben. És mégis. Nincs amiért kardoskodjunk, ha már egymásért nem tehetünk, egyszerűen csak nem találkoznak útjaink. Ezek a mesék itt naplók a maguk sajátos módján. Mesenapló olyan nyelvvel, tartalommal, melyekben kimondatlanul is ott rejtőznek a szavak, mondatok mögött a történetek. Éppen ez a filozófiája. Csak sokrétűbben, kissé szürreális, vagy impresszióba ágyazva, egy naivabb világból táplálkozva álom és valóság között, tér és időben is egy szokatlan ábrázolásban, semmint realista, naturális vagy klasszikus ábrázolásból, céltudatosan építkezve. Az hogy a te olvasatodban ez modoros, érthetetlen, hogy csinált nyelvnek tűnik, mert szokatlan, aztán itt máris írhatnám hogy nem az a célom, hogy az olvasó szájába adjam a történetet, azt nekik maguknak kell, ki-ki képessége szerint megtalálni, s hogy a képességgel viszont már mindenkinek saját magának elszámolni, mindjárt váltasz is, egészen 180 fokos fordulatot véve, magadnak is ellentmondva,legutóbbi leveledben már úgy fogalmazva: „nincs semmi új abban, amit csinálsz, céltalan, a harmadik mondat után unalmas, tudom mit akarsz, és már nem érdekel”.
Egyszer azzal érvelsz, hogy érthetetlen, másszor hogy túlságosan is átlátható.
Hát most melyik valójában? Mert ahogy így leveleidet összerakom, nekem zavaros a kép. Nem tudom, ki az, aki az egyenesebb utat járja. Mindenesetre csak hangsúlyozni tudom újra, nekem az a dolgom, hogy írjak. Ha téged nem érdekel is. Hogyan írok is, az én dolgom. És nem is kívánok itt vitázni. Ami biztos, nem pontosan és jól megírt, könnyen befogadható történetek tálalása a célom, éppen hogy nem csinálom, fabrikálom őket, hanem inkább egy ösztönös keresésben, önismeretben hitelesen megélt világ átadása ezekkel a Rózsaszín nyúl mese történetekkel is csakúgy, mint a későbbi írásaimmal.

Amiért most én küzdök, harc nélkül is menne, de hát úgy látszik ez az én formám, ez is csak naivságom okán, hogy például leállok levelezni egy kiadóvezetővel, amikor értelmetlen, amikor a világon másutt oly sok helyen megcsinálták már. Nyitottabbnak kellene lenni, befogadóbbnak, talán a görcsös merevségből, egyhangúságból is engedni. Csoda-e, hogy általában is másutt járnak előbb formában, gondolkodásban, ha a kiadók is ennyire hitetlenek, bizalmatlanok. Újszerűségben is annakidején Új hullám, a franciáknak kellett élen járni, másutt oroszoknak, olaszoknak, és itt ma Magyarországon még ezért is harcolni kell, pedig jóllehet, már ezek sem olyan nagyon új dolgok. Az olvasó pedig azt olvas, amit adnak neki. Viszont az írónak mindigis az olvasó előtt kell járni, az író akarva akaratlan nevel is. Hozzá kell szoktatni az olvasót a másmilyen, nem mindennapi, nem könnyen átélhető történetekhez is, mint amit megszoktak. Ez ugyan a kiadó felelőssége is, nemcsak az író harca. Csak így válhatunk nem unalmas, korszerű partnerekké.

Céltalan? Unalmas? –ki itt a kérdező?
Senki se kíváncsi? Hát ismer engem ez az ember? –kérdem olvasóimtól. (hajdani dokk, litera, centrifuga…)

Messze vagy tőlem, Kőrössi P. József, csak ennyi a probléma. De kívánhatom-e, közelebb jöjj. 16? év sok idő. 3-4-féle művészi egyetem, írói szemináriumok, sok víz lefolyt azóta. Köztük kegyetlen idők is. Ezek amik itt most veled, szinte csak keserű utóíz. Elmúlik. Nincs jelentősége. Majd csak megtalálja, mint zsák a foltját, a Rózsaszín nyúl is. Vagy nem. Ki tudhatja? Világszerte elismert nagy írók voltak kisemmizve, elutasítva míg éltek, aztán csoda-e, haláluk után valahogy minden megvilágosodott. Ha így lenne, tehát nem én lennék az első. Ami pontosan látható viszont, te bizonyosan nem leszel a felfedezőm.

minden jót,
Becsey Zsuzsa (nyulacska)

Bármi is legyen bárhogy, azt sosem tagadom, valamikor szerettem, hatottak a verseid. Nem állítom, de még az is könnyen meglehet, annak idején, 1991?92, 20 évesen, a te kézirataid indították meg bennem az utat az írás felé. Akkor még csak verseket. Nyulacska már későbbi, 1995, a kegyetlenebb idők szülöttje. Hát bűn-e, hogy hittem, így 16 év után összefutva, nem véletlen, hogy utunk ismét összeért. Pedig a jelek minden kecsegtető felszín ellenére akkor is visszafele mutattak.
Na isten isten. S hogy angyalok? (nem vagyok reményvesztett)

Mosoly-űr, avagy mosoly az Űrből

Egy ártatlan gyermeki világ akkor hiteles, ha bamba. A bamba világ sosem utánoz, mindig magából indul ki, és egy új világot teremt. Kifejezetten hízelgő erre a filmre nézve a bamba jelző (béna... mindegy), szinte azt kell hinnem, a néző, az értékelő ért engem. Mert miért is ne értene, hiszen világos minden abban az univerzumban, akár a nap. Odafenn. Abban az értelemben, onnan olvasva, ahonnan én nézem. Mert akkor Anna Margit, Vajda Lajos, !Réber László, klee, kandinszkij, na meg Kispál és a borz, és akkor még szó se a Kistehénről, nem utolsó sorban Bada Dada, aki már nincs. (na és miért hunynánk szemet Macskássy Katira is, Varsányi Ferencről nem is beszélve- nem, nem, őt meghagyva inkább a profiknak, ám nagy-nagy szeretettel) Mind a bambák mellett szólnak. Mert a bambaság a legkomolyabb játék, ami a földön, magunkat a világban komolyan venni.
A bambák nevében, akik örökké hitelesek, és igen, örökké bambák (bénák) maradnak.
Na éppen csak el kellene készíteni azt a filmet :)

(feljegy. Becsey Zsuzsa, nyulacska, A Bambák világából) új! készülendő filmből (...korcsolyázó lány egyelőre ejtve--(rejtve)

bujj bujj zöld ág (1998)2008---flashfest program keretében

a film 10 év után lett újra elővéve, és befejezve, 11 évi gyerekekkel való foglalkozást követően.

valakinek, nekünk, magunknak

Most már végre fekete-fehérben is látható, nemcsak mi, hanem az egész élet egy karikatúra. Már csak félve, persze, de azért mégis: Érdemes-e komolyan vegyük magunkat.
(((természetesen minden marad ami volt, ahogy volt, mi változna?)))

Lehet hogy nem normális, de néha azt gondolom, határozottan jót tesz egy-egy pofon. Azt hiszem, ha egy kicsi, egy aprócska jó is történik velem, egyúttal megbocsátható. Legalábbis együtt lehet élni azzal a pofonnal.
(de azért érthető, hogy nem pofonról beszélek)

a 3 jómadár (2006)

Nemcsak írás

Napok óta szeretném feltenni a literára, nem ment.

Az emberek olykor feltehetnék maguknak: elég bölcs vagy-e ahhoz, hogy jól is bánj a szavakkal. Néha megkérdem magamtól, de meg szokta-e más is?

arc abban a világos fényben

meg kell vallanom, mostanában, vagy már régebb, de akkor csupán időközönként, szinte minden reggel egy arcra ébredek. tiszta, ahogy tekintete felém, és nem akar semmit tőlem. mintha angyal. aztán eltűnik, de mégis bármikor előhívom, ugyanúgy néz. világos, valami fény, és mindig felém fordul, oldalra. én egy padon ülök, sok pad van, olyan hosszú pad, és jobbra vagyok tőle. nézek valamit, sok ember körülöttünk, aztán ő is egyedül, én is. erősen benne vagyok testben, szellemben ahová nézek, előre, hangok, valamit előadnak, ott annak a vonal végén arcokban, amik összemosódnak egy szintén hosszú asztal fölött, mert valahol másik arc, valami más, szenvedés, ami nincs, szinte sosincs. időnként külön vagy egyszerre egymás felé fordul arcunk. megszerettem ezt az arcot. talán mert valóban úgy vigyáz, hogy nem akar semmit tőlem. tudja, hogy legtöbb, amit értem, hogy amikor könnyek is, a szeméből az a sugár, vagy inkább csak selymes csillogás. és ez valami más, egészen üdítő selymes csillogás, felszárítja azokat a könnyeket. akárhogyan is, szeretném ennek az arcnak megköszönni. sajnálom, hogy én nem adhatok viszont semmit.

A hangya és a tücsök (2000)

Átlátszófüles és Jámbor Farkasoroszlán (1997)

animációk gyerekekkel 2002-2006

A síelő és a favágó


Virág


Én és az iskola (1)


Én és az iskola (2)


Én és az iskola (3)...a koncert és a focimeccs


Én és az iskola (4)


A labda.......és más


Homokanimáció..........

valami álom, túlsó part

valami álom, túlsó part

utálom a gyerekeket

gyerekfejet

minden ami gyerek

kerek

utálom a kocsikázást

napot

a szakadékot

utálom hogy minden elmegy

maradj csak Úr ha ez boldogít!

emlékszem pontosan emlékszem

s a kék bársonysál is elveszett

most már csak a kislány és a kutyája

amit még követni vigyázni érdemes

már a bőrönd is szürreális

s a kényszer vágy

amúgy is a másik

partot nem lehet

érinteni

hajítani… talán

de ki képes

is mind

itt

a videókat kis késleltetéssel egyszerre indítva kánonszerűen lehet hallgatni.

ma is egy nap + versiroverseny avagy ver-siroverseny :) :)

lássuk csak. ezt itt lentebb, filmkutyulás, csupán egy másik honlap kedvéért, de ahová végül, hiába minden erőfeszítés, nem sikerült feltennem. *technika ördöge, ahogy szoktam volt mondogatni. szóval, éppen egy programot szelídítettem magamhoz, aztán lett ez, játékból, amúgy próbának szánva, nem egy komoly...

az van ugyanis, hogy verseim önmagukban nem elég ütősek (erősek), de az is meglehet, én vagyok telhetetlen, aztán ösztönösen jönnek ezek a ráadások. lassan eljátszogatok velük. ha készülnek még, felteszegetem ide. annál is inkább, mert ahová szükséges lenne feltenni, kell az URL cím. hát így.

más.
kíváncsi vagyok a sors mit akar. mert ugye ott a JAK tábor. szerettem volna. igazán egyszer kipróbálni. majd eldől, tanfolyam vagy az írótábor. mert sajnos éppen mindkettő egyidőben. a tanfolyam pedig felvállalt kötelesség. de még válasz nincs. előbb utóbb csak lesz. meglehet, valójában nem is aug 26.-án kezdődik. meglehet, igen, minden lehetséges.

*utólagos bejegyzés: a technika ördöge ugyan maradt, de végül minden emberi segítséget megkaptam, hogy a filmek felkerülhessenek a honlapra. tehát az emberi összefogás mégiscsak legyőzi a technikát? hiszen azt is nem-e ő hozta létre...

Valami boldogabb

Kiöntöttem a savat véletlenül,
előbb kékes volt, zöld, majd megsárgult,
aztán lyukas lett bennem, de:

Lehet hogy előbb volt lyuk, aztán sárga, s csak azután
kék vagy zöld--
Csak tudnám, az a fehér habos csík mikor lett?
Mert végül csak ez maradt meg.

gondolkodni-e avagy egy Dal Kemény Istvántól

Bizonyos szempontból gondolkodni már eleve modorosság. Mert minden ami magától adott, az a természetes. De amit ki kell következtetni az eleve adottból, hámozni a héjától, hogy bejutni (hacsak rámutatás, megmutatás erejéig is), ami munka, mégha nem fizikai, csupán agymunka is, az nem természetszerűleg adott, innen nézve tehát modoros is. Forma, nyelv jöhet erre csak mint hab, vagy éppenséggel citrom, ellenhat, mikor mi, stílus kedvéért, ha ez szép(b)irodalom. Ha „szép” ez az irodalom. Mindenesetre valami új, ami megfogan. (s akkor még esztétikáról fitty se)

És nem. Nem. Vitatkoznék itt magammal. Mert az írás is, s egyben nem-e az is mint maga a gondolkodás, ahogy a tollból, úgy a szívből. Öntudatlan, mint akit vezetnek. Hát nem természetes-e ez.

Legyen mára valami kellemes is.

Ma újra felcsendül bennem… „bele se mersz minket a naplódba írni.” mindig szerettem első perctől ezt a sort (verset).

Aztán megkeresem interneten.

Igen nagy hatással volt rám a Költészet napján, a szerző személyes előadásában. Na persze a dokkról már szinte kívülről, mégis meglepett, hogy ott és akkor. Aztán gyorsan felszabadultam, tehettem-e másként, mint… hogy a szerzővel. Végig nevettem, s kin hát, mint magamon, közben. Minden sora minthacsak rólam. (vajon a szerző is magán nevetett, amikor sorról-sorra haladva, lassan… mondta?) kicsit féltem is, hogy sosem ér véget.

Nos, igen. Mindenesetre próbát tettem. Milyen ha mégis megteszem. Változik-e valami. De aztán a napok csak ugyanolyanok lettek. Vagy mégse?

Kemény István
A koboldkórus délelőtti dala

Nőni, nőni, mert megverünk!
Egy ideges, rohadt alakot akarunk, akitől félünk.
Nyolcéves vagy? Akkor megverünk.
Mi vagyunk a többi gyerek.

Ez csak a délelőtti dalunk.

Gecik vagyunk, geciségeket is mondunk,
bele se mersz minket a naplódba írni.
Utánad megyünk az iskolától.
Nőni, nőni, mert megverünk!

Ez csak a délelőtti dalunk.

Megnézünk, amikor szarni akarsz a vécén.
Nőni, nőni, vagy mindig előttünk szarsz tízévesen!
Egy ideges, rohadt alakot akarunk, akitől félünk!
Tizenkettő múltál? Akkor megverünk.

Ez csak a délelőtti dalunk.

Nőni, nőni, különben mi növünk,
előrefutunk, és megvárunk a kölykeinkkel.
Kapsz húsz évet, azalatt nem hallasz rólunk,
de ha akkor is egyedül jössz, megölünk.

------------------------------------------------

Tulajdonképpen semmi extra, hacsak nem az, hogy szeretnivaló. S minden ami szeretnivaló, nem szívünkhöz nő-e.

különös. most újra elolvastam a verset, így éj felé, és zavart érzek. megmagyarázhatatlan, különös zavartságot, mint akkor is azon az estén. hiába nevettem, nem vagyok önfeledt boldog. kedves, áljátékosság az amivel takargathatnám. azonban ha szembenézek a tükörben, igazat adok-e maradéktalanul ennek a versnek. a vers üzenete egy dolog. na és a szerzőé? hiszen a kegyetlenséget (szavak mögötti tartalom) a kedvesség, pajkosság nem oldhatja fel. "nőni nőni, mert megverünk" micsoda gyerekkort idézhet, ha rávetítjük a versre önmagát. míg másik oldalon dicshimnusz az alkotás előrehaladásában. vagy erősebb leszel önmagadnál, vagy meghalsz. leszel valaki, vagy megsemmisülsz. törölnek az élők sorából. ez a Dal ártatlannak tűnt elsőre, akárha úttörő fiatalok hangjából. aztán mégis. agresszívan cseng vissza most fülembe ez a himnusz. igen. szabályosan félelmet keltő. nem véletlenül volt bennem hallgatásakor is a félelem, hogy sosem ér véget. és mégis.

hinnem kell az ártatlanságában. és hogy követ, akárhogyanis csak mert jót akar.

ha nem követne, az maga lenne a megsemmisülés.

mégis, játsszuk el újra ezt a verset. nézek Kemény István szemébe, és könnyezek. ha valaha is olvassa, bocsássa meg ezt nekem.

azt hiszem, szomorú vagyok a mai reggelen. és most már holnap van, hiszen megesik, később hozzáírogatok a naplóm szövegéhez. a mosolyom is... vajon nem csap-e be. akárcsak ő. azon a napon amikor megátkozott. amikor nem hitt. mert kétségtelen, ebben nem tévedhetek, hogy én voltam az, akire mérte azt az átkot. sosem felejtem el míg élek. és most nem arra a szerencsétlen hajléktalanra gondolok. elhagyott. angyalok kísérjék útján.

(csak a testvére voltam, a másik fele, fenn, angyalok országán)

miért van az, hogy benne élek a versekben, szövegekben? amikor tudom, hogy a versek, szövegek nem a valóság. ...angyalok országa. szeretnék, olyan sokszor szeretnék felmenni. a létra. talán készítenem kellene egy létrát.

(angyalok országa... halál.) akkor inkább önként. mint aki örökké is a halálban.

még tegnapról, Spiró a színház kapcsán

(Hamvas és mások példáin)

hogy a parodizálás, melléírás, a mű erőssége.
tehát ha magamra, akkor a nyulacska mesék is, Rózsaszín nyúl, akinek a "modoros nyelv" szükségessége nem magának a helyzetnek parodizálásáért-e. bizonyos helyzeteket nem lehet máshogy ugyanis, mint öniróniával, kifigurázással. miközben a nyelv mögött akaratlanul is az ártatlan, minden érintetlenségtől tiszta valóság. mert a nyulacska mesék árnyékában igenis ott az ártatlanság. minden egyes szó nem született másból, mint ezekből a megélt pillanatokból. sors paródiája-e...

a mellébeszélés, csupán beavatatlanságra, kishitűségre, tudatlanságra vall. tisztességesebb azt mondani, nem tetszik, nem a világom. de mondhatja-e egy kiadóvezető ezt. hogy ő. hogy őszerinte. persze hogy mondhatja, joggal. hiszen a kiadó arca az ő arca is, tehát felelősség. persze tévedhet, igenis tévedhet, akárcsak az ember maga, ez az arc, egy másik arc megítélésében. de az okos érvelés mindenekelőtt elkerülhetetlen, hogy az ember ne váljék a maga hülyeségének karikatúrájává.

továbbá "kettős lélekállapot"...ilyesmik, lélekfotó, mind szám ízére, ha nyulacska mesék. mert akkor ami ide belefér, a múlt is a jövővel, az álom is a valósággal, mind együtt szépen megfér.

még a Gomba

hatalmas ereje van egy gombának. a szép, tökéletes gombának, ami a gomba. mert a természet igenis képes a tökéletességre. csak mi emberek vagyunk hajlamosak elcsúfítani. (vagy hitetlenkedni).

hazafelé a gombát tartva kezemben, vigyázva, mintha kincset, ezt mackó mondta már az utcánkban, József utca, amikor még egy arratévedt ember is előreengedett. az hogy buszon, villamoson mindenki megbámult, mosolygott, mire képes egy gomba, volt aki szóba is elegyedett, és előreengedett. akárha kisgyerek. a gomba... kincs hát. hogyne lenne kincs, egy gomba. de ez a gomba is hogy termett előttem egyszercsak? úgy hogy a nap elején amit magam találtam, kisebbek, satnyábbak, gondosan elrejtettem, hogy meg ne dohosodjanak kint a tűző napon. egy bokor árnyékában. különben nem gombászni indultunk, s mackó haragudott is rám, hogy a gomba, s hogy folyton megállni miattam, bevárni, míg én beleélve magam egyre csak a gombát kutatgattam. de ez is miért? mert az emlék. egyetlen gombában vagyok egészen 100 %-ig biztos, és az az Őzlábgomba. mást, amiben nem biztos, sosem szednék le, s mint ilyen, nem is kábulnék el, mint ahogy most sem, hiába szebbnél szebb, kék, lila hátú, meg barna sárga lemezekkel, medve? gomba... hogy figyeljem, kísérjem szememmel. de akkor ott volt az a gombacsalád, és az emlék... ráismertem, aztán a vidéken felnőtt unokatesóm, aki annak idején, de régi szép idők is, megtanított. mellesleg korcsolyázni is ő tanított. örökké szerettem ezt a fiút. ma mégis milyen távol... ki tudja merre. szóval hogy hogyan ismerszik fel az ehető Őzlábgomba. persze maci hitetlen volt, mint mindig, amit ő nem ismer. aztán ugye ma reggel is semmi bajom, nem haltam meg, tehát most innentől fogva ő is, ebben is, csak bízhat bennem. amikor Őzláb gomba. pedig az úton volt hogy nem engedte megérintsem. hogy méreg, hogy őt is megmérgezem. aztán az út közben végül már, engedett. mert folyton csak bizonyítottam, hogy igen, az Őzlábgomba, és aztán idővel, kicsidenként simogathattam ahogy máskor, ahol jólesett. sikerült bizonyításom, titkon, persze, be nem vallotta, mégis ugye hogy nem csak ma reggel (mire valóban kiderült, élek, semmi bajom, csak kicsit a fejem, de ez is inkább a napszúrástól), érinthettem meg mackó testét. nekem az érintés maga az élet. a létezés. imádom az embert akit szeretek, megérinteni, szagolgatni, odabújni. fájdalom, ha kit szeretek, nem érinthetek. na de vissza, gomba, amiket elrejtettem, napozás utáni nap vége felé ott felejtettem az árnyékban. a bokor árnyékában. a régi, mindig visszatérő helyünkön, a különös sziklán. és sírdogáltam, búslakodtam. maci hogy minek sírok, menjek vissza érte, aztán mert fájt a lábam, szandál sértette, ami máskor nem, ugyanez a szandál, nem-e ez is azért hogy... aztán mert a sziklák, nagy emelkedő, nem fordultam, csak tovább jajgattam halkan. és akkor alig néhány másodperc, mackó mutat jobbra, megcsillan szemem. de hiszen ez is a vigyázó szellem. az ő ajándéka. (bár mackó találta, s hogy haragja ellenére őt is lenyűgözte a látvány, segített kiengesztelni). hányszor történt már velem, hogy a legváratlanabb pillanatban lepett meg. adott. hogy boldog. mármint a vigyázó szellem. aztán onnanfele márcsak mint a kincset, tartottam a gombát, a kezemben. már nem tettem zacskóba, semmi ilyen, hogy élvezze az életet, tovább, kezemben. mint kiderül különben a leírásból, mert azért interneten is elolvastam róla, mit lehetett, hogy amiben biztos is még biztosabb ugye, mert azért meghalni semmiért se, nos mit olvasok? az Őzlábgomba leszedést követően is tovább él, fejlődik. persze már a hasamban nem, és mégis. most már valóban minden figyelmemmel vigyáztam is rá. minden szemem, gondolatom rajta. még kisgyerekeknek apukák is mutogatva, azok is csodálva, hajoltak a gomba fölé. milyen gomba is? Őzlábgomba. óriás Őzlábgomba. mondottam, mint aki büszke. az ő gombájára.

kecskehegy? macival erdőben

a mai nap eredménye. Őzláb.
:(már a hasamban:)




















ez a kép már itthon

?

Jaj, dehogy erős nyulacska. Micsoda kiszólás! Komment nélkül.

s hogy élni. meg kéne élni dolgokat... tudom, onnan, felőle, igaza, és csupán jót akar, és itt akkor még csak azt sem mondhatnám, hogy nem biztos ami másnak jó, nekünk is az, mert éppen miért ne lehetne nekem is jó, ha megélném a dolgokat ami körülöttem, amire vágyok. dehát nem Nádas is azt mondja-e, életét idealitás szintjén élte le, miközben körülötte embertársai reálisabb, valósabb életet éltek.... mégis, szabad volt, mindvégig. akárcsak én. és nem-e ez a legnagyobb dolog. szabad lenni ezek a korlátok között. melyek saját felállított korlátaink, valami ami magától értetődő, természetes, öntudatlan, miközben a legnagyobb szabadság birtokosai...áldozatai? vagyunk. a gondolkodásé. birtokosai, mert szellemi szabadságban, áldozatai, mert olykor a gondolkodás folyamata, végterméke, igen nagy küzdelem ára. magunkkal, világgal, egymással. miközben óhatatlanul elveszítünk, lemondunk dolgokról. például az élni vágyásról. pontosabban magáról az életről mondunk le, a vágyásból szüntelen lélegzünk a papíron. ez az ami élteti az írást, mindennemű alkotást. a vágy, ami nem teljesülhet, mert folyton csak közelítjük. nem éljük meg azt amire vágyunk. jónás tamás is csupán beszél álmairól, vágyairól. nem a valóság, maga, amit kiír. csupán a vágya. olykor homlokegyenest magának a valós dolognak ellentéte. tehát akkor innen a tűz nála sem magából, a testből, csak az írásból. ezt ő maga is tudja, de jól játszik vele. ezt is tudja, és boldog. csillog a szeme. hogy mennyi sok fiatal rajongója. ha szenved, is maga elégedettség, boldogság.

és nem-e legalább annyira igaz a vágy, amit megélünk, mint maga a valóság. hiszen mennyi ember hisz benne. mennyi embernek kellenek ezek a vágyak, hogy maga is, minden ember, ha csak közvetettem bár, beteljesüljön. minden embernek járnak az álmok. amit ha tetszik, ha megengedi magának, úgy élhet meg, mint valóság. igaz, ő kifejezetten szeret szenvedni, mármint jónás, én nem. én boldog szeretek csupán.

? eltűnt az Egy mondat fele. úgy kell neked, nyulacska. mert mindig mindent kilocsogsz. na persze, mert a száddal, ujjaid... azzal nem tudsz visszatartani.

most aztán az összesítőben sincs. volt-nincs.